A kanadaiak
Boldog percek következnek, hiszen ismét egy gyűlölhetetlenül szánalmas és utálhatatlanul nemlétező nemzetimitátor mindennapi nyomorát ismerhetitek meg, amelyet egy pillanatig sem kell komolyan vennünk. Hősünk elképesztő ütemben gyűjtögeti a bevándorlókat, mégse sikerült eddig bármit elérnie velük, ellenben bizonyos szempontból igencsak fontos migrációs kibocsátó országnak számít, csak ezt nem nagyon tudják róla. Vékonyka szálként egyetlen sportág tartja el attól, amit rettenetesen tagad, ami rettenetesen nem szeretne lenni, mégis rettenetesen az. Igaz, őszintén szólva az a rettenetesen az se igazán az. Elég zavaros ugye? Akkor jó nyomon vagytok!
A Magyar Ember az idejének és energiájának viszonylag kis hányadát fecsérli el külföldieket meggyőzésére afelől, hogy nem finn, török vagy osztják. Ezzel szemben a kanadaiak teljes élete görcsös, önigazoló tagadással telik. Régebben a britekhez nem volt közük, de az Egyesült Államok világhatalommá válásával az utóbbi évtizedekben inkább amerikaiak szeretnének nem lenni. Kivételt képeznek ez alól a kanadai franciák, akik nem állítják bele a favágó baltát az ember homlokába, ha francia kanadaiaknak nevezi őket, így sajnos Kanada a világ azon kevés országainak egyike, ahol tényleg a franciákkal kényszerülünk rokonszenvezni. A brit kanadaiak kettős szorításban kénytelenek végigtagadni életüket. Egyrészt nem britek, másrészt olyannyira nem amerikaiak, hogy president helyett prime minister szolgálja őket, másrészt nem amerikaiul, hanem angolul beszélnek. Mintha egy patkány az anakonda szájából a vipera szájába menekülne a veszély elől. Mindegy, legalább 1965-ben leültek, és a brit zászlójuk helyett csináltak egy sajátot. Jó, hát falevelet tettek bele, meg ilyenek, senki ne várjon sokat, de a többi angolhoz képest ez már dicséretre méltó kezdeményezőkészségről és kreativitásról tesz tanúbizonyságot.
Bizonyára mindenki emlékszik még a Soproni Sör jószándékú, de meglehetősen gyatra kivitelezésű reklámkampányára, amelyben kanadai mintára, nemzeti büszkeségre kívánták szocializálni népünket. Maga a kezdeményezés szívderítő ugyan, de ilyen téren a világon semmi szükségünk nincs pont egy nemzeti sajátosságoktól teljesen mentes nemzet reklámanyagának lemásolására. Mondjuk azért gyenge másolat ide, vagy oda, magyar életérzést hirdető hódot nem kellett szerepeltetnünk, ráadásul maga a reklám sem német nyelven szólt az irodalmi németet az osztrákoknál szebben beszélő magyarokhoz. Egyébként a nyelvkérdés önmagában kardinális Kanadában. Most elsősorban nem az angol-francia kétnyelvűségre gondolunk, sokkal inkább a kanadai angolra, amelynek hosszas szócikket is készítettek – nagy pedantériával – a legnépszerűbb internetes enciklopédiában.
A sok szöveg ne tévesszen meg senkit, ugyanis pontosan a második bekezdés harmadik sorában vallják be saját maguk, hogy kanadai angol lényegében nem létezik. Vagyis persze létezik azért, csak tulajdonképpen tökéletesen megegyezik az adott kanadai határszakasz amerikai oldalán beszélt angollal.
Tényleg vicces, meg minden, de ha jól tippelünk, akkor ennek a kanadai színésznek teljes színészi eszköztára egy amerikai pólóból áll. Ezen kívül semmit nem kell csinálnia, és máris hitelesen alakít amerikait. Érzitek, mi a gond, ugye?
AZÉRT NEM VAGYOK AMERIKAI, MERT BRIT VAGYOK, DE AKKOR MIÉRT NEM VAGYOK BRIT?
Ezek után nyilvánvaló, hogy a videó végén elhangzó nemzetigazoló üvöltés inkább kétségbeesett segélykiáltás, hiszen egyetlen, valóban létező nemzet sem üvölti szét létét a nagyvilágba. Jó, ott van persze Kardos doktor sokszor ismételt „Magyarok vagyunk!” szlogenje, a Hamis a baba című filmremekből. Bujtor István és Kern András már akkor, 1991-ben szórakoztatni akartak minket ezzel a hangnemmel. A meglehetősen kései évszámból egyébként máris gyaníthatjátok, melyik „nemzet” csinált még ilyen üvöltözős reklámkampányt. Igen, ők. Kanadáé legalább egy icipicit tényleg önironikus, míg a szlovákok húsz év alatt még nem juthattak el ennyire bonyolult érzelmek kifejezéséig. De nyugalom, hiszen a svájci németek is megvették a licencet, és van egy sejtésünk, hogy nemsokára melyek lesznek azok a boldog, egészséges, nyugodt, higgadt, magabiztos, saját létezésükről sziklaszilárdan meggyőződött népségek, amelyek az éjszaka közepén vernek majd fel minket az „IIIIIIIII AAAAAAAAAAAM IRIIIIIIIISH!!!!”, „IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIK BEEEEEEEEEEEEEN DUUUUUTCH”, „JEEEEEEEEEE SUIIIIIIIIIIIIS BELGEEEEEEEEEE” vonyításaikkal.
Ezzel nemhogy minket, de saját magukat sem győzték meg. Mire ébredhetnek fel legszörnyűbb rémálmaikból? „Ma akkor elsősorban amerikaiak nem vagyunk, vagy inkább döntően britek ne legyünk?” Mindenesetre igen érdekes elmekórtani eset volt, amikor a kanadaiak úgy szerették volna bebizonyítani nemamerikaiságukat, hogy az amerikaiak által használt angol mértékegységeket metrikusra cserélték, miközben Kanada államfője rezzenéstelen arccal II. Erzsébet maradt. Gyanítjuk, hogy a piros bohócorrot sem tették fel hozzá, pedig kellett volna. A nagy nemzeti önazonosságot hozó cserétől a kanadai nemzettudat erősödését várták. Bizonyára az Air Canada szuperképzett mérnökei is nagyon belefeledkeztek az ünneplésbe, ugyanis egy közepes magyar alsó tagozatos diák által, szöveges feladatként gond nélkül megoldható matematikai műveletben sajnos elszámolták a gallon–liter átváltást. Semmi baj, a biztos nemzeti létezés tudata ennyi áldozatot simán megér. A biztos nemzeti létezés tudatát viszont semmiképpen sem Kanadában érdemes keresni!
Mindenesetre még a germánok hagyományos pótcselekvésébe, a parttalan pénzfelhalmozásba és anyagi jólétbe sem menekülhetnek, hiszen amikor a kasszánál előveszik a jól ki nem érdemelt, minden címletében erzsébetkirálynős… Na mijeiket? Úgy bizony! Dollárjaikat!
A JÉGKORONG MINT A KANADAISÁG MÉRCÉJE. PERSZE AZ USA-BAN IS CSINÁLHATOD
Persze azzal fognak védekezni, hogy hokijegyre kell a pénz. Jó dolog a jégkorong, ahogy a vízilabda is jó dolog. Mégis, kissé túlzó lenne, ha egyetlen szalmaszálként a vízilabdasport adná meg nekünk a hamis nemzeti létezés illúzióját. Ehelyett úgy vagyunk vele, hogy a vízilabda jó, mi pedig még jobbak vagyunk benne, ott is van valahol a magyarság létezéstudatának oszlopainál, de mégis valahol hátul, vagy legjobb esetben középen. Ott tartja több ezer oszloptársával együtt a magyarság nemzeti panteonjának tetőszerkezetét, azét a nemzeti panteonét, amely méreteit tekintve többször érné körül az egyenlítőt. Kanadában ellenben nincs más, mint a jégkorong. Szerintük igazán ez különbözteti meg őket az amerikaiaktól, akik az amerikai focit szeretik. Csak a tényszerűség kedvéért tegyük hozzá: Kanadában létezik kanadai foci is, amit a kanadai fociligába tömörülve űznek, és igencsak népszerű, azonban gyakorlatilag semmiben sem különbözik az amerikai focitól. Azt remélhetnénk, hogy akkor legalább az USA-ban nincs hoki, erre az NHL-ben 23 amerikai klub küzd 7 kanadai mellett, ráadásul úgy, hogy kanadai csapat utoljára 1993-ban hódította el a bajnoki címet. Hiába próbál hát megállni a kanadai ősmasszívumon, még ez az egyetlen, csonka, bizonytalan kis oszlopocska is inog.
