“Marosi Ernő, a magyar művészettörténet doyenje mondta azt a munkánkkal kapcsolatosan, hogy az eredményeink révén újra lehet írni a Kárpát-medence művészettörténeti fejezeteit, mert valóban szenzációszámba menő felfedezéseink vannak” – fogalmazott portálunknak adott interjújában dr. Diószegi László, a határon túli épített örökség megmentését és koordinálását végző Teleki László Alapítvány vezetője. Mint arra az úzvölgyi katonasírok meggyalázása is rámutatott, a magyar emlékek sorsa “nem prioritás” a környező országokban, miközben történelmünk jelentős építészeti kuriózumai szorultak az elszakított területekre. Bár az elmúlt néhány év kultúrtörténeti eredményének is tekinthető, hogy ismét egyre bátrabban merünk a Kárpát-medence egészében gondolkodni, Diószegi László arra figyelmeztet: “amikor mi a Kárpát-medencei gondolatot ki akarjuk sajátítani, és csak magyarnak akarjuk megvalósítani, akkor nagy hibát követünk el, és ellenfeleket szerzünk”. Szavai szerint “a XXI. században az együttműködés alapja az lehet, hogy elismerjük egymás értékeit, és azt a tagadhatatlan történelmi tényt, hogy a Kárpát-medence kultúráját és történelmét más nemzetiségekkel együttműködve, de azért mégiscsak többségében a magyarok határozták meg”.
Már az első polgári kormány felismerte 1999-ben, hogy az elszakított területek magyar épített örökségével foglalkozni kell, a környező államok számára ugyanis “nem prioritás” a kisebbségi magyarság kulturális emlékeinek megőrzése. Az elmúlt évek folyamán egyre bátrabban beszélünk Kárpát-medencei gazdasági és kulturális térségről, ahhoz azonban, hogy mindezt tartalommal legyünk képesek megtölteni, épített örökségünk megőrzése és gondozása is elengedhetetlen, hiszen ezek őrzik a magyarság ezeréves múltját a térségben, akárhogy is rendezze a világtörténelem az aktuális határokat. A Teleki László Alapítvány – kisebb gyurcsányi megszakításokkal – oroszlánrészt vállal ebben az értékmegőrző munkában. Az alapítvány vezetőjét, dr. Diószegi Lászlót erről kérdeztük.
A több évtizedes értékmentő munka tapasztalatai nyomán Ön szerint milyen helyzetben van a határon túli magyar épített örökség?
Trianon óta az ország nagyobb része nem a jelenlegi országhatárokon belül található, majd’ ezeréves múltunk, történelmi, kulturális emlékeinek, eredményeinek jelentős része nem magyar fennhatóság alá tartozik, és ez hatványozottan igaz az épített örökségre. Különösen a középkori egyházi épített örökséggel kapcsolatosan mondhatjuk el, hogy többségük Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken található, hiszen ezek a területek nem tartoztak a török hódoltsághoz, ahol a háború gyakorlatilag leradírozta ezeket az emlékeket. Ezek az épületek veszélyeztetett állapotban vannak, nemcsak a pénzhiány miatt, hanem azért, mert az adott országok kormányai számára – fogalmazzunk úgy – nem prioritás a kisebbségben lévő etnikumok kulturális emlékeinek megőrzése.
Ezt a hiányt tehát a magyar államnak kell pótolnia…
Ezt a problémát már az első polgári kormány is felismerte, amely 1999-ben úgy változtatta meg az örökségvédelmi törvényt, hogy a határon túli magyar épített örökség védelmét is a magyar állam feladatai közé emelte. Az ekkor elinduló örökségvédelmi program 2006-ban megakadt, és csak 2010-ben folytatódhatott tovább, 2015-től Rómer Flóris Terv néven, külön költségvetéssel, kezdetben évi 250 millió, később évi 500 millió forintból, amelynek lebonyolításával a Teleki László Alapítványt bízták meg. Amikor a Teleki László Alapítványt 2006-ban megszüntette az akkori szocialista kormányzat, próbáltunk adományokat, támogatókat szerezni, de a műemlékvédelem nem olyan népszerű, mint mondjuk az állatmentés, tehát ez egyértelműen állami feladat marad.
Nem szítja fel a határon túli országok nacionalizmusának tüzét, ha a magyar állam magyar épületeket akar felújítani az elcsatolt területeken?
Kezdetben találkoztunk helyi szinten nacionalista hátterű akadályokkal, de az a tapasztalatom, hogy ezek ma már elvétve fordulnak elő, hiszen a támogatás az adott állam válláról vesz le terhet. Nem mellesleg éppen emiatt döntött úgy a kormány, hogy egy civil szervezetre bízza ezt a programot, ellenkező esetben fölvetődhetne, hogy a belügyekbe való beavatkozás a magyar állam határon túli értékmentő tevékenysége. Az úzvölgyi katonasírokkal kapcsolatos botrány mutatja, hogy ez nem egy légből kapott veszély. Azt is hozzá kell tenni, hogy azért is foglalkozunk az egyházi örökséggel, mert ezek egyházi tulajdonban vannak, kevésbé támadhatók.
“Ez egy folyamatos, bizonyos fokig végtelen munka” Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
Számtalan, szórványterületen álló értékes templomnak nincs már gyülekezete, nincs vallási funkciója. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért kell ezek megmentésére pénzt áldozni?
