A levert 1956-os forradalom és szabadságharc után elkezdte begyűjteni az újjáalakuló állambiztonság és a karhatalom a diktatúra ellenségeit. Az indiai követséget és az ötvenhatos szellemi vezetést összekötő Göncz Árpádot, Bibó Istvánt és az indiai követség magyar mindenesét, Koszmovszky Tibort is letartóztatták. Rahman ügyvivő a rettegett Fő utcai börtönhöz ment, hogy indiai népdalok éneklésével üzenje Gönczéknek: nem felejtették el őket, mellettük állnak. Kormánya segítségével Moszkván keresztül el is érték, hogy Gönczöt, Bibót és Regéczy-Nagy Lászlót ne végezzék ki. Igaz, az illegális börtönlátogatás majdnem az életébe került, a kántálásra begorombuló őr ráfogta fegyverét az ügyvivőre, aki bement a Katonai Bíróság épületébe, ahol géppisztolyokkal fogadták. Rahman és a kádári állambiztonság játszmája (4. rész).
Feljegyzés, 1958. február 24., készítette Szalma József őrnagy, BM II/8. (Vizsgálati) Osztály vezetője: „F. hó 22-én a hajnali órákban a II. ker. Fő utca 70 számu épület előtt /Budapest Katonai Bíróság és a BM. II/8 osztály épülete /egy DT.030 forgalmi rendszámu diplomáciai gépkocsi állt meg, melyből két magyarul nem beszélő férfi szállt ki.
A két férfi az épületen kivül felállitott fegyveres őrhöz ment, de miután nem tudták magukat megértetni, bementek az épület előcsarnokába. A belsőőrség szolgálatában lévő tagja mindkettőjüket feltartóztatta, fegyverét nekik szegezve távozásra szólitotta fel őket.
Az őrség parancsnoka időközben több beosztottal együtt a helyszinre sietett, azonban idegen személyek szándékát nem értették, mert idegen nyelven beszéltek. Viselkedésükből az tünt ki, hogy illuminált állapotban voltak. Az egyik személy a vita hevében kétszer a földhöz vágta az igazolványát, melyet az őrség parancsnoka a földről felemelve visszadott neki. Az igazolvány szerint ez a személy az indiai ügyvivő volt.
Az őrség egyik tagja cigarettával kinálta meg őket, majd kölcsönös magyarázgatás után az épületből mindketten eltávoztak. Az őrség által az esetről készitett jelentéseket a feljegyzéshez csatolva megküldöm a BM. Titkárságnak intézkedés végett”.
Szalma József – mint aki rácsodálkozik a világra / Forrás: ÁBTL
Talán nem árt bemutatni a feljegyzés szerzőjét, a Belügyminisztérium Vizsgálati Osztályát vezető Szalma Józsefet. Szalma Biszku Béla belügyminiszter bizalmi embere volt, a forradalom leverése után kulcsszerepe volt a perekben, a kádári megtorlás (és a kiemelt ügyekben, például a Nagy Imre-per) végrehajtásában. A történeti levéltár adatbázisa szerint 1958 decemberében – tehát néhány hónappal az incidens után – „sorozatos botrányos magatartásáért” megrovásban részesítették, és felmentették az osztály vezetése alól.
Igazolványkép Rahmanról / Forrás: Discovermyindia.eu
De térjünk vissza a Szalma által jelentett incidenshez. Rahman – mert ő a történet főhőse – azért ment a börtönhöz, mert tudatni akarta a nem sokkal azelőtt letartóztatott Göncz Árpáddal és a többi ötvenhatossal, hogy továbbra is mögöttük áll. Az indiai ügyvivőt és későbbi köztársasági elnökünket a forradalom ügye ismertette össze. Göncz Árpád így emlékezett vissza: (1957) „November 10-ike körül találkoztam össze egy újságíró ismerősömmel – Magyar Pálnak hívták –, aki elmondta, hogy az indiai követség benne volna egy közvetítésben, ha erre vonatkozólag felkérést kap a magyar demokratikus szervek aláírásával. Egy akkori barátom, Szesztay András meg összehozott Bibó Pistával. Pillanatok alatt megállapítottuk, hogy az égvilágon mindenben egyetértünk. Pista akkor került ki a Parlamentből, ült odahaza. Tőle értesültem az angol és amerikai követségnek átadott emlékiratokról stb.”
A fiatal Göncz Árpád – 1937 / Fotó: Fortepan.hu
Előző cikkeimben említettem, hogy az indiai kormány korábban semleges hozzáállását a fiatal Rahman és tekintélyes diplomatatársa, KPS Menon fellépése és tájékoztatása változtatta meg. (A sorozat első része itt, a második itt olvasható).
Miután látták, hogy a Kádár-diktatúra szétvert, bebörtönzött, kivégzésre begyűjtött ellenzéke minden bomlasztási kísérlet ellenére is egységes, az ENSZ-ben is felszólaltak – a világon nagyjából egyedüliként (!) – Moszkva ellen.
Menon és Bulganyin szovjet politikus / Fotó: Photodivision.gov.in
„Ennek az indiai közvetítésnek a lebonyolítása majdnem teljes egészében rajtam állt – emlékezett vissza Göncz Árpád. –
Én szereztem meg a munkástanács aláírását, a levelet a Parasztszövetség nevében többek közt én írtam alá, a Kisgazdapártból talán Antall József (nyilvánvalóan az idősebb, a néhai miniszterelnök édesapja – MG) aláírása került rá, s a Szociáldemokrata Pártból Révész Andrásé…
A felkérés nyomán érkezett Budapestre Menon, az indiai nagykövet – egy nagyon jól felkészült, kiválóan tájékozódott nemzetközi jogász –, aki Moszkvában székelt, de ekkor Magyarországra akkreditálták. Budapesten az idő tájt csak egy fiatal, velem egyidős ügyvivő volt, Rahmannak hívták.
Ő volt az, aki akkor az indiai kormány magatartását a magyar forradalommal kapcsolatban megváltoztatta.
A parlamentjükben ezt úgy jelentette be Nehru, hogy Budapesten tartózkodik egy kiváló fiatal tisztviselőjük, akinek a jelentései alapján helyreigazítják korábbi álláspontjukat. Rahman nyilván fölismerte az itteni helyzetben rejlő lehetőséget, hogy India morális nagyhatalomként vehet részt egy európai nemzetközi konfliktus rendezésében. Menonnal, a Magyarországra akkreditált nagykövettel, aki a Margitszigeti Nagyszállóban lakott, talán kétszer vagy háromszor tárgyaltam Bibó Pistával együtt. A felesége volt még ott, és közben bömbölt a rádió, hogy ne lehessen minket lehallgatni.
Rahmannal rendszeresen, szinte naponta találkoztunk. Abban az időben az indiai követség minden lapot, emlékiratot, egyebet megkapott. A másik fontos akciónk a Nagy Imre-pontok kijuttatása volt”.
A Népszabadság cikke 1958-ből / Forrás: Arcanum.hu
Ezeknek a dokumentumoknak a Nyugatra csempészését Rahmanék irányították. Mivel az ő környezete – ahogyan az egész ország és az emigráció – tele volt besúgókkal, csak idő kérdése volt, hogy mikor buknak le. „Mikor Cope-pal (Christopher L. S. Cope, a budapesti angol követségi első titkára – MG) tárgyaltunk, már engem is követtek. Elég sokat nyüzsögtem az indiaiaknál, ott nyilván mindig állt rendőr, ismertek. Könnyen felismerhető voltam a csizmámról meg a búzakék svájcisapkámról”.
Göncz Árpád és gyermekei 1956-ban / Fotó: Gonczarpad.hu
Göncz Árpádot 1957 végén tartóztatták le. Az „összeesküvőket” először ki akarták végezni, éppen Rahman, Menon és az indiai kormány fellépésének köszönhető, hogy az ítéletet enyhítették (az indiai elnök Nehru egyenesen a magyar kormányhoz fordult). Nem kis dolog volt ez a megtorlás éveiben, amikor maga a nagy Kádár keveselte (!) belsős beszédében a kivégzések számát… Volt, akit az enyhe ítélet elkeserített: „A tanácselnök egy Borbély nevezetű ocsmány alak volt, a legocsmányabb állat, ami elképzelhető – írta Göncz Árpád. –
Egy kistermetű, rosszindulatú ember, aki úgy hirdette ki a halálos ítéletet, hogy a kezét dörgölte közben: vádlott, álljon fel, én magát halálra ítélem, mondta mosolyogva.
Nemrég találkoztam vele a buszon. Elkezdtem nézni. A pasas először a helyét kereste, aztán fölugrott, és kiment a busz hátsó peronjára, s hátat fordított. Mikor az ügyész nem kért ránk halálos ítéletet, fölpattant, hogy, na de kérem! Mire az ügyész: megmondtam kérem, a második legsúlyosabb ítéletet. Nyilván, őt nem értesítették róla, hogy délután így döntöttek”.
Az említett „legocsmányabb állat” is „megérdemel” néhány sort: Borbély János Zinner Tibor jogtörténész kutatásai szerint (a Hamvas Intézetnél megjelent művéről – A kádár megtorlás rendszere – bővebben korábbi cikkemben) összesen hatvanhat (!) (máshol hatvanöt) halálos ítéletet hirdetett ki. Ezzel ő vezeti a vérbírák vonatkozó listáját. A mosolygó halálnak is nevezett Borbély a Kádár-rendszerben (és feltehetően a felemás rendszerváltás után is) végig kiemelt nyugdíjat kapott és csak 2000-ben halt meg.
Mélyebben most nem foglalkoznék vele, de megmagyarázhatatlan és védhetetlen, hogy a rendszerváltás után köztársasági elnöknek választott Göncz Árpád finoman szólva sem támogatta az ilyen “ocsmány alakok” ügyeinek felülvizsgálatát. Nem egy megvezetett munkásőrről beszélünk, hanem egy olyan bűnözőről, aki a jog mögé bújva forradalmárok tucatjait végezte ki.
(Sajnos egyetlen egy képet sem találni róla sehol, így itt és a cikk címlapján is hírhedt társa, Vida Ferenc szerepel).
Egy másik vérbíró: Vida Ferenc (jobbra) sohasem bánt meg semmit / Fotó: Mult-kor.blog.hu
Rahman a datálás szerint a nyolcvanas évek elején írta meg a Hamvas Intézetnél megjelent visszaemlékezését, amelyben még mindig álnéven (Festő) hivatkozott Göncz Árpádra: „A Festő hosszú hónapokon át nagy kockázatok árán találkozott velünk – írta az ügyvivő. – Sürgettem Kozmovszkyt (Rahman fordítója, asszisztense, mindenese – róla később MG), hogy mondja meg neki: ne tegye, de nem használt.
Kitartott, mi pedig mohón hallgattuk az apró híreket és pletykákat, amelyek felfedték, hogy az üstöt milyen mélyen felkavarták, milyen feszültségek gyűltek fel, milyen mérvűek a folyamatban lévő letartóztatások, ahogy az ÁVO ismét talpra állt és elkezdte kutatni az „ellenforradalmat”.
Tudtuk, hogy a Festőt előbb-utóbb biztosan elkapják, és utána Kozmovszky következik. Mindkettőre sor került. A Festő feleségétől hallottunk róla… Hallottuk, hogy a politikaiak börtönében van, Budán, a domb alján, közel a Külügyminisztériumhoz, egy békés külsejű épületben középső viktoriánus kori, tiszteletre méltó külsővel. Megbízható forrásaink szerint belül rendelkezett a vallatás és kiiktatás minden modern eszközével”.
Indiai dalok a börtön ablakában
Rahman egyéni megoldást választott arra, hogy tudassa Gönczcel – és a többiekkel – nem felejtették el őket, mellettük állnak: „Egy késő estén, amikor hazatértünk éjszakai körjáratunkból, jól emlékszem, hogy elhaladtunk a börtön előtt, de valamiért a főbejáratnál álltunk meg, ahol az üveg forgóajtón belül látszott a fegyveres őr arca. Én vezettem, és mellettem egy indiai látogató ült, aki valamilyen kurzust vezetett Budapesten. Nem tudott a Festőről, de mondtam neki, hogy egy barátom ott van. Vajon hogy tudathatnánk vele, hogy mire gondolunk? Szinte egyszerre jutott mindkettőnk eszébe, hogy indiai dalokat kellene énekelnünk. Ezt aztán dühösen el is kezdtük, igaz, kevéssé összehangoltan és dallamosan. Mégis, félreismerhetetlenül se európai, se magyar nem volt, hangerőben és haragban azonban semmi sem hiányzott belőle.
… Az őr kijött hozzánk, és bizonyosan azt mondta, hogy hajtsunk tovább. Kérdeztem, hogy miért, mire rámutatott a parkolást tiltó táblára. Én meg az éjszakára, hogy ilyenkor ezek a táblák nem érvényesek. Az őr fiatal fickó volt, nyilván félt a kibontakozó helyzettől, és nem tudta, mit tegyen, de elkövette a hibát, hogy rám fogta a fegyverét. Erre nem volt más választásom, mint reagálni, kiszálltam az autóból, és ordítva követeltem, hogy hívja oda a felettesét. Ő nem értette, én meg úgy tettem, hogy nem értem, és bementem az első ajtón a börtönbe.
Általános riadalom támadt. Az éppen riasztott őrök rohangáltak és elfoglalták állásaikat, és felhúzták a karabélyaikat.
Nyilvánvaló volt, hogy eljött a cselekvés perce. Jó erős hangon, amiben az >India< szó dominált, bent a rangidősnek tűnő tiszthez fordultam rámutattam az őrre, aki követett minket és azt mondtam, tanítsa illemre, és ne szegezze a fegyverét ártatlan járókelőkre. Ezt követően távoztunk, és még egy-két dalt elénekelve visszatértünk a villába”.
Bátor felirat 1958-ból / Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltár
A történet a történelmi környezet miatt válik hihetetlenül erőssé: 1958-ban járunk, a kádári megtorló gépezet teljes erejével dübörög, a diktatúra éppen megtörni (majd lekenyerezni) készül a lakosságot. A forradalmárok, ellenállók börtönbe kerültek, az átalakuló állambiztonság, a frissen megalakult Munkásőrséggel begyűjtött mindenkit. Mindenki azt tette, amit lehetett: hallgatott. (Bárhova pingálták fel, nem kis bátorság kellett a fenti falfirka megírásához). Rahman diplomataként megtehette, hogy lázad, de így is könnyen csúnya véget érhetett volna ez a történet.
Rahmant “hajszál híján” nem lőtték le
„Néhány héttel később történt, hogy legközelebb KPS (Menon moszkvai nagykövet – MG) Budapestre jött és akkor Csatorday (Károly, a Külügyminisztérium protokollfőnöke – MG) hívatta. KPS mindig magával vitt. Csatorday felettébb kínosan érezte magát, amikor megemlítette, hogy az indiai ügyvivő, mármint én, bement egy tiltott épületbe és hajszál híján menekült meg attól, hogy lelőjék. A parancsnoknak utasítása volt, hogy amint megpillant valakit, lőjön… Csatorday ott és akkor elejtette az ügyet, és más témákra tértünk át”.
Támogatta a börtönben lévő fiatal “Festő” családját
Azt a néhány éve magyarul is kiadott indiai dokumentumokból tudhatjuk, hogy Rahman mindent megtett Bibóékért. Egyik táviratában ezt írta hazájának: „Nincs semmi hozzátenni valóm ahhoz a hírhez, amit egy eddig mindig pontosnak bizonyult forrásból kaptam. Bibó többször is találkozott Menon úrral, jómagam is, teljesen nyíltan. Javaslatokat adott át nekünk, amelyeket az 1956. november és decemberi, valamint az 1957. januári, Magyarországra vonatkozó aktákban megtalál. Valamennyi javaslata a legteljesebb mértékben megegyezést kereső volt, és az egyiket még az orosz nagykövetségnek is megküldte. A legutoljára publikált nézeteit kiküldtem Ausztriába az 1957. június 30-án kelt levelemben ismertetett körülmények között… A táviratomban említett másik „személy” nevét nem közölhetem, de ő Bibó pártjában az egyik húzóerő, és a múltban követségünk nagy segítője volt, akit Menon úr is ismer. Csaknem egy évvel ezelőtt őt is letartóztatták.”
Ő volt Göncz Árpád, akire Rahman még a nyolcvanas években is csak „Festőként” hivatkozhatott. Egy másik táriratból (1958. szeptember 13.) azt is megtudhatjuk, hogy Rahman a Göncz-családot sem hagyta magára: „A Festő felesége kapott egy állást, ahol havi ezer forint körül keres. Megpróbálom segíteni őt, ahogy már egy éve teszem a gyerekek számára küldött ruhaneművel stb.”
Göncz Árpád és Rahman többször találkoztak, például 1991-ben, amikor az indiai diplomata Magyarországra látogatott / Fotó: Arcanum.hu
A kádári állambiztonság eddig is mindent megtett Rahman eltávolításáért, aki ezzel az üggyel sem lopta be magát a vezetők kegyébe. Bibó Istvánt, Göncz Árpádot és Regéczy-Nagy Lászlót életfogytiglanra ítélték, 1963-ban az amnesztia idején szabadultak. Folytatom.
http://hamvasintezet.hu/hu/
Facebook
Twitter
YouTube
RSS