Ha pedig nincs oszlop, azt a kanadai választópolgár láthatóan leginkább köcsöggel próbálja orvosolni.
Képesek voltak két évvel Emmauelle Macron előtt megválasztani Justine Trudeau-t, Kanada első nem teljesen férfi miniszterelnökét. A kislányosan bájos és szívdöglesztően sármosan jóképű pojáca bármit szeret, ami nem fehér, legalább kicsit vörös, és legalábbis nem teljesen az ellentétes nemhez vonzódik.
Szavazóbázisát az olyan, hazánkban jól ismert figurák jelentik, mint a sokáig nagyon kanadaivá válni akaró, de nemrégiben a kanadaiak által mégis visszautasított egykori SZDSZ-es Mohácsi Viktória és a kanadaiak által befogadott, üldözött egykori SZDSZ-es Akos Kertesz. Persze ne feledkezzünk meg az egykori Nap-Kelte szomorú bohócáról, a hozzájuk képest korai emigrációba szakadt Orosz Józsefről se, aki lassan egy évtizedes ottléte miatt már inkább őskanadainak számít. Ezzel a tiritarka színes-meleg kisebbséggel és a hozzájuk csapódó fehér sleppel pedig bőven elég, hogy a rossz nyelvek szerint Fidel Castro zabigyerekének tekinthető Justine szokásos időközönként megvillantsa legújabb R2D2-zokniját, esetleg szédítő dervistáncot járjon valamelyik színpompás szárijában, a népes kanadai-indiai kisebbség valamelyik patkányetető ünnepén.
A ritka pillanat, amikor Gyurcsány Ferenc vállalható, ízléses és pojácáskodástól mentes, visszafogott úriembernek tűnik.
Ennél a pontnál érkeztünk el Kanada valódi nemzeti étoszához, a Modern Államhoz, amelyet a Modern Társadalom alkot. Ennek a Modern Társadalomnak bárki teljes jogú tagja lehet korra, nemre, fajra, vallási vagy szexuális hovatartozásra, bőrszínre való tekintet nélkül. Itt nincsenek előítéletek, és már az utashídon teljesen kanadainak érezheti magát a sok kis beözönlő Homo Novus, feltéve, ha hajlandó kétkedés nélkül beállni a hazugság-piramisjáték aljára. Sok munkával és még több hazugsággal ugyanis idővel feljebb kerülhet majd, de mégis az a leghatásosabb, ha hozzá hasonló szerencsétleneket szervez be maga alá. Számára a hazugságpiramis legteteje örökre elérhetetlen, ugyanis ennek a végtelenül toleráns társadalomnak a csúcsán olyan olajcégek pöffeszkednek, amelyek végtelenül tisztelik a másságot, kivéve, ha pár ezer évvel régebben él ott, mint ők, ráadásul pechére éppen olajhomokon. Ez esetben az őslakosságot deportálják, földjét pedig az erdő tarvágása után mérgekkel mossák át, hogy kinyerjék belőle a számukra végtelenül értékes nyersanyagot. Ezután megfinomítják, majd újabb jelentős környezeti terhelést okozva, jó drágán eladják elégetésre. A bányászatból visszamaradt mérget pedig… Na, vajon mit csinálhatnak a vegyi folyamatok során keletkező rengeteg mérgező vegyülettel? Lelkivilágukat és a pénzben kifejezhető, illetve pénzben kifejezhetetlen értékek iránti érzékenységüket ismerve, biztos jó drágán ártalmatlanítják, ugye?
ANNAK VAN HAZÁJA, AKI ÉPÍT MAGÁNAK, ÉS MONDJUK NEM GIPSZKARTONBÓL
Városépítészetük brit viktoriánus házak amerikai rácsszerkezetbe erőltetésében merül ki, így ezt tényleg felesleges ragozni. A francia vidékeken egyébként egész szép francia stílusú épületeket is találni, csakhogy azokat önmaguk által is franciának gondolt franciák építették. Kanada leghíresebb épülete Gazdagréthez hasonlóan egy tévétorony, csak Gazdagrétnek jobb a főcímzenéje. A kanadai nemzeti himnusz ellenben pontosan ugyanazzal a hanggal kezdődik, mint az amerikai nemzeti himnusz. Mivel az első világháborús géppuskafészeknek szembeszaladásokról és az 1942-es Dieppe-i partraszállásról nem tudnak dicsőséges emlékművet állítani, ezért nemzetük fővárosának központi részén megalkották a Békefenntartók terét.
Íme egy nemzet, amelyiknek végre nincs rossz lelkiismerete, és méltán büszke hőseire! Ezt mantrázzák, miközben saját maguk előtt is szégyellik, hogy Kanada az Egyesült Királyság mellett az USA leghűségesebb kiskutyája évtizedek óta, legyen szó a legképtelenebb és legaljasabb amerikai katonai műveletekről.
Ahogy nemzetük, nemzeti gasztronómiájuk sincsen, az egyetlen dolgot, ami tényleg a sajátjuk lehetne, pont az amerikaiak locsolják rá a palacsintáikra. Ezt nevezhetjük röviden úgy, hogy pancserség. Mintha a magyar pálinkát csak arról ismerné a világ, hogy az osztrákok ezzel töltik meg a szörnyen modoros kis marcipánsüteményeiket.
A 36 MILLIÓ KARAFIÁTH ORSOLYA HAZÁJA
A finnek feje is sokáig fájhatott azon, mennyire gáz, ha egy nemzet legjobb futballistája még aktív játékos, de szerencséjükre Litmanen azóta visszavonult, és körülbelül annyira történelem már, mint Kiprich József. Nos, akkor ezek fényében még nehezebb valamiféle jelzőt találni arra az irodalomra, amelynek panteonjában nagyrészt élő, aktív, sőt petyhüdt jólétüknek hála, viszonylag jó egészségnek örvendő szerzők sorakoznak. Többségük ráadásul nő, márpedig a nők – sok egyéb mellett – írni biztosan nem tudnak. Jó, olyan kis aranyos, és nem túl mélyen szántó gyerekdarabokat, mint a Magyarországon is közkedvelt Váratlan utazás, még ők is simán összehoznak. Gyerekként még mi is szívesen megnéztünk ilyeneket, szerettük is őket, de az azért nem merült fel bennünk, hogy az Abigél megelőzné a magyar irodalom nagy klasszikusait. Azok azért mégis olyan fajsúlyú művek, hogy nem vesszük őket elő egy légy lecsapásához. A kanadai irodalmat bőven túlszárnyaljuk mi olyan könnyed, fergetegesen vicces, laza, mégis tartalmas és hihetetlenül gazdag könyvvel, mint például a Pokolbéli víg napjaim, amely Kanada legismertebb költőjének, Faludy Györgynek – aki egyébként remek prózája mellett, lírájával sajnos nem fér be a száz legjobb magyar költő közé – az önéletírása.