A műemlékvédelem egyik legnagyobb dilemmája, hogy mikor kell elengedni egy műemléket, és elfogadni, hogy elpusztul, hiszen a műemlékesek magától értetődően minden műemlékhez ragaszkodnak. A szórványvidékek esetében az egyházi funkcionalitáson túl nagyon fontos érv lehet a megmentés mellett, hogy ezek a templomok a magyar kultúra, a magyar történelem hordozói, jelentős középkori, vagy akár Árpád-kori freskóegyüttesekkel, kőfaragványokkal, amelyeket akkor is meg kell őrizni az utókornak, ha már nincs élő gyülekezet. A magyar kultúra egészébe történő visszaillesztésük azonban további kihívást jelent. Ezért hoztunk létre például egy olyan mobiltelefonos applikációt, amely Dél-Erdély szórványtemplomait sorakoztatja fel, de segít a szálláskeresésben is és bemutatja a környék egyéb értékeit is. Az a tapasztalatunk, hogy van a turistáknak olyan rétege, akik nagyon vevők az ilyesmire, és hogyha egy templom látogatva van – nem is feltétlenül szakrális értelemben –, akkor nem fog tönkremenni.
Van olyan kataszter, amelyből megállapítható lenne, mekkora mennyiségű a felújítandó műemlékállomány, és hogy hol tartanak a munkával jelen állás szerint?
Nincs ilyen kataszter, olyan mennyiségű a határon túl csak az értékes templomok száma. Ezek közül persze számos olyan is akad, amelyeknek a fenntartását a helyi közösség is képes megoldani. Ezen kívül a kutatások is folyamatosak, így az idők során rengeteg, jellegtelennek tűnő templomról derült ki, hogy bizony középkori vagy Árpád-kori eredetű, tehát műemlékként is érdemes foglalkozni vele. A helyreállítási munkálatokkal párhuzamosan kutatni kell, emiatt sem lehet azt mondani, hogy ezer templomból már ötszázat helyreállítottunk. Ez egy folyamatos, bizonyos fokig végtelen munka.
Kilátástalan, vagy inkább folyamatos tevékenységet igénylő feladat?
Marosi Ernő, a magyar művészettörténet doyenje mondta azt a munkánkkal kapcsolatosan, ami nagyon megtisztelő, hogy az eredményeink révén újra lehet írni a Kárpát-medence művészettörténeti fejezeteit, mert valóban szenzációszámba menő felfedezéseink vannak. A kárpátaljai Visken Lángi József restaurátor olyan, eddig nem ismert, viszonylag épen megmaradt freskóegyüttest fedezett fel, amelyet a budai királyi festőműhelynek a művészei festettek valamikor a XV. században. Egy másik fantasztikus lelet az Aradhoz közeli Borosjenő várához kapcsolódik, ahol a közeli, már elpusztult dénesmonostori kolostornak és templomnak a kőfaragványait találták meg másodlagos beépítésben. Ennek a leletnek egy korábban megtalált egyik darabja, egy szirén a Magyar Nemzeti Múzeumban van kiállítva.
Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
Ebben a munkában a magyar állam magára maradt, vagy vannak határon túli műemlékvédő szervezetek, akikre lehet számítani?
Erdélyben valószínűleg azért is, mert tömegével vannak a rendkívül értékes műemlékek, már a ’90-es évek végén megalakult egy akkor fiatal, mára középgenerációs műemlékes gárda, akik óriási szaktudással, kitűnő ismeretekkel és nagy munkabírással rendelkeznek. Rájuk lehet támaszkodni. Kárpátalján gyerekcipőben jár a műemlékvédelem, de ez az ukrán állam egészére is igaz, bár azért van pár lelkes ember, néhány civil szervezet. Szlovákiában fejlett a műemlékvédelmi hálózat, az anyagi források is jobban biztosítottak. Ott a veszély inkább a magyar történelmi múlt kisajátítási szándéka miatt áll fenn, ha például azt állítják egy templomról, hogy az egy szlovák gótikus templom, ami történelmileg nonszensz. Ettől függetlenül a szlovák műemlékvédelemmel együttműködésre törekszünk.
Napjainkban egyre erősödik a Kárpát-medence egészében való gondolkodás gazdasági vagy kulturális értelemben, amelyet még egy évtizede is elképzelhetetlennek tartottunk. A műemlékvédelem hogyan tud ehhez kapcsolódni?
Evidens, hogy a magyar kormány a Kárpát-medence egészében gondolkodik, és a határon túli műemlékvédelem kérdését is így közelíti meg. Ugyanakkor történelmi tény, hogy a Kárpát-medencében több nemzet élt és él együtt. Tehát amikor mi a Kárpát-medencei gondolatot ki akarjuk sajátítani, és csak magyarnak akarjuk megvalósítani, akkor nagy hibát követünk el, és ellenfeleket szerzünk. Az a helyes út, ha a Kárpát-medencei gondolatot együttműködéssel akarjuk életre hívni, és megkeressük azokat a létező partnereket Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában és Szerbiában, akik ezt szintén így gondolják. A XXI. században az együttműködés alapja az lehet, hogy elismerjük egymás értékeit, és azt a tagadhatatlan történelmi tényt, hogy a Kárpát-medence kultúráját és történelmét más nemzetiségekkel együttműködve, de azért mégiscsak többségében a magyarok határozták meg.
Az értékmentő tevékenység eredményeivel kapcsolatban érdemes felkeresni a Teleki László Alapítvány honlapját, ahol számtalan, megtekintésre érdemes határon túli emlékünkől találhatnak képes beszámolót.
Vezetőkép: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS