Rossz irányba megy a világfutball, a sport? Régen vallás volt, most üzlet, címéhségben, aranylázban szenvedő szurkolókkal az egész világon. „A tradíciókhoz ragaszkodó szurkoló ma már értéktelen, beskatulyázott és kiirtandó anomália a legtöbb klub számára”. Pedig mi ikonokat szeretnénk látni, nem a pénzvilág hamis bálványait.
SZERENCSÉS DÁNIEL MÁRTON írása
Egy futball-tradicionalista kiáltvány
A futball talán csak amatőr hőskorszakában volt „tiszta” (pl.: a súlylökéssel, rúdugrással ellentétben), mindig beszennyezte az adott „társadalom”, és jellemezte egyfajta „kettősség”, belső ellentmondás.. „Ó, Glaukón! Mily nemes hatalma van az ellentmondás művészetének!” (Platón: Az állam).
Ha mérkőzéseket nézünk a klasszikus nyugati, jóléti társadalmak korából, – mondjuk a korai hatvanas évekből – nem nehéz észrevenni a pályák szélén szigorúan, „atyai” fegyelemmel fel- alá strázsáló egy-két bobbyt. Ők azok, akik fenntartják az olykor húsz-, negyven, de akár nyolcvanezres tömegben is a rendet, a fegyelmet. Ekkoriban még egyedül az ír, a katolikus kötődésű szurkolók okoztak itt-ott „problémákat”. Másféle extázisok kora volt „az”. Magyarországon is hasonló, decens hangulatban zajlott le a legtöbb kettős-rangadó a nemrég elbontott Népstadionban.
Nincs ebben semmi különleges, hiszen a forradalom leverését követő kádári megtorlások, megaláztatások megteremtették azt a kollektív félelmet, ami néhány éven belül váltott át cinkos hallgatásra, konformizmusra, (lényegében: árulásra, elhallgatásra).
Ez egyértelműen a Kádár-rendszer hatalomtechnikai cinizmusát, és annak eredményességét mutatja.
Ferencváros-SZEAC, 1963 /Fotó: Fortepan.hu
Ettől függetlenül a feszültségek megmaradtak, sőt kiéleződtek (direkt politikai erőterekbe kényszerítették a jelentősebb magyar klubokat, egyértelműen szelektálva, kivételezve közülük). Ezek az indulatok megalázó módon, jóval később, a rendszerváltás után törhettek csak felszínre, ostobán, pőrén és véresen. Ezek az érzelmek tartják fogva a mai napig a magyar labdarúgást, s annak lassan teljesen elenyésző közegét.
Nyugaton tökéletesítették az illúziót
Ez a jelenség azonban nem csupán az egykori keleti, de a nyugati „blokkban” is érzékelhető. Az évek óta már csak névlegesen létező szocializmus bukásával, a kapitalizmus tényleges kiterjeszkedésével, azaz kilencvenes évek piaci robbanásával, ez az általános elégedetlenség, idegenség-érzet valamiféle őrült, kontrollálhatatlan dühöt, frusztrációt hozott el a stadionokba. Ez az, amit Nyugaton sikerült hamar, láthatatlanul, piaci alapon elrendezni, feloldani. Tökéletesíteni az illúziót.
Ha a korábbi rendszereken belül sikerül elérni a látszat (a spektákulum) ilyen felfokozott szintjét, akkor soha nem dőlnek meg.
Hajrá! Kik is? / Fotó: Futuresport.com
Semmi túlzás, az élsport, a futball is jelzi: az Orwell-i realizmus egy karnyújtásnyira van tőlünk; ez már régóta érezhető. Ugorjunk az időben. Gondoljunk a mai lelátókra, megastadionokra.
Ezek a mai modern futballban „márkaotthonok”, nem a tradíciók fenntartásáért tűrik meg őket, hanem azok „ellenében”, felemésztve azt.
Így fog eltűnni, fokozatosan kiüresedni – köszönhetően a bukott olasz klubok stadionépítési lázának – például a világ egyik, ha nem a legszebb, történelmi jelentőségű stadionja: a Stadio Giuseppe Meazza, azaz a San Siro. Ennek oka üzleti: bár a helyjegyeket nem adhatják el bárkinek a világon, a „brandet” feltétlenül. Így történik meg, hogy a mai „tudatos” fogyasztó, nézőtéri hallgatása, elképesztő, gyakran teljesíthetetlen, hisztérikus elvárásai, címéhsége felzabálja és kiokádja a klubok múltját, „szentségét” (ez az egyéni élsportra, az olimpiára kifejezetten igaz).
