Égszakadás, földindulás Diósgyőrben, ahol a szurkolói álláspont szerint meghalt a foci…

Meglehetősen Budapest-központú labdarúgásunk egyik legfontosabb vidéki bástyája a Diósgyőr. A vasgyári csapat nem pusztán egy futballklub, de a borsodi identitás egyik sarokköve is. Igen, a borsodié, mert a DVTK nem csupán Miskolc Diósgyőr nevű városrészének csapata, hanem az egész megyéé. A helyi kötődés, a borsodi létforma egyik sarokköve az, hogy az ember errefelé megveszekedett Diósgyőr-fan, származzon a Miskolchoz közeli Szirmabesenyőről, vagy az attól igencsak távoli Gömörszőlősről. Utóbbi településen született a világhírig eljutó egykori válogatott játékos, Várady Béla, aki többször is elmondta: még gyermekként, Putnokon játszva – ma már az ő nevét viseli a városi sportcentrum – álmai netovábbja az volt, hogy egyszer magára ölthesse a DVTK mezét.

Ezek után elmondható, hogy az, ami az elmúlt időszakban ennél a nagy múltú klubnál történik, aggasztó. Pedig a tervek nagyszabásúak voltak. Már az előző bajnokságban is, amikor Horváth Csenger lett a sportigazgató. A fiatal sportvezető - legalábbis a külsőségek terén - nagy reményekkel érkezett. Komoly prezentációkon vázolta azt a „filozófiát”, amit meg akar valósítani, és ehhez megkapott mindent, pénzt, paripát, fegyvert, litván edzőt is szerződtetett, de a csapat végigbukdácsolta a tavaszt. A jó őszi szereplésnek hála így is a középmezőnyben végeztek, de sokatmondó volt, hogy az utolsó tizenöt bajnokiból nyolcat elbuktak a piros-fehérek.

Személyi ellentétek sejlenek fel a háttérben...

Nem is volt különösebben meglepő, hogy a klub tulajdonosai nyáron a teljes „ráncfelvarrás” mellett döntöttek, és azt a Kovács Zoltánt nevezték ki sportigazgatónak Horváth helyére, aki ugyan „ős-újpesti”, ám korábban már eltöltött egy sikeres időszakot Diósgyőrben – Ligakupát nyert és Magyar Kupa-döntőbe jutott akkor a DVTK –, így annak kreditjével a tarsolyában foglalhatta el a sportigazgatói posztot. Első lépése rögtön figyelemfelkeltő volt, hiszen menesztette az elődje által igazolt litván szakembert, Valdas Dambrauskast és helyére azt a Vladimir Radenkovicsot ültette, akit meg az elődje tett lapátra.

Már pusztán ebből a lépésből, valamint az akkori, igencsak megosztott állapotokat jelző szurkolói reakciókból következtetni lehetett arra, hogy nincs minden rendben az Avas alján. Mintha személyes konfliktusok is meghúzodtak volna az egyébként teljes egészében szakmai indoklásokkal alátámasztott személycserék mögött. Igaz, a tisztánlátást nagyban nehezítette, hogy az eléggé beszédes szurkolói fórumokon egymással száznyolcvan fokkal ellentétes véleményeket, információmorzsákat lehetett olvasni.

A futball roppant egyszerű játék abból a szempontból, hogy végső soron mindent az eredmények minősítenek. Örök igazság: ha egy csapat szárnyal, menetel, jönnek az eredmények, akkor jók a játékosok, nagyszerű az edző és persze remek a vezetőség, és a győzelmek akár a korábban vitatott döntésekre is rányomják végül a hitelesítő pecsétet. Igaz azonban az ellenkezője is: ha egy csapat vergődik, akkor a szurkolók előbb-utóbb elkezdik keresni a gyengélkedés okait, felelőseit.

Ez utóbbi helyzet állt elő Diósgyőrben is, ahol már az ősz sem sikerült jól. Az első hat fordulóban csupán egyszer sikerült begyűjteni a három bajnoki pontot, az első kör végén – tizenegy forduló után – pedig mindössze két győzelem állt a piros-fehérek neve mellett. Figyelembe véve a nyáron megfogalmazott terveket, valamint azt, hogy a hírek szerint Miskolcon anyagilag rendben van a háttér, a játékosoknak tényleg csak a játékra kell összpontosítani, ez nagyon karcsú volt.

Mivel sem az őszi idény végére, sem a tavaszi folytatásban nem sikerült „kiegyenesednie” a csapatnak, a szurkolók egyre hangosabban követelték Vladimir Radenkovics vezetőedző távozását, sőt, egyesek ennél is tovább mentek és bojkottot hirdettek, nem voltak hajlandóak kimenni csapatuk meccsére. Emellett egyre hangosabban jelentek meg azok a hangok, amelyek Kovács Zoltán sportigazgató felelősségét is firtatni kezdték. Amikor március elején a Diósgyőr egy másodosztályú ellenfél, a Bp. Honvéd ellen kiesett a Magyar Kupából is, elfogyott az addig igencsak nagynak látszó türelem a tréner iránt. A pótlására szerződtetett Nebojsa Vignjevics személye nemcsak azt mutatta meg, hogy a sikertelenség ellenére marad a „szerb vonal”, de azt is, hogy Kovács Zoltán előszeretettel szerződtet a csapathoz egykori újpesti kötődésűeket.

A DVTK-ban ugyanis már így is több egykori lilát találni. Kecskés Ákos, Lirim Kastrati, Yohan Croizet, Peter Ambrose vagy éppen Mucsányi Márk egyaránt megfordult a Megyeri úton, és Nebojsa Vignjevics is hosszú éveken keresztül trenírozta az Újpest csapatát. Az eredmények azonban sem az egykori újpestiekkel, sem a légiósokkal nem érkeztek meg, és az NB I-ben abszolút újoncnak számító, de egyben biztos kiesőnek is tekinthető Kazincbarcika elleni súlyos, már-már megalázó vereséget követően semmilyen kommunikációs bravúrral nem lehetett tovább elrejteni, hogy valami nagyon nem stimmel Diósgyőrben. A klub tulajdonosi köre lépett, azonnali hatállyal szerződést bontott Kovács Zoltán sportigazgatóval.

Mi jöhet ezután?

A helyzet kritikus. A légiósok zöme mintha csak a szavak szintjén érezné át, mit jelent ennek a nagy múltú klubnak a mezét viselni. Ez alól kivételt képez a hálóőr, Karlo Sentic, mert bár a Kazincbarcika ellen a kapus is hibázott, ő egyértelműen kiemelkedik a csapatból, hétről-hétre hozza az elvárhatót a gólvonalon. A csapatnak azonban nincs szervezője, nincs igazi játékmestere és nincs vérbeli befejezőcsatára sem. Yohan Croizet a képességei alapján egyértelműen alkalmas lenne a szervezésre, de valamiért ez a képesség nem jön ki belőle a pályán. A télen érkezett ex-újpesti Peter Ambrose egyelőre nem találta meg a góllövőcipőjét, a szintén télen, a Puskás Akadémiától kölcsönvett Lamine Colley pedig egyelőre csak azt igazolta, hogy miért mondott le a szolgálatairól Hornyák Zsolt… Az ősszel figyelemre méltóan eredményes, s télen a Ferencvároshoz távozó Elton Acolatsét egyikük sem képes pótolni.

Külön szólni érdemes az edzői posztról. Nem tűnik szerencsés lépésnek, hogy alig két héttel az edzőváltás után érkezik majd új sportigazgató a csapathoz. Köztudomású, hogy a mindenkori sportigazgató és a mindenkori vezetőedző között kulcsfontosságú a kölcsönös szakmai- és emberi bizalom. Ennek hiányát éppen Diósgyőrben fölösleges elmagyarázni, hiszen a közelmúltban részben a sportigazgató-váltás eredményezett kétszer is edzőcserét a klubnál. Alig két hete nevezték ki edzőnek Nebojsa Vignjevicset, aki még Kovács Zoltán választása volt. Az ő távozásával azonban az a furcsa helyzet áll majd elő, hogy az új sportigazgató „megörökli” elődje választottját. Márpedig ennek ellenére együtt kell tudniuk dolgozni, hiszen a klub jelenlegi helyzetében nincs helye a széthúzásnak.

A cél erre az évre egyértelműen csak a bennmaradás lehet, nagyobb célok kitűzése teljesen alaptalan volna az eddig látottak alapján. S ha ez még sikerül is, akkor is zűrös időszak áll a DVTK előtt, hiszen a nyáron ismét el kell kezdeni csapatot építeni. Célszerű volna, ha ehhez azokkal a játékosokkal állnának majd neki, akik – helyi kötődésük folytán – tisztában vannak azzal, mit jelent a DVTK piros-fehér szerelésében pályára lépni.

Ezt a rendkívül szomorú verdiktet fogalmazta meg a szurkolótábor a tegnap esti arcpirító vereség után. Addig, ameddig ilyen érzelmeket vált ki a csapat valóban gyalázatos szereplése, addig, ameddig Szirmabesenyőtől Gömörszőlősig a mai napig szív-lélek szurkolói vannak a DVTK-nak, biztos, hogy nem halt meg a foci a városban. Az viszont nem kérdés, hogy csapat bent maradásához és egy szebb, eredményesebb korszak eljöveteléhez alapvető változásokra lesz szükség...

Vezető kép: a Diósgyőri VTK hivatalos Facebook-oldala