Ez még virít, az hervatag…

Az elmúlás csodálatos jellemzése, amit Marcus Aurelius római császár, hadvezér, bölcselő írt meg az Elmélkedések könyvében. Az ókor sztoikus császár filozófusa, aki használta az atom szót, mint a részecskék összességét, világosan látta, hogy az egyik lény siet a létbe, a másik siet el a létből, s abból is, ami most keletkezik valami, máris elmúlt. A világot szakadatlan áramlás, változás újítja meg, mint ahogyan a végtelen örökkévalóságot az idő megállás nélküli folyama frissíti fel.

Az erkölcs is ilyen. Folyamatosan változik, alakul és megpróbálja az alapértékeket megőrizni. Szerkesztő barátom, Bálint Botond arra kért, hogy a cukros, a kukkolós, a mutogatós, a pedofil bácsik cikkem után az elmúlt száz év alatti megítélését, változásait vetítsem ki az erkölcsre- saját tapasztalataimat felhasználva-amely az 1950-es évektől kezdve napjainkig rohamos átalakuláson ment keresztül. Persze morálról beszélni furcsa dolog bármelyikünknek is, ha feltételezhetően mindannyian botlottunk, tévedtünk az adott korszak értékrendjét, szabályait megszegve és kaptunk is feloldozást a gyónáskor vagy magunknak adtunk erkölcsi értékrendünk szerint felmentést.

Persze az én erkölcsi értékrendem szerint a legnagyobb vétség a hazaárulás volt. A mi generációnk ezt hamar megismerte 1956 kapcsán. Mi kaptunk még hazafias nevelést, amit nemcsak szüleinknek és néhány tanárunknak volt köszönhető, hanem annak az általános passzív ellenállásnak, ami a szovjet katonai megszállást övezte. Gyerekfejjel nem értettük azt az osztálytársunkat, aki nem állt fel, nem énekelte el velünk együtt a Himnuszt, amikor a Móricz Zsigmond Körtéren elesett osztálytársaink emléke előtt tisztelegtünk. Nem értettük meg azt a tanárnőt sem, aki ’57 februárjában a havas iskola udvaron szónokolt a hős szovjet katonákról, akik életüket áldozták a kommunistákért, a szocializmusért, s aki bűnözőknek, csőcseléknek nevezte a forradalmárokat, a pesti-budai srácokat. Indulatunk őszinte volt, amikor első dühünkben hógolyókkal megdobáltuk Hajós tanárnőt. Néhány nappal később a válasz is őszintén megtorló volt. Három fiút kirúgtak az iskolából, kettő igazgatói megrovót kapott, mert állítólag a hógolyókban kő volt, amely megsebesítette a komisszár pedagógust. Nem volt igaz. Hagyjuk. Dehát hazugságra, terrorra épült a népi demokrácia. 

Morálisan úgy éreztük, hogy nekünk igazunk volt. Mondanom sem kell, hogy a következő években se az általános iskolában, se a gimnáziumban ilyesfajta érzelem kinyilvánítás többet nem fordult elő. A megtorlás tökéletesen működött. Kádárék ugyanúgy elhurcolták a férfiakat kivégzésre, börtönbe, internáló táborokba, kínzásra, jól megverték őket, mint a Rákosi idejében. Mindenesetre az erkölcsi igazság nálunk, a többségi magyaroknál volt. Legalábbis így éreztük. Ezért volt elementáris öröm az első szabad választás,  a rendszerváltás 1990-ben, mert úgy éreztük, hogy vége szakadt a diktatúra terheinek, az elnyomásnak és újra saját erkölcseink szerint élhetünk. Nem kell alámerülnünk, nem kell alakoskodnunk, nem kell zárt szájjal hallgatnunk, nem kell titkolóznunk, nem kell a Szabad Európa Rádiót, a nyugati adókat csukott ablakok mellett hallgatnunk. Eljött a mi időnk -gondoltuk-, szabadon formálhatunk véleményt, szabadon beszélhetünk minden következmény nélkül. Ezt sokan morális szabadságként éltük meg.

Seneca, a másik ókori sztoikus erkölcsfilozófus, a véreskezű római császár, Néró nevelője úgy látta, hogy a ,,…legrútabb  veszteséget a nemtörődömség okozza…az élet legnagyobb része elillan, ha rosszul cselekszünk, nagy része, ha semmit sem cselekszünk, s az egésze, ha mindig mást cselekszünk…” Milyen igaza volt Senecának, aki inkább felvágta az ereit, mintsem tovább szolgálja a zsarnokságában elszabadult gyilkos neveltjét. Valószínű ez volt a bölcselő életének legpozitívabb cselekedete. 

