Az elmúlás csodálatos jellemzése, amit Marcus Aurelius római császár, hadvezér, bölcselő írt meg az Elmélkedések könyvében. Az ókor sztoikus császár filozófusa, aki használta az atom szót, mint a részecskék összességét, világosan látta, hogy az egyik lény siet a létbe, a másik siet el a létből, s abból is, ami most keletkezik valami, máris elmúlt. A világot szakadatlan áramlás, változás újítja meg, mint ahogyan a végtelen örökkévalóságot az idő megállás nélküli folyama frissíti fel.
Az erkölcs is ilyen. Folyamatosan változik, alakul és megpróbálja az alapértékeket megőrizni. Szerkesztő barátom, Bálint Botond arra kért, hogy a cukros, a kukkolós, a mutogatós, a pedofil bácsik cikkem után az elmúlt száz év alatti megítélését, változásait vetítsem ki az erkölcsre- saját tapasztalataimat felhasználva-amely az 1950-es évektől kezdve napjainkig rohamos átalakuláson ment keresztül. Persze morálról beszélni furcsa dolog bármelyikünknek is, ha feltételezhetően mindannyian botlottunk, tévedtünk az adott korszak értékrendjét, szabályait megszegve és kaptunk is feloldozást a gyónáskor vagy magunknak adtunk erkölcsi értékrendünk szerint felmentést.
Persze az én erkölcsi értékrendem szerint a legnagyobb vétség a hazaárulás volt. A mi generációnk ezt hamar megismerte 1956 kapcsán. Mi kaptunk még hazafias nevelést, amit nemcsak szüleinknek és néhány tanárunknak volt köszönhető, hanem annak az általános passzív ellenállásnak, ami a szovjet katonai megszállást övezte. Gyerekfejjel nem értettük azt az osztálytársunkat, aki nem állt fel, nem énekelte el velünk együtt a Himnuszt, amikor a Móricz Zsigmond Körtéren elesett osztálytársaink emléke előtt tisztelegtünk. Nem értettük meg azt a tanárnőt sem, aki ’57 februárjában a havas iskola udvaron szónokolt a hős szovjet katonákról, akik életüket áldozták a kommunistákért, a szocializmusért, s aki bűnözőknek, csőcseléknek nevezte a forradalmárokat, a pesti-budai srácokat. Indulatunk őszinte volt, amikor első dühünkben hógolyókkal megdobáltuk Hajós tanárnőt. Néhány nappal később a válasz is őszintén megtorló volt. Három fiút kirúgtak az iskolából, kettő igazgatói megrovót kapott, mert állítólag a hógolyókban kő volt, amely megsebesítette a komisszár pedagógust. Nem volt igaz. Hagyjuk. Dehát hazugságra, terrorra épült a népi demokrácia.
Morálisan úgy éreztük, hogy nekünk igazunk volt. Mondanom sem kell, hogy a következő években se az általános iskolában, se a gimnáziumban ilyesfajta érzelem kinyilvánítás többet nem fordult elő. A megtorlás tökéletesen működött. Kádárék ugyanúgy elhurcolták a férfiakat kivégzésre, börtönbe, internáló táborokba, kínzásra, jól megverték őket, mint a Rákosi idejében. Mindenesetre az erkölcsi igazság nálunk, a többségi magyaroknál volt. Legalábbis így éreztük. Ezért volt elementáris öröm az első szabad választás, a rendszerváltás 1990-ben, mert úgy éreztük, hogy vége szakadt a diktatúra terheinek, az elnyomásnak és újra saját erkölcseink szerint élhetünk. Nem kell alámerülnünk, nem kell alakoskodnunk, nem kell zárt szájjal hallgatnunk, nem kell titkolóznunk, nem kell a Szabad Európa Rádiót, a nyugati adókat csukott ablakok mellett hallgatnunk. Eljött a mi időnk -gondoltuk-, szabadon formálhatunk véleményt, szabadon beszélhetünk minden következmény nélkül. Ezt sokan morális szabadságként éltük meg.
Seneca, a másik ókori sztoikus erkölcsfilozófus, a véreskezű római császár, Néró nevelője úgy látta, hogy a ,,…legrútabb veszteséget a nemtörődömség okozza…az élet legnagyobb része elillan, ha rosszul cselekszünk, nagy része, ha semmit sem cselekszünk, s az egésze, ha mindig mást cselekszünk…” Milyen igaza volt Senecának, aki inkább felvágta az ereit, mintsem tovább szolgálja a zsarnokságában elszabadult gyilkos neveltjét. Valószínű ez volt a bölcselő életének legpozitívabb cselekedete.
Az egy morális kérdés volt sokunk számára, hogy az elviselhetetlen, szovjetek által parancsolt kádári diktatúrába belesimuljunk, elfogadjuk olyannak, amilyen, megpróbáljuk jobbá, emberarcúvá tenni vagy fogjuk a cókmókot és disszidáljunk a sokat ígérő nyugatra. A forradalom és szabadságharc után 1989-ig csaknem háromszázezer ember hagyta el az országot, ki a bitófa elől menekülve, ki a jobb élet reményében, kalandvágyból, ki még az 1945 után emigrált rokonaihoz. Mindenesetre a vértől jóllakott Kádár János a hetvenes évektől kezdve a jó arcát mutatni, elővette a ,,méz és korbács” politikáját, hangoztatta, hogy ,,aki nincs ellenünk, az velünk van”. A diktátor elkezdte csöpögtetni a jólétet: hétvégi nyeles telkek– először a belügyeseknek– a kispénzűeknek, Trabant, Lada, Wartburg három éves előjegyzésre, nyugati útlevél három évenként egyszeri kiutazásra, a szocialista országokba évente egyszer, szakszervezeti balatoni üdülések, 1 forintos lángos, aztán a vállalatoknál megalakult gmk-k több pénzhez juttatták a már amúgy is agyonhajszolt melósokat.
Ez lett a gulyáskommunizmus, a puha diktatúra. De ez velejéig hazugság volt, mert a kommunista diktatúra mindvégig kemény volt, az utolsó pillanatig mormolták: ,, a kommunisták különleges anyagból vannak gyúrva”. Aki ezt elfogadta, azt hagyták élni. Így lett az MSZMP-nek 800 000 párttagja, sok tízezer tartótisztje, sok százezer ügynöke. A rendszer lényege az volt, hogy mindenkit így vagy úgy besározzanak. Hát Te is benne voltál a buliban, nem?– mondogatták. A társadalom nagy része, ha élni akart, elfogadta a megváltoztathatatlant. Ez is erkölcsi kérdés volt.
Elfogadjuk-e vagy nem? Eltűrjük-e a szovjet mintára kialakult korrupt rendszert vagy nem? Ha nem fogadtuk volna el, akkor betörték a fejünket. A kérdés csak az volt morálisan, hogy a magyar állampolgár meddig ment bele, mennyire vett részt ebben a folyamatban. Ezzel mindenki saját maga számoljon el. Mivel a volt nomenklatúra és leszármazottai, az ügynökökkel teli háttérhatalom nem volt hajlandó nyilvánosságra hozni a tartótisztek, a 3/3-as, a 3/2-es beszervezettek listáját, a valódi beszervezettek, a besúgók, a munkásőrök neveit, ezért maradt a sárdobálás, a gyanúsítgatás és olyanok váltak hirtelen kommunistává, munkásőré, akik sohasem voltak azok és a valódi bűnösök máig lapulnak a névtelenség homályában. Ez jó alkalom a nemzeti, jobboldali gondolkodásúak lejáratására, amit a háttérben a balliberális hálózat volt s jelenlegi ügynökei irányítanak. Ez is erkölcsi kérdés. Kinek van pofája továbbra is jól élni a jobboldalból, míg folytatják aknamunkájukat a nemzeti oldal ellen. Nem egyszerű a dolog.
A morál utolsó fejezete a férfi és a nő viszonya, a család megtartása ebben a manipulált, zűrzavaros világban. Nem véletlenül hagytam a végére, hiszen ez az emberek egyik legféltettebb magánügye. Már akinek. Mert felvetődik a kérdés, hogyan lehetséges erkölcs az erkölcstelenség világában? Max Scheler kölni professzor, német filozófus, szociológus írja, hogy a kérdés jellegzetesen a polgári világ szüleménye. Csak a polgári társadalomban jelennek meg azok a– többek között erkölcsi– magatartásformák, amelyek puszta létezésükkel viszonylagossá teszik bizonyos, addig evidensnek tartott értéktartalmak begyökerezettségét, generalizálhatóságát. Mert a polgári világ– mint legnagyobb teoretikusa, Kant, német filozófus mondja– elsősorban és főképpen ,,káosz”: érzetek s egyúttal emberi törekvések, érzések, látszólag cél-és értelem nélküli pszichológiai mechanizmusok összevisszasága.
