Boomerlázadás – A Karthago negyvenkét év után is összetart, avagy az öreg rocker nem vén rocker (Videó!)

Nagyon megtisztelő. Két évvel ezelőtt volt a zenekar negyven esztendős, és méltóképpen sikerült megünnepelnünk a kerek évfordulót. Csináltunk egy új albumot, az aranylemez lett, amelyet a Papp László Sportarénában vettünk át, ahol egy telt házas koncerten bizonyítottuk be, hogy a zenekar ma is ereje teljében van, hogy tudunk új dalokat írni és a színpadon is van bennünk sok energia. Éppen ezért abban reménykedtünk akkor, hogy kapunk valami díjat, de az elmaradt, így meglepőbb, és annál jobban eső érzés volt, amikor idén márciusban csörgött a telefon, hogy van egy jó hír a számunkra

Szerettem volna egy zenekart, Amerikában volt már korábban Boston, és Kansas nevű banda is. Leírtam több lehetőséget, próbálkoztam. Akkor jöttek haza a szüleim Karthagóból és megtetszett a név, aztán összeállt az ötös fogatunk. És mikor összeálltunk, láttuk, hogy mindenki más bandából érkezett, és más zenéket játszottunk. Karthago városát annak idején öt nemzet lakta: punok, arabok, vandálok, beduinok, és a föníciaiak. Innen adódott az analógia: ötféle világnézetű, öt stílusú zenész jött össze, legyen ez a nevünk

Egyébként épp az az erőssége a zenekarnak, hogy sosem akartuk egymást megerőszakolni. Szabad kézzel hangszereltük a zenéket együtt, mindenki beletette a saját stílusát, nem letepervén a másikét.

Óriási nagyok játszanak, játszottak hetven év felett. Nagyon öregen, mint például Chuck Berry is fantasztikus érzékkel nyomta. Igaz akkor, hogy az öreg rocker nem vén rocker?

Nem gondoltuk, hogy hatvan éves korunk felett is a színpadon fogunk állni. A rock mindig is lázadó volt. A rock egy szembenállás, egy tiltakozás, mindig a rendszer kritikája. A szocialista rendszerben például bele kellett építeni olyan sorokat, hogy átadhassuk az üzeneteket.

Valóban. El lehetett mondani olyanokat, amit csak későn vettek észre a cenzorok.

Nem nagyon jelent meg semmi erről a hírekben. Egyszer csak kaptam egy telefont, hogy menjek be egy belvárosi irodába, egy elvtárshoz. Azt kérték, hogy ennek ne csináljunk nagy reklámot, ezt nem kell hangoztatni a szocializmusban Addigra én már írtam egy dalt – mondtam neki. Beültettek egy fekete autóba, feljöttek a lakásomhoz, hogy mutassam a szöveget. Néhány nap múlva szóltak, hogy játszhatjuk, de ha ki szeretnénk adni a dalt, nem csinálhatunk belőle promóciót, nem reklámozhatjuk

Először nem nagyon tetszett a fiúknak sem ez a halotti toros dal. Mi egy rockzenekar vagyunk, ez a dalt meg egy szál gitárral és egy kis orgonával van kísértük le. Kicsit lightosnak tűnt nekik. Megegyeztünk abban, hogy egyszer játsszuk el életünkben a Budai Ifjúsági Parkban. Óriási siker volt. És még egyszer meg kellett ismételni, meg még egyszer. Néhány nap múlva a Szabad Európa Rádióban ment, aztán elkezdték kérni a kívánságműsorban, és elindult a maga útján a dal. Óriási siker lett, Villachban megnyertünk vele egy fesztivált 1983-ban. Sok mindent köszönhetünk ennek a dalnak.

Volt, akit a mai napig úgy hívunk, hogy őrnagy. Volt egy emlékezetes alkalom, már a rendszerváltás után. Akkor találkoztam egy emberrel, aki odajött hozzám, ő bűnbánóan, becsiccsentve elmondta, hogy ő bizony jelentett és nagyon sajnálja. Nem árulom el ki ő, mert lényegtelen. De azt válaszoltam neki, hogy ide figyelj! Mialatt mi buliztunk, csajokkal röhögcséltünk, addig te otthon gépeltél. Te már ezért akkor megbűnhődtél. Mi már a puha diktatúrában éltünk, annak ellenére, hogy persze mikor elkezdtünk befutni, mentünk volna külföldre fellépni, akkor közölték: elvtársak, az útlevelük még nincs kész. Úgyhogy minket már csak puhán nyírtak