Borvendég Zsuzsanna sorozata: Rablóvezérek voltak egytől egyig a rendszerváltás vezető kommunistái
1973-ban, egy-két hónappal a vegyesvállalatokat engedélyező rendelet kiadása után, Russay István és Heinrich Korzil vezetésével megalakították a Mineralimpex bécsi leányvállalatát, a Mineralkontort. Az előző részben olvashatták, hogy a cég létrehozása körüli időkben a szovjet titkosszolgálat megfigyeltette a hazai kémelhárítással Korzil mozgását, de a jelentésekben szó sem esik a cégalapításról, ugyanakkor a Mineralkontor megszületése után hirtelen megszűnt a szovjetek érdeklődése az osztrák üzletember felé.
Ez nem jelenthet nagyon mást, mint hogy a szovjetek tudhattak a cég tervéről, nyomon akarták követni az eseményeket, és amikor létrejött a „nagy mű”, már nem akarták továbbra is beavatni a magyar társszervet. Akkora üzlet volt készülőben, amiben csak zavart kelthetett volna a kotnyeles kémelhárítás.
A Mineralkontor – mint általában a korszakban létrehozott nyugati székhelyű vegyesvállalatok – nem végzett termelőmunkát, hanem közvetítő kereskedelemmel foglalkozott. Fő profilja természetesen a Mineralimpex által forgalmazott nyersanyagok adásvétele volt: energiahordozók, ásványok, ércek cseréltek gazdát rajta keresztül.
A lengyel példa nem volt ragadós
A legnagyobb üzlet feltehetően az iráni olaj Amerikába szállítása volt, de bauxittal, mangánérccel is foglalkoztak nagyobb tételben, és minden üzletkötés mögött jelentős vesztegetési pénzek is álltak. Minden bizonnyal ez volt a lényeg, hiszen miért is kellett volna különben egy bécsi székhelyű vegyesvállalatot bevonni a kereskedelmi ügyletekbe, ha a nyersanyagok adásvételét közvetlenül a Mineralimpex is lebonyolíthatta volna? Ahhoz, hogy ezek a korrupciós ügyletek hosszabb távon is biztosítva legyenek, garanciákat helyeztek el a cég alapító okiratában.
A vegyesvállalat többször módosított alapító szerződése szerint 1990-ig kizárólagosan jogosult a magyar ásványolaj- és bányászati termékek forgalmazására Ausztria, NSZK és Svájc viszonylatában
– olvashatjuk az állambiztonság megállapításait. Arról is lehetnek fogalmaink, hogy ez mekkora üzlet volt, ugyanis Ausztriával hagyományosan jók voltak a gazdasági kapcsolataink, vagyis jelentős külkereskedelmi forgalom zajlott a két szomszéd között, és az állambiztonság szerint a teljes forgalom több mint harmadát a Mineralkontor üzletei adták:
A vegyesvállalat jelenleg az osztrák–magyar külkereskedelmi forgalom 35%-át bonyolítja.
A következő hetek feltáró írásai elsősorban az olajüzletre fognak fókuszálni, de fontos megjegyezni, hogy ezen kívül is kötöttek súlyos visszaélésekre lehetőséget adó szerződéseket. Egy rövid idézet a korabeli nyomozati anyagokból:
Dr. Russay és Korzil másik üzleti konstrukciója a magyar kohászat tűzálló bélésanyag importszükségletére épült. 1975 novemberében a Mineralimpex szerződést kötött a VEITSCHER MAGNESITWERKE osztrák és a RADEX amerikai–osztrák cégekkel arra, hogy a tűzálló anyagokat kizárólag tőlük vásárolja. Korzil és dr. Russay külön megállapodásuk szerint az üzleti forgalomból 4% közvetítői jutalékban részesültek, amelyet a Korzil tulajdonában lévő MERTA néven bejegyzett liechtensteini céghez utaltak át. Figyelembe véve, hogy a magyar kohászat igénye évente 250–300 millió ATS értékű tűzálló bélésanyag, a 4% jutalék évi 10–12 millió ATS-t jelentett dr. Russay és Korzil számára. Korzil a Mineralkontor GmbH-hoz hasonló vegyesvállalatokat hozott létre csehszlovák, NDK és lengyel relációban is. Az osztrák–lengyel vegyesvállalat Korzil által megvesztegetett vezetőjét 15 évi szabadságvesztésre ítélték.
Igen, a lengyelek abban a pillanatban lépéseket tettek, amikor észlelték Korzil korrupt tevékenységét. Az ottani üzletfelét letartóztatták, Korzilt pedig kitiltották az országból. Nálunk ilyen véletlenül sem történt, hiszen tudjuk: nekünk kommunistából is a legrosszabb jutott.
A „berni követ” sötét oldala
Amíg a lengyelek megkísérelték kiszorítani a szemérmetlen rablóbandát, addig a magyarországi pártelit asszisztált az ország kifosztásához:
A Belügyminisztérium a birtokában lévő információk alapján első ízben 1981 októberében adott szóbeli tájékoztatást Marjai József miniszterelnök-helyettes elvtárs részére. 1982–1985 között több esetben szignalizált az illetékes párt- és kormányszerveknek, majd a gazdasági bűncselekményekre vonatkozó adatok többségének birtokában 1985-ben büntetőeljárást kívánt kezdeményezni dr. Russay ellen. Erre azonban elhalálozása miatt nem kerülhetett sor.
Russay halála lehetett az ok, amely megakadályozta a számonkérést? Kétlem, ugyanis Russay fölött olyan védőernyő volt, amely egyetlen hajszálát sem engedte görbülni, ugyanis, ha az elszámoltatás megkezdődik, lavinaként zúdulhatott volna a bűnszervezetre a botrány.
A Russay elleni adatgyűjtés félig-meddig illegálisan folyt. Olyan mértéktelen és zabolátlan volt az olajszállításokhoz kötött pénzszivattyú, amelyet nem lehetett észrevétlenségben tartani, a hatóságok felfigyeltek a brutális csalássorozatra. Már a nyolcvanas évek elején jelentették a párt- és kormányvezetés számára a visszaéléseket, de nem kaptak választ sehonnan. Az idézetben említett Marjai József miniszterelnök-helyettes nem egyszerűen egy magas beosztású kormánytisztviselő volt, hanem a párt gazdasági ügyeinek legfőbb ismerője.
A filmek szerelmesei a berni követként ismerhetik őt, ugyanis az 1956 utáni svájci magyar követség ellen elkövetett támadás idején éppen ő töltötte be a nagyköveti posztot. 1948-tól külügyi szolgálatban volt, fontos pozíciókat töltött be a Külügyminisztériumban is, és több állomáshelyen is szolgált nagykövetként: Bernen kívül dolgozott Prágában, Belgrádban és Moszkvában is. Ez a diplomáciai előélet szoros együttműködést feltételez a titkosszolgálatokkal – és nemcsak a hazai hálózattal, hanem minimum a szovjettel is. A nyolcvanas években Marjai már az MSZMP KB tagjaként a legfőbb gazdasági döntéshozó szervek vezetőjeként tevékenykedett, és nagy szerepe volt abban, hogy a Mineralkontor felhasználásával folytatott országrablás zavartalanul folyhasson. Ehhez képest ő is számonkérés és elszámoltatás nélkül halt meg, ágyban, párnák között, 2014-ben. 2006-ban „érdemei” elismeréséül kitüntetést vehetett át Sólyom László köztársasági elnöktől. Ez pontosan azon a ceremónián történt, ahol Fekete János is megkapta az elismerést a Gyurcsány-kormánytól. A későbbi cikkekben látni fogjuk, hogy az egész olajmaffia kiépítésének eredeti ötlete Fekete köreiből származhatott, vagyis a közös országrabló projekt egyszerre hozott számukra elismerést. Sólyom László ugyan először kifogásolta Marjai kitüntetését is, de végül vele mégis kezet fogott az átadáson, szemben Feketével.
KISZ KB-tól az üzleti világig
Fejti György szintén azon pártvezetők közé tartozott, akik megkapták a Mineralkontor visszaéléseiről a beszámolókat. Ő sem tett ellene semmit. Fejti pártkarrierje a KISZ KB-ban kezdődött, a nyolcvanas évekre azonban a legmagasabb szintig emelkedett: 1987-ben a Központi Bizottság Közigazgatási és Adminisztratív Osztályának felügyeletét bízták rá. A nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon az MSZMP küldöttségének helyettes vezetője volt, és mindent megtett azért, hogy hátráltassa az átmenetet, megakadályozza az elszámoltatást. Kijelenthetjük, hogy sikerrel járt... 1990 után távozott a politikából és az üzleti szférában folytatta: cégeket alapított, vállalkozóként tevékenykedett.
Az ortodox kommunista legendája
Grósz Károly az utolsó pillanatig eljátszotta a hithű kommunistát, még fehérterrorral is ijesztgette az ortodox párthíveket a rendszerváltás előestéjén, de hogy mennyire színjáték volt az egész, bizonyítja a legsötétebb üzleti körökkel fennálló kapcsolata. Ő is megkapta a jelentéseket a visszaélésekről, de neki sem állt érdekében leállítani a tolvajokat.
Hogy miért, azt nem tudhatjuk pontosan, de annyi Mező Gábor korábbi cikkéből ismeretes, hogy 1988-ban egy népes impexes delegációval látogatott el Angliába, az agrobankos és aranycsempész Kovács Mihályhoz. Az Agrobank-ügy az Antall-kormány idején robbant vesztegetési botrány volt, rengeteg pénzt síboltak el ezzel is, és mindennek központi figurája a Magyarországról elszármazott Kovács Mihály volt. Kovács jó üzleti kapcsolatokkal rendelkezett az egykori anyaországgal, rendszeresen beutazgatott ide és üzletelgetett. A nyolcvanas évek végén pedig Grósz Károly fiát, Grósz Ivánt alkalmazta cégében. Grósz Iván a Malév angliai bázisán dolgozott már a nyolcvanas évek elején – mindez operatív hálózati bekötöttséget feltételez. A nyolcvanas évek végén pedig dokumentálhatóan egy pénzügyi visszaéléseket elkövető csoport tagja volt. Talán ezen adatok adnak némi kiindulópontot annak megértéséhez, miért falazott Grósz az olajmaffiának is.
A „szakértő” kormányfő jutalma
És végül ejtsünk szót arról az emberről, aki a leginkább megvédte szakmai tekintélyét a rendszer bukása után: a szocializmus utolsó miniszterelnökéről, Németh Miklósról van szó. Németh mai napig úgy él a köztudatban, mint a szakértő kormányfő, aki sokat tett azért, hogy az átmenet békés körülmények között történjen meg, kezelte az államcsőd-közeli helyzetet, felszámolta a nyugati határzárat, átengedte a keletnémeteket Ausztriába, fogadta az erdélyi menekülteket és eközben diplomáciai bravúrnak tekinthető tárgyalásokat folytatott a szovjetekkel. Igazi hős lenne? Véleményem szerint minden mellette felhozható eredményt megkérdőjelez az a tény, hogy miniszterelnöki kinevezése előtt már pontosan ismerte a Mineralkontor felhasználásával végrehajtott csalásokat, mégsem tett ellene semmit hivatalba lépése után sem. 1990 után meg is kapta a jutalmát bőségesen: az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) egyik alelnöki székét kínálták fel neki. (Bár ehhez a jutalomhoz még az olajügynél is nagyobb mértékben járulhatott hozzá a spontán privatizációk szakértő segítése.)
De mégis: mekkora összegekről lehetett szó? Mennyi pénz landolhatott nyugati pénzügyi körök számláin és cégeiben a Mineralkontor felhasználásával elkövetett csalásokkal? Jövő héten ezzel folytatjuk.
Vezető kép: Budapest, 1989. október 6. Németh Miklós miniszterelnök és Grósz Károly, a párt főtitkára az MSZMP XIV. kongresszusán. MTI Fotó: Manek Attila
