Elment mellettünk a világ, de nem megoldás, ha idehozzuk az egész világot

A férfiaknál és a nőknél egyaránt külföldi sztárokkal teletűzdelt csapatok uralják a magyar kézilabda-bajnokságot, ám mindkét bajnokcsapat elbukta a közelmúltban a Bajnokok Ligája döntőjét. Miközben legjobb klubcsapataink játékban tartják más válogatottak legjobbjait, nekünk egyik válogatottunk sem jutott ki az olimpiára. A nők ráadásul zsinórban másodszor maradnak le, pedig közben nyertek egy Európa-bajnoki bronzérmet. Valami nyilvánvalóan nem stimmel a magyar kézilabdában, és meg is kérdeztük a Dunaferrel 1999-ben BEK-et nyerő, majd a montenegrói kézilabda kicsúcsosodásában is komoly szerepet játszó edzőtől, Zsiga Gyulától, hogy mi a gond.

Szép olimpiai hagyományaink vannak kézilabdában, de egyik válogatottunk sincs kint az olimpián, és a klubjaink sem érnek el olyan sikereket, amennyi energiát és pénzt belefektettek. Mi lehet a gond a háttérben?

A magyar kézilabdázás borzasztóan elkülföldiesedett, ami rányomja a bélyegét a bajnokságunkra is. Kevesebb magyar játékos kap lehetőséget a korábbiakhoz képest. A külföldi edzők és a külföldi játékosok beáramlása összefügg, ami komoly gondokat gerjeszt, akár a férfi és a női első osztályt látom – és nem csak az élklubokat –, akár a válogatottjainkat. A meghatározó belső pozíciókban – átlövő, beálló – külföldi játékosok töltik meg a magyar csapatokat, a válogatottunk pedig ugyanezért hiányt szenved ezekben. Az elkülföldiesedés a menedzserirodák hatékony és ellenőrizetlen tevékenységének köszönhető, mivel a magyar kézilabda szakmai szempontból nem végez rossz munkát. Ráadásul az is visszás, hogy sem a külföldi edzőktől, sem a játékosoktól nem várják el, hogy megtanuljanak magyarul. Máshol ez alapelvárás. Amiben az edzőink hiányt szenvednek, az inkább szocializációs kérdés, hogy nem tartják a lépést a korral fejlődési vagy nevelési szempontból. A mi iskolarendszerünk és edzéselméletünk a porosz szemléletre épült fel, ahol nem szokás dicsérni, ellenben büntetnek, ha indokolt. Vannak még országok – Montenegró vagy Oroszország – ahol hasonlóan állnak hozzá a kérdéshez, de alapvetően a világ már elment e módszer mellett.

London után Rióba sem jutott ki a női kézilabda-válogatottunk, ráadásul most a férfiak sem lesznek ott. (kép: vs.hu)

Merre ment a világ?

A magyar játékosok motiválhatósága, edzhetősége, terhelhetősége bonyolult ügy, amiben nagyon sokat számít, hogy miként vesszük észre és próbáljuk kijavítani a hibákat, miként szólunk a játékoshoz, miként tudjuk például a megfelelő táplálkozás, a tudatos hozzáállás felé irányítani. Fontos körülmény, hogy milyen iskolázottsági szintig jutnak el a játékosok, ezért oda kell figyelni az akadémiai képzés keretén belül is, hogy a képzésük ne szűküljön le teljesen a szakmai dolgokra. Minél értelmesebb, nyíltabb elméjű játékossal dolgozunk, annál jobban megérti a játék és az események összefüggéseit, és nem szab gátat önmagának. A balkáni kézilabdára jellemző fanatizmus a magyar játékosokban nincs meg, ezért ha túl nehéz, akkor arra keresnek észérveket, hogy miért nem megy. Ha viszont képesek tudatosan végiggondolni mindent, akkor azzal átlendülhetnek a holtpontokon.

A magyar játékosokban nincs meg a balkáni fanatizmus, ezért értelemmel kell tudniuk felülkerekedni a nehéz pillanatokon. Fotó: Horváth Péter Gyula

A magyar ilyen ellenkező, rebellis fajta?

Ha kijön egy új rendelkezés vagy törvény, már másnapra megtalálta valaki a kiskaput. Ezt a kreativitást viszont nem mindig osztják meg a magyarok a társaikkal. Azért van például nálunk annyi délszláv játékos, mert az első idejön, és hamarosan jönnek a többiek is, mert hívják egymást. Ha egy magyar játékos kimegy külföldre, akkor gyakori, hogy a megszerzett tudását, tapasztalatát saját kincsként őrzi, nem osztja meg másokkal. Egy csapatjátékban viszont nagyon fontos az ilyen összetartás, ezért oda kellene figyelni arra, hogy csapatembereket neveljünk, ne pedig túlzottan individuális embereket – királyfikat, királylányokat.

A magyaros kézilabda nem éppen az ilyen individuális játék?

A magyaros kézilabda szellemes, ötletgazdag játékot jelent szép megoldásokkal. Nekünk nem jött jól, hogy a kézilabda irdatlanul felgyorsult az elmúlt években, keményebb, agresszívebb lett. Tudomásul kell venni, hogy nem vezethetünk három-négy passznál hosszabb támadásokat, mert szétütnek közben. A hosszabb támadásainkat már lekövetik, és nem tud érvényesülni a technikai tudás.

Az elmúlt években, a Fradi KEK-győzelmein kívül csak külföldi edzővel tudott sikert felmutatni a magyar kézilabda válogatott-, illetve klubszinten, miközben a túl sok külföldi edző és játékos sem tesz jót. Mi a gond a magyar edzőkkel?

A mi edzőképzésünk szerteágazó, hiszen az edzőnek kicsit pedagógusnak, pszichológusnak kell lennie, értenie kell az élettanhoz és persze a szakmához. Az említett kiegészítő elemek aztán néhány év alatt elfelejtődnek, és csak a szakmai szempontok domborodnak ki. Külföldön már egész stábok vannak ezekre, amelyekben mindenki specializálódik valamely területre, és az edzőnek csak a szakmára kell összpontosítania. A magyar edző sokat fog, de keveset markol. A másik dolog, hogy a külföldi edző, ha kell, akkor olvas. A magyar edzők nagyon hisznek abban, amit megtanultak, és nem nyitnak az új dolgok, fejlesztések felé. A funkcionális edzésmódszertől kezdve egy csomó dolog van, amit be lehetne hozni, de a magyar edző nem beszél idegen nyelveket, nem képzi magát, illetve nem bástyázza körül magát olyan szakemberekkel, akik ebben segíteni tudnák.

A magyar edzők nagyon hisznek abban, amit megtanultak, és nem nyitnak az új dolgok, fejlesztések felé. Fotó: Horváth Péter Gyula

A külföldi sportstábokban a legújabb erőnléti és regenerációs technikákat alkalmazzák, szoftvereket használnak, táplálkozási szakember és pszichológus foglalkozik a játékosokkal. A magyar edzők úgy gondolják, hogy mindezt képesek maguk megoldani, vagy nem is gondolnak rá, hogy szükség van minderre?

Ennek anyagi oka is lehet, hiszen a legtöbb csapat nem engedhet meg magának ilyen stábot.

Még a tao-pénzekkel sem?

A tao- pénzek és más támogatások elosztása során a nagy klubok járnak jobban, ráadásul sokszor igazolásokra vagy bérekre fordítják fejlesztés helyett.

Aki látta, sosem felejti el a sydney-i olimpiai döntőt. Azt az összeomlásunkat rendszeresen a nők szeszélyességének és lelki gyengeségének tudja be a közvélemény, holott a dánok akkori edzője évekkel később elárulta, hogy készült a magyar csapat sematikus taktikájára és cserélési gyakorlatára. Ezt kihasználva változtatott a saját csapatán, a magyar csapat és az edző viszont nem tudott mit lépni válaszul, és a csapat a taktikai tanácstalanság miatt omlott össze. Ilyen szempontból is elment a világ a magyar edzői kar mellett?

Nem feltétlenül. Az akkori szövetségi kapitány egy olyan edző, aki nagyon jól felmérte a lehetőségeket, és taktikailag jól felkészítette a csapatát a várható dolgokra, de ha az ellenfél mérkőzés közben váltott, arra nem tudott jól reagálni. Ha a játékos élvezi a meccset, akkor megy a szekér, de ha valami váratlan adódik, akkor kell a kispadról a segítség. Dujsebajev most a BL-döntőn azt meg tudta tenni, hogy felrázta, fanatizálta a játékosait, Sabaté viszont nem volt képes kibillenteni a Veszprémet abból a lelki megakadásból, amit az ellenfél visszakapaszkodása okozott.

A sydney-i döntő a magyar sporttörténet egyik legnagyobb sokkja volt, az ezüstérem egyáltalán nem tudott csillogni. (kép: origo.hu)

Karl Erik Bøhn pedig a mostanival nagyjából azonos erejű kerettel Eb-bronzot nyert a nőkkel, míg Németh András az olimpiai részvételig sem tudta elvinni a csapatot.

Bøhn sikerének a hátterében az állt, hogy nem voltak kedvencei, nem érdekelte a klubhovatartozás, nem volt olyan hogy valaki csak védekezik, vagy csak támad. Annyira felszabadította a lányokat, hogy örömmámorban úszva játszottak. Nem tudjuk viszont, hogy mi lett volna a későbbi világversenyeken, ha megéli. A kérdés – és Rasmussennél majd kiderül –, hogy a magyar mentalitás milyen hosszú távra engedi beállni ezt a fajta hozzáállást. Idővel nemzedékváltást is végre kell hajtani a csapatnál, és meglátjuk, ezt hogyan oldja meg Rasmussen – folyamatos átmenettel, vagy bedobja a fiatalokat a mély vízbe, ahogy Dujsebajev csinálta a férfiaknál. Németh András mindig játékrendszerekhez keresi a játékosokat, és olykor előfordul, hogy nem találja meg a megfelelőeket, főleg a cserékben, de a játék maga döntően nem változik.

Karl Erik Bøhnt imádták a játékosai. Ő tudott utoljára világversenyen érmet nyerni a női válogatottal. (kép: origo.hu)

A tudományos eredmények alkalmazásán túl, nem maradtak le a magyar edzők taktikai szempontból is?

De, bizonyára. Beszéltünk a magyaros kézilabdáról, ami jó, csak nem veszik észre, hogy sok minden megváltozott. Olykor álló helyzetből indulva, máskor minimális lendületből kell eljutni az ellenfél kapuja elé, mert annyira felgyorsult a játék. Ezt a fejlődést le kell követni taktikailag is, aki nem tud alkalmazkodni hozzá, az lemarad. Viszont akkora szakmai lemaradás sincs a magyar edzők részéről, amekkorát kibrusztolt a közvélemény. A magyar edzők teljes sárba tiprásával sem tudok azonosulni.

Az eredményeket viszont mégiscsak a külföldiek szállítják már egy jó ideje.

Mert külföldiek vannak ott. Fordítsuk meg a kérdést! Ha magyar edző ült volna az adott kispadon, ő nem hozott volna eredményt? Mi lett volna, mi lenne, ha magyar edző dolgozhatna ilyen világsztárokkal, amilyenek Veszprémben, Szegeden vagy Győrben vannak? Abban egyetértek, hogy a magyar edzői karnak és az edzőképzésnek változnia kell, nyitnia kell a világ felé, de azt nem gondolom, hogy a magyar edzők nem lennének képesek eredményt elérni.

Interjúnk második részében a magyar utánpótlás-nevelést járjuk majd körbe.

Képek: Horváth Péter Gyula / PestiSrácok.hu