Kegyetlen ragadozó, akit etetni kell
A mai lelátók üvöltő „tömege” (mob-ja) identitás nélküli rajongó, kegyetlen ragadozó, akit folyamatosan „etetni kell”. A futballpálya fokozatosan elveszíti társadalmi küldetését, a tömeg „kihűlt”, „hűvös”, kiismerhetetlen lesz. A tradíciókhoz ragaszkodó szurkoló ma már értéktelen, beskatulyázott és kiirtandó anomália a legtöbb klub számára (a fejlődést hátráltató tényezőnek tekintik). Miközben az, ami zajlik nem más, mint „árulás”.
A futball vonzása már nem a szűken vett közösség önkifejezési vágyából, a „feltörésből” (a „hosszútávfutó magányossága” mára egy nehezen kibogozható, nevetséges állapot, amit aki csak tud megpróbál elkerülni) származik. Nem „társadalmi”, nem felosztható, nem elrendezhető, kategorizálható; hiszen bárhol a világon találkozhatunk Barcelona-, Manchester United-, Atlético Madrid-, AC Milan-„rajongókkal”. Joggal kérdezhetjük: ezeket az embereket mi köti össze valójában, létezik az ő futballszeretetüknek valamiféle vallási, egyetlen helyhez köthető érzete?
Szórakozni és szórakoztatva lenni
A futball jelzi, ahogyan lefoszlik a „társadalmi” jelző (a főnévi jelentése is megszűnt, használata kényszeredett anakronizmus) az életstruktúráinkról és totálisan idegenné válik. Sőt, az sem üres, puszta „vádaskodás”, hogy a mai ember már nem a „tömeg sodrába vágyakozik”, ahogyan ezt sokan gondolják, hanem pusztán szórakozni (szórakoztatva lenni) akar, és, ha pénze is van, akkor senki nem állhat útjába.
A bulvárt, a magánélet érdektelen részleteit, a reprezentációt kellene elsőként száműzni a sport környékéről, mert rengeteg kárt okoz. Az átláthatatlan piaci viszonyokat kellene rendezetté tenni, elkerülni az elképesztő, obszcén túlzásokat.
A futballisták, a futballelit ne az anyagi világ, „Mammón” hamis bálványai legyenek, hanem (mint Cantona, Maradona, Best, Charlton, Maldini, Albert és Puskás) a labdarúgás transzcendenciát magukba foglaló ikonjai.
Legendák: Albert Flórián, Szűcs Lajos, Novák Dezső és Varga Zoltán / Fotó: Fortepan.hu
Reménytelen, nevetséges ábrándozás. Az erős identitás, a tisztaság a „szent” a bolondok hóbortja lett. A sport, ahogyan az „élet” belülről magányosodott el.
A futballért, mint vallásért érdemes küzdeni
A labdarúgás rejtélyes jelenség. Meghatározhatatlan lényege az érvényes, mégis életidegen kritika ellenére még fellelhető, a szigorúan ortodox nézők számára is, akiknek a futball nem „csak” szórakozás; azaz, az unalmat eltűrőknek. Ezt a szellemiséget a modern piaci kapitalizmus önműködő őrlőgépezete sem préselte ki belőle.
A futballt szabályai és tradíciói teszik minden más sportágnál expresszívebb, művészivé, ettől olyan, mint egy „vallás”.
Bizonyos, rejtett pillanatokban a platóni ideatan, a kétvilág-elmélet megtestesülését láthatjuk benne, ahol a futballisták, az edzők Démiurgoszként alakítják az anyagi világot, az ideák mintájára. Ma már az igazi, tiszta megszállottak képesek csak erre, és ők is többnyire sikertelenül, ritka kivétel Guardiola (aki „akmé”-t, a filozófusok fénykorát éli) vagy Simeone. Ez az, ami Puskás vagy Pelé korában még játszi könnyedséggel ment ez egy zseninek.
Mégis ebben rejlik az igazi művészet lehetősége. Ma, amikor már (szinte) minden művészi forma, démiurgoszi tevékenység az emberiség sötét oldalának cinkosa, most kell igazán becsülnünk, őriznünk és keresnünk a maradék világosságot, ami még fellelhető.
Végezetül: „És az csoda, hogy ha valaki az isteni szemlélődésből az emberi nyomorúságba csöppen, félszegen feszeng, és igen nevetségesnek tetszik, mert a szeme még vaksi, és mielőtt még kellően megszokhatná az itteni sötétet, máris kényszerítik, hogy a törvény házában vagy máshol vitázzék az igazságosság árnyairól vagy ama szobrokról, amelyeknek ezek az árnyai, és nyuzakodjék olyanokkal, akik magát az igazságosságot sose látták, és így tudakolja meg, hogy vajon ők hogy értik mindezt?” (Platón: Az állam).
Magyar szurkolók üdvözlik a válogatottat / Fotó: Horváth Péter Gyula
Címlapfotó: Fortepan.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS