1980 júliusában az Állambiztonság III/II-es Csoportfőnöksége, azaz a kémelhárítás „Árulók” fedőnéven nyomozást indított. A kémkedés gyanújával megfigyelt két személy Russay István és Heinrich Korzil voltak, az olajügyes történetünk két főszereplője. Az elmúlt hetekben olvashattak már a Mineralimpex vezérigazgatójának és az osztrák üzletembernek nem éppen dicső előéletéről, valamint arról, hogy miképpen hozták létre az olajkereskedelemre szakosodott vegyesvállalatukat, a bécsi Mineralkontort. Most lássuk, mire is kellett ez a cég!
A kémelhárítás azért kezdett nyomozásba Russay István ellen, mert kiderült, a Külkereskedelmi Minisztérium egyik főosztályvezetőjével arról tárgyalt, miképpen lehetne a magyar–szovjet kereskedelmi tárgyalások eredményességét megakadályozni úgy, hogy „abba jogilag ne köthessenek bele”.
A feleslegesen beiktatott közvetítő
A fennmaradt iratokból pontosan nem tudjuk megállapítani, hogy milyen tárgyalásokról lehetett szó, de annyi bizonyos, hogy Russay energiahordozók szállításával kapcsolatos megállapodásokat akart valamiként saját érdekei szerint manipulálni. Az orosz olajjal való kereskedelem nagyon fontos bevételi forrás volt hazánk számára, erről néhány héttel ezelőtt már olvashattak is: évente nagyjából 300 millió dollár bevételünk származott abból, hogy a kedvezményesen megvásárolt olaj fel nem használt részét Nyugatra továbbadtuk. Az energiahordozók kereskedelmét – így az olajét is – a Mineralimpex bonyolította, de 1973 után a bécsi leányvállalat, a Mineralkontor beiktatásával a hasznot saját zsebre lefölözték.
A Szovjetunióból kapott benzin Nyugatra történő exportálásával és a Mineralkontor felesleges bekapcsolásával a népgazdaságot jelentős kár éri
– állapította meg a kémelhárítás. A Mineralkontor kiemelkedően nyereséges vállalkozás volt. 1990-ig kizárólagos jogosultságot kapott az ásványolaj- és bányászati termékek forgalmazására Ausztria, Svájc és az NSZK viszonylatában, ezzel a magyar–osztrák külkereskedelmi forgalom 35%-át bonyolította a nyolcvanas években. 1984. január 1-jétől pedig feltétel nélkül megkapta a vegyesvállalat a Mineralimpextől „az egyedárusítási jogot, és az importot is annak bevonásával” végezték – foglalta össze az állambiztonság a cég feladatkörét. Mindez azt jelentette, hogy az energiahordozók kereskedelmét csak a bécsi Mineralkontoron keresztül lehetett bonyolítani. Államilag garantált sikkasztás.
Bankárok a háttérben
1973-ban Russay és Korzil között egy titkos megállapodás köttetett arról, hogy a cég nyereségének egy részét egy svájci bankszámlán helyezik el. Az éves elszámolások és kimutatások szerint ugyan a Mineralkontor nem termelt nyereséget (tehát adót sem fizetett), de az állítólag nem létező haszon a Magyar Külkereskedelmi Bank (MKB) 1999-es számláján keresztül került a zürichi Cantrade Bankba, amelyen a két üzletember fele-fele részben osztozott. Mindezt az állambiztonsági nyomozás derítette ki, és rögzítette azokat az összegeket is, amelyek a megfigyelés idején mozogtak az említett számlák között. Mielőtt megnézzük, hogy milyen nagyságrendű csalássorozattal állunk szemben, ki kell hangsúlyozni, hogy az MKB bekapcsolása az illegális jövedelmek mozgatásába arra utal, nem Russay és Korzil magánakciójának tekinthető az országot megkárosító tevékenység.
Kápolnásnyék, 1962. szeptember 19. A Barátság-kőolajvezeték magyar szakasza Ipolyságnál kezdődik, innen 145 km hosszú vezeték viszi Kápolnásnyékig. Az olajoszlop elején egy úgynevezett csőgörény haladt, amely 46 óra alatt tette meg az utat a határtól. Ez volt az első szállítmány. MTI Fotó: Lajos György
A Mineralkontor megalapításakor az MKB vezetője Salusinszky István volt, az MNVK-2. megnyertjeként dolgozó bankár, aki a vegyesvállalatok alapítását lehetővé tevő rendelet megszületésének egyik legfőbb szorgalmazója és Russay pártfogója volt. (Az állambiztonsági iratok alapján az ő keze is benne lehetett abban, hogy a hatvanas években korrupció miatt kegyvesztetté vált Russay hirtelen a Mineralimpex vezérigazgatói székében találta magát.) A bankvezér nemcsak rálátott a Mineralkontor pénzügyeire, de üzletkötéseibe is beleszólása volt, ugyanis az MKB saját vállalata, a szintén bécsi székhelyű Centropa is becsatlakozott a Mineralimpex bécsi leányvállalatának tevékenységébe. (A Centropa egy azonos nevű svájci holdingból nőtt ki, ennek izgalmas történetéről már olvashattak ebben a sorozatban.) 1983-ban arról szerzett tudomást a kémelhárítás, hogy a Centropa igazgatója, Anton Haim már tíz éve ügynöki tevékenységet végez a Mineralkontor számára: a paraffin forgalmazása után 3%-os jutalékot kap a cégtől. Ez a szerv megállapítása szerint ellenkezett a Külkereskedelmi Minisztérium kereskedelempolitikai irányvonalával, azonban nem lehetett megszüntetni a kapcsolatot, mert az MKB korábbi vezetője – vagyis Salusinszky – „személyesen kérte, […] hogy az ügynök további alkalmazása fennálljon”. Salusinszky utódja 1980-ban Demcsák Sándor lett, a Mineralkontor csalássorozatának „fénykorában” már ő igazgatta az MKB-t.
Mennyi az annyi?
Az 1999-es számla „kiemelt titkosságú” volt, és négy, egyenként 22–25 millió dolláros tételt tartalmazott a vizsgálatkor – vagyis közel 100 millió dollárt. (1984-es árfolyamon számolva 100 millió dollár 4,8 milliárd forintot ért, amelynek mai értéke 120–130 milliárd forint lenne! Ez a nyereségnek csak az a része, amely Russayhoz és Korzilhoz került!) A számlán lévő pénzeket egy André nevű cég számlájára utalták át rendszeresen. A lausanne-i André cég legalább a hatvanas évek elejétől kezdve kiemelt üzletfélként jelent meg az iratokban. Fekete János az állambiztonság ügynökeként azt jelentette tartótisztjeinek a hatvanas években, hogy korrupció állhatott a gazdasági együttműködés hátterében. Bár az André tulajdonosairól egyelőre keveset tudunk, annyi egészen biztos, hogy a Magyar Külkereskedelmi Bank vezetőségével tartottak fenn szoros kapcsolatot: a cég vezetője, Friedrich Schenk Magyarországra érkezésekor az MKB épületében folytatott tárgyalásokat. Az André kivételezett helyzete nemcsak magyar vonatkozásban érdemel figyelmet, hanem nyugati viszonylatban is. „Az André cég, mint világviszonylatban vezető cég, eddig akadálytalanul dolgozott a szocialista országokkal, és tranzit-üzleteket a Közös Piachoz való csatlakozás után is bonyolíthat. A cég nagy tekintélye teszi lehetővé az akadálytalan ide utazásokat akkor, amikor a svájci hatóságok regisztrálják a Magyarországra utazó üzletembereket, magyar repülőgépet igénybe vevőket” – foglalta össze a kémelhárítás az álaluk összegyűjtött adatok alapján.
Százhalombatta, 1963. július 2. Munkások dolgoznak a Barátság-kőolajvezeték csővezetékén a nyomáspróba után a százhalombattai olajfeldolgozó állomáson. MTI Fotó: Bajkor József
A nyomozás során további, a visszaélésekben érintett számlákat is felderítettek, amelyeket szintén a Magyar Külkereskedelmi Bankban vezettek. Az 1954-es számlára a Mineralkontor adózatlan jövedelmének egy részét utalták, amelynek 50%-a Svájcba került – ezen Russay és Korzil fele-fele arányban osztozott –, a fennmaradó rész hivatalos állítások szerint a Mineralimpex eredményességét javította, bár egy későbbi információ alapján a BM arra a megállapításra jutott, hogy a Mineralkontor legális jövedelmét alaptőke-emelésre fordították, így az anyavállalathoz és a magyar népgazdasághoz egy fillér sem jutott belőle. Tíz év alatt 400 ezer schillingről 30 millió schillingre emelték a cég alaptőkéjét. Az MKB kimutatásai szerint 1977 és 1983 között erre a számlára összesen 75 millió schilling érkezett, 1984-ben 24 millió schillinget utaltak rá, 1985-ből nincs adat a jelentésekben, de 1986 első félévében újabb 12,5 millió schilling nyereségátutalás érkezett a bankhoz. A vizsgálat 1988 áprilisi adatai szerint 1977 és 1988 között összesen mintegy 160 millió schilling ment keresztül a szóban forgó számlán. Ez nem tűnik annyira kevésnek, főleg egy olyan cég esetében, amely a hivatalos elszámolások szerint semmiféle nyereséget nem produkált.
1980-ban nyitották meg – szintén a Magyar Külkereskedelmi Banknál – a 35010-es számlát, amely a Mineralkontor veszteségeinek fedezetére és az alkotmányos költségkeret biztosítására szolgált. Felhívnám a figyelmet a két számla rendeltetésére: az egyik a Mineralkontor jövedelmeit kezelte – láthatóan folyamatos pénzmozgásokkal, amelyek elsősorban a nyereség elsikkasztását biztosították –, a másik pedig a veszteségek fedezetére az anyavállalattól átutalt összegeket fogadta. Ez utóbbira 1980 és 1984 között 70 millió schillinget utaltak. Az alkotmányos költségkeretet (amelyet elsősorban kereskedelmi jutalékokra, vagyis előre kalkulált korrupciós kifizetésekre fordítottak) az anyavállalat költségvetéséből volt szokás finanszírozni, és a veszteségek kompenzálása is a tulajdonosként szereplő céget terhelte, vagyis az elsikkasztott összegek mellett azok pótlására is elvontak a Mineralimpextől sok millió schillinget. A Mineralimpex pedig állami tulajdonú vállalat volt, mint a szocializmusban minden cég, vagyis a sikkasztás vesztese a magyar államkincstár, a dolgozó magyar nép volt.
Élvonalban
Russay irodai szobáját lehallgatta az állambiztonság, így egyéb manipulációkról is tudomást szerezhettek. Fültanúi voltak például egy beszélgetésnek a vállalatvezető és a főkönyvelő között, amelyben arról szólt az eszmecsere, hogyan lehetne 10–12 millió schillinget olyan számlára könyvelni, amelyről adófizetés nélkül átutalható az összeg Ausztriába. A megoldást abban látták, hogy az összeget Magyarországon tartják, nem számolják el, és ellenőrzés esetén azt közölnék, hogy a kérdéses pénzmennyiség a Mineralkontor számláján van, Bécsben pedig az ellenkezőjét bizonyítanák. Néhány nappal később már Korzil és Russay között folyt vita arról, hogyan mentsenek ki Ausztriába ötmillió schillinget adómentesen. Arra a megoldásra jutottak, hogy a Mineralimpex tízmillió schillinget átutal a Mineralkontornak, hogy javítsa a hitelképességét, de Heinrich Korzil kívánságára az átutalást Londonon keresztül intézik, mert így már az osztrák fél nevét is fel lehet tüntetni, mint az összeg felének tulajdonosát.
Szintén a Mineralkontor két vezetője közötti beszélgetésből derült ki, hogy egy olyan megbízható személyt kerestek a bécsi vállalathoz, aki ért a számítógéprendszerekhez, és folyamatosan ellenőrzés alatt tudja tartani a cég 8–9 milliárdos (!) forgalmát. Bár a valutanem a beszélgetés során nem hangzott el, Ausztriában működő vállalkozásról lévén szó nyilván schillingre kell gondolnunk – ilyen összegű forgalom esetén valóban nem lehetett túlzás az a korabeli megállapítás, hogy nyugati szomszédunk harminc legnagyobb cége (!) között szerepelt a magyar vegyesvállalat. Jól értették. A kapitalista és polgárainak igen magas életszínvonalat biztosító Ausztria gazdasági vállalkozásai között ez a magyarországi kezdeményezésre alapított, részben magyar tulajdonban álló cég a legsikeresebb vállalkozások között szerepelt, miközben hazánk végzetesen eladósodott. Hiába, ők már akkor tudták, hogy nem cukrászdát kell nyitniuk Bécsben…
Mit is csinált a Mineralkontor, hogy ilyen sikeres cégként tartották számon Ausztriában? Hogyan kapcsolódik ez a történet a pár héttel korábban említett iráni túszdrámához? Jövő héten innen folytatjuk!
Vezető kép: Szovjet–magyar népgazdasági tervegyeztetés 1965-ben. MTI Fotó: Vigovszki Ferenc
Facebook
Twitter
YouTube
RSS