Az egy morális kérdés volt sokunk számára, hogy az elviselhetetlen, szovjetek által parancsolt kádári diktatúrába belesimuljunk, elfogadjuk olyannak, amilyen, megpróbáljuk jobbá, emberarcúvá tenni vagy fogjuk a cókmókot és disszidáljunk a sokat ígérő nyugatra. A forradalom és szabadságharc után 1989-ig csaknem háromszázezer ember hagyta el az országot, ki a bitófa elől menekülve, ki a jobb élet reményében, kalandvágyból, ki még az 1945 után emigrált rokonaihoz. Mindenesetre a vértől jóllakott Kádár János a hetvenes évektől kezdve a jó arcát  mutatni, elővette a ,,méz és korbács” politikáját, hangoztatta, hogy ,,aki nincs ellenünk, az velünk van”. A diktátor elkezdte csöpögtetni a  jólétet: hétvégi nyeles telkek– először a belügyeseknek– a kispénzűeknek, Trabant, Lada, Wartburg három éves előjegyzésre, nyugati útlevél három évenként egyszeri kiutazásra, a szocialista országokba évente egyszer, szakszervezeti balatoni üdülések, 1 forintos lángos, aztán a vállalatoknál megalakult gmk-k több pénzhez juttatták a már amúgy is agyonhajszolt melósokat.

Ez lett a gulyáskommunizmus, a puha diktatúra. De ez velejéig hazugság volt, mert a kommunista diktatúra mindvégig kemény volt, az utolsó pillanatig mormolták: ,, a kommunisták különleges anyagból vannak gyúrva”. Aki ezt elfogadta, azt hagyták élni. Így lett az MSZMP-nek 800 000 párttagja, sok tízezer tartótisztje, sok százezer ügynöke. A rendszer lényege az volt, hogy mindenkit így vagy úgy besározzanak. Hát Te is benne voltál a buliban, nem?– mondogatták. A társadalom nagy része, ha élni akart, elfogadta a megváltoztathatatlant. Ez is erkölcsi kérdés volt.

Elfogadjuk-e vagy nem? Eltűrjük-e a szovjet mintára kialakult korrupt rendszert vagy nem? Ha nem fogadtuk volna el, akkor betörték a fejünket. A kérdés csak az volt morálisan, hogy a magyar állampolgár meddig ment bele, mennyire vett részt ebben a folyamatban. Ezzel mindenki saját maga számoljon el. Mivel a volt nomenklatúra és leszármazottai, az ügynökökkel teli háttérhatalom nem volt hajlandó nyilvánosságra hozni a tartótisztek, a 3/3-as, a 3/2-es beszervezettek listáját, a valódi beszervezettek, a besúgók, a munkásőrök neveit, ezért maradt a sárdobálás, a gyanúsítgatás és olyanok váltak hirtelen kommunistává, munkásőré, akik sohasem voltak azok és a valódi bűnösök máig lapulnak a névtelenség homályában. Ez jó alkalom a nemzeti, jobboldali gondolkodásúak lejáratására, amit a háttérben a balliberális hálózat volt s jelenlegi ügynökei irányítanak. Ez is erkölcsi kérdés. Kinek van pofája továbbra is jól élni a jobboldalból, míg folytatják aknamunkájukat a nemzeti oldal ellen. Nem egyszerű a dolog.

A morál utolsó fejezete a férfi és a nő viszonya, a család megtartása ebben a manipulált, zűrzavaros világban. Nem véletlenül hagytam a végére, hiszen ez az emberek egyik legféltettebb magánügye. Már akinek. Mert felvetődik a kérdés, hogyan lehetséges erkölcs az erkölcstelenség világában? Max Scheler kölni professzor, német filozófus, szociológus írja, hogy a kérdés jellegzetesen a polgári világ szüleménye. Csak a polgári társadalomban jelennek meg azok a– többek között erkölcsi– magatartásformák, amelyek puszta létezésükkel viszonylagossá teszik bizonyos, addig evidensnek tartott értéktartalmak begyökerezettségét, generalizálhatóságát. Mert a polgári világ– mint legnagyobb teoretikusa, Kant, német filozófus mondja– elsősorban és főképpen ,,káosz”: érzetek s egyúttal emberi törekvések, érzések, látszólag cél-és értelem nélküli pszichológiai mechanizmusok összevisszasága. 