Ennél is kedvezőbb a helyzet, ha pusztán a kortárs irodalmak összehasonlítására szorítkozunk. A magyaroknál ilyenkor a könyvtár tartalmának 97%-a kiesik, a kanadaiaknál viszont negyven alatti hölgyek jobbnál jobb vámpírregényei sorakoznak, magyar ellenfélre várva. Vannak még színes bevándorlóhölgyek, magukat leszbikusnak mondó biszex hölgyek, hölgyek családon belüli erőszakban, hölgyek kéjmunka közben, hölgyek terhességmegszakításra várva, hölgyek a hadseregben, hölgyek férfias munkában, hölgyek drogozás közben. Mivel ezeket a hölgyekről szóló, rendkívül izgalmas könyveket szinte egytől-egyig hölgyek írják, eleve esélytelen, hogy ezek a könyvek színvonalban akár csak a legjobb magyar blogokat felülmúlják. A kanadai hölgyek ugyanis biológiai és kulturális adottságuknál fogva egyszerűen nem képesek olyan, a finomtól az egészen metsző iróniáig terjedő, mocskosul kíméletlen, de egyúttal bámulatosan tartalmas és sokféle értelmezési tartományban mozgó stílusra, mint amilyenre például a Bezzegnemzetek igen.
Mivel a jégkorongot, az olajbányászatot, és farönkök kamionon való szállítását még maguk a kanadaiak se érzik versképesnek, ezért a kanadai líra a déli szomszédhoz(?) hasonlóan témahiánnyal küszködik. Ha pedig egy ilyen posványos jólétű országban nem történik semmi, viszont sok a színpompás bevándorló, akkor hamar feltűnnek a jobbnál jobb versek az ilyen kisebbségek szexuális szokásairól.
Még szívderítőbb a helyzet, ha az etnikai kisebbségek néhány szerzőüstököse hajlandó némi kompromisszumra, és az etnikai mellé szexuális téren is tud mutatni valami kisebbségit. Ilyenkor a színes bevándorló kéjnedvének akár néhány cseppje is tisztes ösztöndíjat generál egy határtalanul civil, de azért merő véletlenségből kellően liberális és kozmopolita irodalmi körtől.
Ismerjük Allen Ginsberget? Nos, a kanadai vers az pontosan Allen Ginsberg. A magyar sajnos nem, de mi most megpróbáljuk modernizált nyugativá tenni olvasóink kedvéért:
„Anál és orál, e kettő kell nekem!”
Arany János: Toldi fülzsírja
„Vágom a lábkörmöm, hűvös halomba A rózsaszín lakk már acetonnal lemosva”
Szabó Lőrinc: Lóci a tenyerébe élvez
NEHEZEBB SZERBBŐL HORVÁTTÁ VÁLTOZNI...
A magyar szemmel nevetségesen sivár kulturális életük ellenére, rendszeresen froclizzák az amerikaiakat színművészet terén. Fölényük nem meglepő, de mi sem dörgöljük állandóan a szlovákok orra alá, hogy Magyarországnak nem kell lengyel hegyirablókból és német sakkozógép-feltalálókból történelmi alakokat kreálnia, ha történelmi hősöket szeretne magának. A nagy kulturális fölény következményeként a kanadaiak rengeteg kis kanadai Latinovits Zoltánnal bombázták már meg Hollywoodot, amelyről érdekes módon elterjedt, hogy rengeteg arrafelé a zsidó. Ez önmagában annyira lefoglalta a jó megfigyelőket, hogy a sokszor ennyi kanadai csakis a South Parkban tűnik fel nekik... Nem is lenne könnyű dolguk ezügyben, mert Dan Aykroyd, Leslie Nielsen, T.J. Hooker meg Michael J. Fox közös vonása, hogy kellett nekik vagy tíz másodperc a kulturális különbségek áthidalására. Senkinek fel se tűnt, hogy kanadaiak, ahogy eddig az olvasóinknak se. Legtöbben most hallják először, ahogy a kanadaiak Márkus Lászlójáról, Jim Carrey-ről sem gyanították, hogy nem amerikai. A legtökéletesebb besunnyogó azonban mégse közülük került ki, hiszen itt van az USA évtizedes szexszimbóluma, a kanadaiak Ruttkai Évája, a szerves polimer vegyületek femme fatale-ja: Pamela Anderson. Hollywoodba érkezése után neki még ez a rövidke 10 másodperc sem kellett a teljes beolvadáshoz....
