Borvendég Zsuzsanna sorozata: A kommunisták mindig zseniálisan csináltak az áldozatból bűnöst!
A kádári és aczéli rendszer hatalompolitikai struktúrája olyan mélységeket rejt, amellyel máig nem sikerült igazán szembenéznünk. Teljes megértése társadalom-lélektani elemzést is igényelne, különösen akkor, ha az ügynökkérdést is rendbe kívánjuk tenni. A kádári társadalompolitika alapja egy szövetséginek hazudott rendszer volt, amely azt a látszatot kívánta fenntartani, hogy a hatalom birtokosai kiegyeztek a néppel.
Kádár János tisztában volt azzal, hogy a Rákosi-féle terror és a sztálini személyi kultusz továbbvitele újabb felkelésbe torkollhat, vagyis hatalmának tartósítása attól függ, mennyiben képes újfajta hatalompolitikát kialakítani. 1956-os szabadságharcunk megtorlását ugyan még a legvéresebb terrorista eszközökkel vezényelte le – felhasználva hozzá az ávós keretlegények „szakértelmét” is –, de már ekkor is tudta, hogy hosszabb távon más eszközöket kell használnia.
A lakossággá alacsonyítás pszichológiája
A magyar nemzet mögött egy rendkívüli traumákkal tűzdelt fél évszázad volt már ekkor, amely olyan mély társadalmi sebeket ejtett, hogy a béke és a nyugalom iránti kétségbeesett vágy minden más igényt háttérbe szorított. Kádár jól mérte fel, hogy mivel lehet stabilizálni a helyzetet az országban: visszahúzódott a magánszférából és feltöltötte a boltok polcait árukínálattal. A kiegyezésként emlegetett politika lényege azon egyszerű alkuból állt, hogy a társadalom eláll a véleménynyilvánítástól, a hatalom bírálatától, teljesen apolitikussá válik és cserébe megszűnik a politikai rendőrség indokolatlan zaklatása, valamint kiszámítható és elfogadható életszínvonalat biztosítanak. Választási lehetőséget azonban nem kínáltak fel, vagyis nem kiegyezésről, hanem paktumról volt szó, amelynek megszegése azonnali és súlyos retorziókat vont maga után. A diktatúra nem puhult fel, csak átalakult.
Az állambiztonság szeme és füle ott volt a kocsmákban, a koncerteken, a fodrászüzletekben és a vasárnapi miséken. Jelentéseket írtak a munkahelyi légkörről, a pártesemények rendszeres látogatását mellőzőkről; beépültek a kisközösségekbe; bomlasztották az értelmiségi köröket; szemmel tartották a fiatalokat vonzó rendezvényeket; monitorozták a közhangulatot. A legkisebb kihágásra is reagáltak, de elsődleges eszközeik sokkal változatosabbak és találékonyabbak voltak, mint korábban. Sikeresebb és hatásosabb volt a bomlasztás, a lejáratás, az egzisztenciális fenyegetés, mint a nyílt megfélemlítés vagy akár a fizikai erőszak, ugyanis az ilyen alattomos és nehezen bizonyítható fenyegetettségben nehéz megtalálni a valódi ellenségképet. Az egésznek olyan a hatása, mintha a rendszerkonform viselkedést az emberek önmaguktól és nem külső kényszer hatására választanák. Kialudt az emberek lelkében az az ösztönös és önvédelmi tűz, amely 1956 októberében nemzetté kovácsolta a társadalmat. Kádár János népe lakossággá vált.
Lefegyverezve
A társadalom hangulatát leginkább kulturális fogyasztási szokásai manipulálásával lehet befolyásolni. A kommunista rezsimek az első pillanattól kezdve használták a különböző művészeti ágakat a tömegízlés igényeinek kielégítésére és formálására, de a legkifinomultabb módon Kádár és Aczél volt képes ezt megvalósítani.
Az aczéli politika lényege a „kegygazdálkodásban” rejlett. (Erről érdemes Szekér Nóra történész izgalmas és élvezetes elemzéseit olvasni.) Patikamérlegen porciózta ki az engedményeket és a megvonásokat a kulturális élet szereplői között, amely során a „kegy” adományozásával lekötelezettségi körébe vonta, annak megtagadásával bizonytalanságba taszította az alkotó egyént. A szabályok azonban soha nem voltak kőbe vésve, azok folyton változtak, a hatalom elvárása homályos és képlékeny volt, vagyis soha nem tudhatta a művész, hogy mikor és mivel sérti meg a kegyúr érdekeit. Ezzel a kiszolgáltatottságnak egy olyan ördögi légkörét hozta létre, amely eredendően ellehetetlenítette az autonóm gondolat és tett megnyilvánulását, börtönbe zárta a szabad gondolatot, de mindezt úgy tette, hogy nehéz volt a rendszerben tetten érni az elnyomás totalitását. Ez lefegyverző volt és bénító, hiszen összezavarta a korábban világosan körvonalazódó ellenségképet.
A hatalom szempontjából mindez briliáns taktika volt, hiszen a tanulatlan Aczél az akkori értelmiségi elit középpontjába került, minden szál az ő kezében futott össze. A személyisége is olyan volt, hogy élvezte ezt a szerepet, rá is játszott a jótékonykodó atya imázsára, és előzékenyen nyújtott segítséget a legkülönbözőbb személyes problémák megoldásában. Kedvére való volt, ha színe elé járulva kértek tőle szívességeket. Leginkább az intim szféra mélységeiben szeretett vájkálni. A szerelmi drámák, a hálószobák fülledt titkainak ismerete ráadásul nemcsak perverznek tetsző kíváncsiságát elégítette ki, de a legjobb adukat adta a zsarolhatóság és kiszolgáltatottság légkörének megteremtéséhez.
Rossz nyelvek szerint rendszeresen szervezett maga is kétes hírű tivornyákat, ahol beavatási rítusoknak is beillő aktusokon estek át a meghívottak. Ezzel nemcsak zsarolhatóságukat biztosította, de adott esetben az áldozatában olyan fokra emelte a szégyenérzetet és az önmegvetést, amely lehetetlenné tette az erkölcsi alapon formálódó belső ellenállást is.
Manipuláció magas fokon
A cinkossá aljasítás áthatotta a legvidámabbnak gúnyolt barakk minden szintjét: az állambiztonság eszközrendszere is idomult ehhez a gyakorlathoz. Az ügynökhálózat kiépítése ugyanis nemcsak arról szólt, hogy információkat gyűjtsenek az emberek véleményéről, a kritikai megnyilvánulásokról, az esetleges ellenzéki összejövetelekről, hanem az „oszd meg és uralkodj” elvnek megfelelően apró részecskéire törték a társadalmat összetartó erőket. A bizalmatlanság csíráinak elszórása örökös gyanakvással mérgezte meg az emberek lelkét, sokszor családok és baráti társaságok összetartását rombolva porrá. Egy széttöredezett, bizalmatlansággal fertőzött nemzet képtelen összefogásra, érdekei védelmére, ellenállásra. A diktatúrának számtalan eszköze volt arra, hogy bomlassza és züllessze a közösségeket. Az ügynökhálózat ennek csak egy szelete volt, de hosszabb távon a legrombolóbbnak bizonyult.
Kevesen értették ennek a lényegét a rendszerváltás éveiben, de azon kevesek briliáns módon manipuláltak vele. Rejtélyes módon összeállított ügynöklisták keringtek nagy titokban, lejárató kampányok indultak kiszemelt áldozatok ellen, és ki tudja, hány zsarolási ügy maradt feltáratlan a politika színfalai mögött. Nem volt ez más, mint egy előre megfontolt szándékkal elkövetett művi abortálási kísérlet a születőben lévő demokrácia ellen. Megtévesztés és félrevezetés. Kellett egy „gumicsont”, ami eltereli a figyelmet a háttérben folyó játszmákról, a hatalom- és vagyonátmentés ködös folyamatáról, és a tematizálást siker koronázta. A beavatottak (itt elsősorban az egykori állambiztonsági hálózat médiamunkásaira gondolhatunk) nemcsak a közbeszéd irányát terelték a szándékolt mederbe, hanem azt is elérték, hogy a kádári világ felelősségáthárító és a bűnöst az áldozattal összemosó attitűdjét is átörökítsék az új világba.
Részben az volt a cél, hogy ne tegyünk különbséget a megfélemlítéssel, zsarolással, kényszerítéssel aláírók és a karriert építők, megélhetésért kollaborálók között. Ennél is fontosabb volt, hogy ne a valódi bűnösökkel, a rendszer működtetőivel és irányítóival foglalkozzon a nép, hanem a hierarchia legalsó fokán lévőkre zúdítsa indulatait. Még ma sem egyértelmű sokak számára, hogy egy ügynöklista összeállítása – amellett, hogy az iratmegsemmisítések miatt eleve lehetetlen ilyet létrehozni – annyit jelentene, hogy újra belerúgnánk a kommunizmus számos áldozatába, hiszen a hatos kartonok nem árulkodnak a mögöttük meghúzódó, sokszor végzetesen tragikus egyéni sorsokról.
Különböztessük meg a bűnöst az áldozattól!
Ha azonban figyelembe vesszük a rendszer működésének logikáját és az ebből eredő szándékot, vagyis azt, hogy nem mindig az információszerzés volt az elsődleges cél egy-egy beszervezés mögött, akkor talán jobban megértjük a különbségtétel és az egyéni elbírálás szükségességét. Kádár maga is leleplezi saját rendszerét akkor, amikor szövetséginek nevezi azt. Ha valóban megtörtént a kiegyezés, akkor mi szükség lehetett a kiterjedt besúgóhálózatra? Valóban indokolta a társadalmi elégedetlenség szintje a foglalkoztatott ügynökök nagy számát? A válasz nyilvánvalóan nem. A megfélemlítettség, a kiábrándultság, a nyugalomra való vágy mértéke elnyomta a forradalmi hangulatot; a beletörődöttség, az „élni csak kell” életérzés meggátolta az össztársadalmi fellángolást. Vagyis az állambiztonság motivációja is árnyaltabb kellett legyen annál, mint hogy totális megfigyelést valósítson meg.
A beszervezések céljai között sokszor az egyén megtörését, lealjasítását fedezhetjük fel. Vagyis nem azért kényszerítették aláírásra az áldozatukat, mert valóban érdekelte őket, miről beszél a barátaival, hanem azért, mert meg akarták előzni azt, hogy tekintéllyé válhasson saját környezetében, közösségformáló erőt képezhessen. Az egészséges lélek számára feldolgozhatatlan és összeegyeztethetetlen az az állapot, amelyben a gonosszal kénytelen kollaborálni. Ebben a helyzetben belső erkölcsi mércéje olyan mértékű lelkiismereti feszültséget gerjeszt, amely önmeghasonláshoz, önvádhoz, önmegvetéshez vezethet, vagyis végzetes személyiségrombolást eredményez.
A hatalom szempontjából zseniális lépés volt, hiszen biztosította az elszigeteltséget, a társadalmi megosztottságot. Ráadásul a rendszerváltás után is megosztásra, az indulatok rossz irányba való elcsatornázására lehetett felhasználni az ügynökügyeket. A figyelmet elterelték és a valós kérdéseket senki sem tette fel. Máig a feldolgozatlan történelmi traumáink közé tartozik mindez, pedig jó lenne tisztázni a kérdést és morális válaszokat (is) adni a problémákra. Ez ott kezdődik, hogy különbséget teszünk bűnös és áldozat között. Az áldozatok szenvedését elismerjük, a bűnösök tetteit pedig elítéljük. Nincs kollektív bűnösség, ahogy nincs kollektív felmentés sem!
Vezető kép: MTI/Fényes Tamás