Jó, ezt ilyen filozófiai magasságokban nem éltem át. Mint egy átlagos polgári család tagja arra emlékszem, hogy a hét évvel idősebb nővérem erkölcseire vigyáznom kellett. Anyám bízott meg, a tíz évest, hogy legyek a nagyszobában, ha nővéremhez megérkezik az énektanár (22 éves) és zongora kísérettel együtt éneklik az Ave Mariat. Ez órákig tartott. Schubert gyönyörű dalát eleinte élveztem, de aztán meguntam és kimentem a konyhába. Éppen akkor érkezett haza édesanyám és nagyon izgatott lett, hogy miért hagytam magára egyedül Tutyit.

Ezek  egyszerű dolgok voltak. Az ötvenes években még számított egy lány szüzessége a házasság előtt és ezért felügyelni kellett rá. Ez nem volt az érzések káosza, ahogyan Kant fogalmazta, ez egyszerűen a polgári értékrendhez tartozott. Ez a fajta morális értékrend évtizedekkel később szétesett. Hogy ez jó vagy nem, azt nem tisztem megítélni. Mindenesetre néhány arab országban, sőt Görögországban is, e túlliberalizált világ ellenére egy nő érintetlensége házasság előtt fontos dolog. Jöhet bárki a szexuális szabadsággal, a feminizmussal, a mindenható LMBTQ-, genderelméletekkel, de ez már nem tartozik a normális emberi értékrendhez, morálhoz. Egyébként is az ultraliberális értékek szétverték a hagyományos értékrendet. Bár a szabad szerelem, az egyneműek házasságával szemben, egyre többen hangoztatják a házasság szentségének, a család létének fontosságát. Mintha kezdene visszatérni a hagyományos polgári erkölcs jelentősége. A szélsőliberalizmus világméretű hódítása egyelőre hasít. Több helyen sikerült a keresztény egyházakat félreállítani, amely a nyugati világot emésztő kór egyik fő előidézője. Az egyházak mégis valamennyire zsinórmértéket tartottak minden szélsőséges megnyilvánulás előtt. A morál védelmezői–bizonyos képmutatások ellenére– továbbra is az egyházak maradtak, legyen az keresztény vagy iszlám vallás. Az is megállapítható, hogy a neoliberalizmus, a neomarxizmus eszméinek képviselői rossz szemmel nézik, és megvetéssel sújtják az identitás megtartását. Legyen az nemzeti vagy egyéni önazonosság. Számukra ez veszélyt jelent. Mert a liberális ideológia, a globalizmus keresztes hadjárata a világ meghódítását tűzte ki célul. A hagyományos erkölcs, az identitás, a nemzeti szuverenitás, a történelmi hagyományok, a keresztény értékrend megtartása fenyegető a multinacionális, woke párti globalisták számára. Ők akarják megvalósítani a Kant-féle káoszt, világkáoszt.

Ne feledjük, semmi sem örök. Mi még azt hittük, hogy a szovjetek Magyarországon maradnak legalább száz évig. Ezt is kibírjuk, mondtuk, ahogyan a török 150 évét. S lám, már lassan alig emlékszünk a szovjet megszállókra, annál inkább az ávéhásokra, a pufajkásokra. Dehogy mennyire gyorsan változik a történelem, szinte örökkévalóságnak tűnt, hogy a progresszívek soha nem tűnnek el az Egyesült Államokból, Nyugat Európából. S lám, rövid idő alatt megfordult a világ. A nemzeti értékeket hangoztató republikánus Trump győzött, s a napokban Budapesten találkozó európai vezetők, az előzőleg keresztre feszített Orbán Viktor szándékát elismerték: tegyük közösen újra naggyá Európát. Ahogyan a megválasztott új amerikai elnök hangoztatta, hogy Amerika, az amerikaiaké, úgy mi is mondhatjuk újra, hogy Európa legyen az európaiaké.

Tanulságként megint hadd idézzem Marcus Aurelius államférfit, akinél ott volt mindig a bölcsek köve: , Közel az idő, mikor mindent elfeledsz: közel az idő, mikor téged minden elfeled.

Vezető kép: Olaszország, Róma, Campidoglio, Marcus Aurelius lovas szobra