Jó, ezt ilyen filozófiai magasságokban nem éltem át. Mint egy átlagos polgári család tagja arra emlékszem, hogy a hét évvel idősebb nővérem erkölcseire vigyáznom kellett. Anyám bízott meg, a tíz évest, hogy legyek a nagyszobában, ha nővéremhez megérkezik az énektanár (22 éves) és zongora kísérettel együtt éneklik az Ave Mariat. Ez órákig tartott. Schubert gyönyörű dalát eleinte élveztem, de aztán meguntam és kimentem a konyhába. Éppen akkor érkezett haza édesanyám és nagyon izgatott lett, hogy miért hagytam magára egyedül Tutyit.
Ezek egyszerű dolgok voltak. Az ötvenes években még számított egy lány szüzessége a házasság előtt és ezért felügyelni kellett rá. Ez nem volt az érzések káosza, ahogyan Kant fogalmazta, ez egyszerűen a polgári értékrendhez tartozott. Ez a fajta morális értékrend évtizedekkel később szétesett. Hogy ez jó vagy nem, azt nem tisztem megítélni. Mindenesetre néhány arab országban, sőt Görögországban is, e túlliberalizált világ ellenére egy nő érintetlensége házasság előtt fontos dolog. Jöhet bárki a szexuális szabadsággal, a feminizmussal, a mindenható LMBTQ-, genderelméletekkel, de ez már nem tartozik a normális emberi értékrendhez, morálhoz. Egyébként is az ultraliberális értékek szétverték a hagyományos értékrendet. Bár a szabad szerelem, az egyneműek házasságával szemben, egyre többen hangoztatják a házasság szentségének, a család létének fontosságát. Mintha kezdene visszatérni a hagyományos polgári erkölcs jelentősége. A szélsőliberalizmus világméretű hódítása egyelőre hasít. Több helyen sikerült a keresztény egyházakat félreállítani, amely a nyugati világot emésztő kór egyik fő előidézője. Az egyházak mégis valamennyire zsinórmértéket tartottak minden szélsőséges megnyilvánulás előtt. A morál védelmezői–bizonyos képmutatások ellenére– továbbra is az egyházak maradtak, legyen az keresztény vagy iszlám vallás. Az is megállapítható, hogy a neoliberalizmus, a neomarxizmus eszméinek képviselői rossz szemmel nézik, és megvetéssel sújtják az identitás megtartását. Legyen az nemzeti vagy egyéni önazonosság. Számukra ez veszélyt jelent. Mert a liberális ideológia, a globalizmus keresztes hadjárata a világ meghódítását tűzte ki célul. A hagyományos erkölcs, az identitás, a nemzeti szuverenitás, a történelmi hagyományok, a keresztény értékrend megtartása fenyegető a multinacionális, woke párti globalisták számára. Ők akarják megvalósítani a Kant-féle káoszt, világkáoszt.
Ne feledjük, semmi sem örök. Mi még azt hittük, hogy a szovjetek Magyarországon maradnak legalább száz évig. Ezt is kibírjuk, mondtuk, ahogyan a török 150 évét. S lám, már lassan alig emlékszünk a szovjet megszállókra, annál inkább az ávéhásokra, a pufajkásokra. Dehogy mennyire gyorsan változik a történelem, szinte örökkévalóságnak tűnt, hogy a progresszívek soha nem tűnnek el az Egyesült Államokból, Nyugat Európából. S lám, rövid idő alatt megfordult a világ. A nemzeti értékeket hangoztató republikánus Trump győzött, s a napokban Budapesten találkozó európai vezetők, az előzőleg keresztre feszített Orbán Viktor szándékát elismerték: tegyük közösen újra naggyá Európát. Ahogyan a megválasztott új amerikai elnök hangoztatta, hogy Amerika, az amerikaiaké, úgy mi is mondhatjuk újra, hogy Európa legyen az európaiaké.
Tanulságként megint hadd idézzem Marcus Aurelius államférfit, akinél ott volt mindig a bölcsek köve: , Közel az idő, mikor mindent elfeledsz: közel az idő, mikor téged minden elfeled.
Vezető kép: Olaszország, Róma, Campidoglio, Marcus Aurelius lovas szobra
Facebook
Twitter
YouTube
RSS