„Klára közben befejezte. Gyér taps, erőtlenül lengetett szivárványos zászlók. „Én jövök”, gondolta Ferenc, miközben a hasáig húzta a susogóst. Kiállt a kocsma elé. „A Kapitány, rossz volt a Kapitány…” – kezdte el, aztán elsötétült a világ. Valaki fejbe verhette egy furkósbottal. „Hálátlan a világ”, gondolta volna, de közben leereszkedett a függöny. Az egész falura.” Publicisztika egy távoli faluról, némi általános tanulsággal.
A volt polgármester már megint részeg volt. Reggel elslattyogott a kocsmába, lenyomott pár stampedlivel, de délben már otthon horpasztott. „Mi az ebéd, Klára?” – ordított a feleségének, aki már nem is válaszolt. „Eh”, legyintett és cipőstől befeküdt az ágyba. Kettőig szunyókált, aztán visszaballagott az ívóba. „Egy féldecit, meg egy kisfröccsöt” – mondta a pultosnak. Nem fizetett. Régebben ő intézte el ezt a helyet a Sanyinak, megszerezve egy kis EU-s pénzt.
„Az a minimum, hogy ingyen iszok”
– dünnyögte magában, és elátkozta ezt az „aljas országot”.
Aljas ország, mondott ennél cifrábbakat is, a haza szó sohasem jött a szájára. Maga is meglepődött akkor, amikor visszasétált a pulthoz, miután telerakta a vécét. Vigyorogva törölgette a váladékot a szája széléről, egészen sokan összegyűltek. Kiment a kocsma elé. Klára már ott állt. A kezében papír. „Te mi a francot csinálsz?”, dülöngélt a feleségéhez.
„Beszélni fogok, Ferenc.”
„Ferenc” – így. Már sohasem „Feri”. „Hát ezt te hogy képzeled?” – kezdett volna őrjöngeni, mire Klára leintette: „Hadd beszéljek, Ferenc.”
Csulázott egyet – sajnos ingre ment –, majd széles mozdulattal legyintett. Hányingere volt a féldeciktől, meg az egész helyzettől. Igaz, hogy gyüttment volt, és beházasodott Klára családjába – anyósa ’90 előtt a Művház vezetője volt, végül együtt játszották át maguknak –, de csak ő csinált meg itt mindent.
„Mindent”
– büfögte fel a gyomrából.
Egy darab ideig várakozott a hatalomra. Anyósa először a volt szeretőjét tette meg polgármesternek – a félnótás Lalit –, de miután suttogni kezdték, hogy két faluval arrébb, ’86-ban ő verte agyon munkásőrként a Kovács-gyerekeket, sajnos le kellett váltani. Akkor jött ő. Tudott ám dumálni, csak úgy hülyítette az egész falut. Fejlődés, demokrácia, Európa, Nyugat, meg a többi. Lyukat beszélt a nyomorultak hasába.
Rég volt.
„Fogatlan, nyomorult barmok”
– szüttyögte magában, sunyin maga elé, de közben vigyorgott, és tapsolta Klárát. „Az én feleségem” – mondogatta, „beválasztották a Megyei Tanácsba!” Senki se figyelmeztette, hogy már önkormányzatnak hívják.
Visszagondolt a régi időkre. Eleinte minden jól ment, Klára családja – nagyapja volt a tanácselnök, ’56 után személyesen akasztatott fel két brigantit – az egész környéken uralkodott. Rokonuké volt a megyei lap, unokatestvérük vezette a rendőrséget, állítólag még titkosrendőrök is voltak a famíliában. Amit lehetett, kiszerveztek maguknak, egyre gazdagabbak lettek, Klára anyja közgazdásznak tanult, az apja külkeres volt, szépen épülgetett a birodalom, amikor a Ferike beházasodott. Megnyerő volt, mint a legtöbb narcisztikus, tudta, hogy kinek, mit kell mondania. Hamar népszerű lett a faluban, táncolt, bohóckodott, és persze sokat piált, a nép egyszerű gyermekeként tetszelgett. A falun belül mindig motorral járt, a Mercedest csak hosszabb utakra használta.
Persze megválasztották, papírforma volt. Ment is minden egy darabig, de aztán becsődölt a falu. Néhányan morgolódni kezdtek, ő meg rájuk küldte a régi munkásőrségből lett polgárőrséget. Megvakult, lesántult egy-két ember, de csak nem hagyták abba a lázadozást. Akkor Kláráékkal úgy döntöttek, hogy visszalép. Jött helyette a régi haverja, akit Nyugatra küldött a faterja, miután szétlopták a szomszédos falut. Tenyérbe mászó, szopott-gombóc feje volt, de a nép elfogadta.
„Szakértő, szakértő, szakértő”
– ezzel az egy szóval teleplakátozták a falut.
Hogy röhögtek a kocsmában, amikor magukban voltak. Mit tudták a hülye falusiak, hogy ezt a barmot csak azért vették fel a nyugati céghez, mert korábban együtt szerezték meg a helyi cukorgyárat. Aztán nem röhögtek, mert a helyieknek elege lett. Majdnem elüldözték őket a faluból. Feri anyósa azt mondta, hogy most akkor „illegalitásba vonulnak”. Vörös segély volt elég, a kapcsolatrendszer megmaradt.
Csak hát a Feri inni kezdett. Régen sem volt jóvágású gyerek, de a feje láthatóan megduzzadt, vörösödött, a beszéde sokszor érthetetlenné vált. Volt, akinek ez tetszett, de nagyon nem úgy tűnt, hogy újra megválasztják. Ekkor találták ki, hogy most akkor Klára ideje jöjjön. A Ferike csak szervezkedjen, hazudozzon, ócsárolja az ellenfelet, ebben ő volt a legjobb. Két feles között a saját anyját is eladta volna.
De elbuktak a Klárával is.
Aztán kifundálták, hogy ne őt, hanem a tiszteletes fiát indítsák el a választáson. „A haza mindenek előtt” – szónokolt az utóbbi, de szegény leginkább összevissza beszélt. Már a falu legnagyobb trógerei is legyintettek rá. Hetekkel ezelőtt látszott, hogy nem nyerhet. Előbb a náci Géza-gyerek állt ki mögüle, aztán Feriék is. Végül az amerikai befektetők is elbizonytalanodtak. Elég sok pénzt fektettek ebbe az egészbe, és arról volt szó, hogy a győzelem után átvehetik az újra elindított cukorgyárat. A fele a Feriéké lesz, a másik fele az övéké, ennek a nyomorult polgármesternek meg adtak volna egy kis alamizsnát.
„Ki sejtette, hogy ennyire hülye?”
– tűnődött Ferenc, miközben az összeverődött tömeg szélén oldalgó, bukott jelöltjüket nézte.
Klára közben befejezte. Gyér taps, erőtlenül lengetett szivárványos zászlók. „Én jövök”, gondolta Ferenc, miközben a hasáig húzta a susogóst. Kiállt a kocsma elé.
„A Kapitány, rossz volt a Kapitány…”
– kezdte el, aztán elsötétült a világ. Valaki fejbe verhette egy furkósbottal. „Hálátlan a világ”, gondolta volna, de közben leereszkedett a függöny.
Az egész falura.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS