Hogyan lehet megfelelni Tacitus történészekhez intézett gondolatának: sine ira et studio, azaz harag és részrehajlás nélkül írni? Hogyan lehet elhagyni az érzelmeket, indulatokat akkor, ha az ember a Gulágról és az ott szenvedőkről gyűjt anyagokat? Minél mélyebbre ástam magam a borzalmakban, annál inkább tűnt egyre reménytelenebb vállalkozásnak a „kívül maradás”. Ráadásként tudjuk, a felelősök példás büntetése elmaradt, s a témát kutatva azzal is szembesülnünk kell, hogy a mai napig számtalan közéleti személyiség és történész igyekszik relativizálni a kommunizmus rémtetteit. Erőn felül igyekeztem egy „steril” dolgozatot elkészíteni, ami végül szerencsére nem sikerült, ám kiállta a tudományosság próbáját, s bízom benne, méltó azokhoz, akikről szól. A dolgozatot tematikus részekre bontva adjuk közre, így a PolgárPortál olvasói hétről hétre nyomon követhetik a Gulág magyarországi áldozatainak útját.
Több tucat magyar túlélő visszaemlékezéseit hallgatva és olvasva megállapítható, hogy többnyire három csoportba sorolhatók azok a megküzdési mechanizmusok, amelyek segítségével az emberek igyekezték túlélni a poklot, amivé mindennapjaik váltak. Voltak, akik az első perctől az utolsóig a hazatérés reményébe kapaszkodtak. Ők abban bíztak, hogy amikor letelik a büntetésük, újra láthatják majd szeretteiket otthonaikban. Erejüket az elhurcolás előtti múltból merítették, sokat elmélkedtek, beszélgettek az otthoni szép emlékekről, gyermekkorukról, iskolás éveikről, szüleikről, barátaikról s hitték, hogy egyszer talán minden visszatérhet a régi kerékvágásba. Hitték, hogy vár rájuk a haza, az otthon, a család melege. Voltak azonban olyanok is, akik úgy vélték, az a legjobb, ha az ember elfogadja sorsát és megbarátkozik a gondolattal, hogy számára nincs hazatérés. A Szovjetunió, a láger az új hazája, a barakk az új otthona, rabtársai közül kerülnek ki kollégái, barátai, ellenségei. Ezek az emberek tudatosan vagy tudat alatt elutasították a hazajutásba vetett reményt, ehelyett az emberi természet lenyűgöző alkalmazkodóképességében bízva s abból erőt merítve igyekeztek túlélni. Végezetül volt egy csoport, akik talán pszichéjüknél, fizikai állapotuknál fogva vagy egyszerűen személyiségükből fakadóan egyszerűen nem terveztek. Nem terveztek sem hazatérést, sem a meglévő körülmények megszokását. Ők napról napra éltek, éltek túl.
Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett haláláról a kényszermunkatáborokban lévő foglyok is értesültek, legtöbbször a tábori rádiók rendkívüli adásán keresztül. A hír vegyes érzelmeket keltett. Sok emberben felcsillantotta a reményt, hogy a Gazda halálával talán kedvező fordulatot vehet az életük. Azonban akadtak, akik attól féltek, hogy még a jelenleginél is rosszabbra fordulhat a sorsuk. A válaszra nem kellett soká várni, néhány héttel Sztálin halála után a külföldi fogvatartottakat nem vitték ki többet dolgozni. Hamarosan közölték velük, hogy vége a fogságuknak és rövidesen hazamehetnek. Menczer Gusztáv visszaemlékezésében leírja, hogy a bejelentést követően egy állambiztonsági tiszt bement hozzájuk a barakkba és érdeklődni kezdett hogylétük felől. Hogy érzik magukat? Nem fáznak? Milyen volt a vacsora? A foglyoknak gyanúsnak, már-már nevetségesnek tűnt az álhumánus törődés, odafigyelés, ugyanakkor talán éppen ezért kezdték néhányan tényleg elhinni, hogy véget érhet kálváriájuk. Szkepticizmusukat jó páran még az induláskor is fenntartották, hiszen 1953 előtt is többször röppentek fel szabadulásról szóló híresztelések, melyek később aztán mind hamisnak bizonyultak.
A hazaindulást megelőzően a tábori személyzet igyekezett a foglyokat rendbe szedni, elfogadható állapotba hozni. Alaposan megfürdették őket, kaptak tiszta alsóneműt, ruhákat és a hajukat sem vágták le nullás géppel, ahogyan az a fogvatartásuk alatt szokás volt, mint a tetvek által terjesztett fertőző betegségek megelőzésének egyik módja.
Rózsás Jánost és társait 1953 júniusában hívatta a kazahsztáni táborban egy politikai tiszt, hogy tájékoztassa őket, más lágerbe lesznek átszállítva. Ekkor még nem mondták meg nekik sem azt, hogy hová, sem azt hogy mi célból utaznak el. A várakozás idegőrlő napjainak végén a lágerparancsnokuk, aki nagyra becsülte a magyarokat állhatatos, szorgalmas, kitartó munkájukért, elárulta nekik, hogy bár nem ismeri a pontos forgatókönyvet, annyit elmondhat nekik, hogy ő azt a parancsot kapta, hogy Lembergbe küldje őket. Ekkor már valóban kezdték hinni, hogy talán hazafelé tarthat a következő, remélhetőleg utolsó útjuk. A Gulág Lexikon szerzője visszaemlékezésében elmondja, hogy Lembergben hónapokat töltöttek el várakozással, mint kiderült azért, mert Rákosi elvtárs nem akarta visszafogadni a magyar hadifoglyokat, hiszen hogyan is építhetné ő sikeresen a dicső szocializmust, ha a nyakába varrják ezeket a fasiszta, reakciós, rendszerellenes háborús bűnösöket?
A túlélők szinte egybehangzóan nyilatkoznak arról, hogy a hazavezető vonatúton mennyire szabadnak érezték magukat már pusztán attól, hogy nyitott személyvagonokban utaztak. Kertész János azt is felidézte, hogy kaptak az útra három-négy napra elegendő élelmet, új pufajkát, csizmát és ha volt is velük egy-egy őr, azoknál sem volt fegyver; hiszen ki menekült volna el a régen látott haza felé tartó szerelvényről? A szörnyű sokk a magyar határon következett be. A meggyötört túlélők gépfegyveres ávósokkal találták szembe magukat, akik először nem is akarták átvenni a foglyokat. Amikor erre végül mégis sor került, zárt vagonokban szállították tovább őket.
A táborban töltött időszak alatt a foglyok minimális információval rendelkeztek arról, hogy mi folyik szeretett hazájukban. Amikor azonban világossá vált Rákosi és az államvezetés hozzáállása a foglyok hazatéréséhez, némiképp enyhült a derű, amit a hazaérkezés kapcsán kezdetben éreztek. Mire mennek haza, miféle országba? Ezt a kérdést ma már világosan megválaszolja az 1953. november 12-én kelt, a Magyar Népköztársaság Belügyminiszter-helyettesének 4. számú utasítása elnevezésű szigorúan titkos dokumentum, mely a következőképpen jellemzi a hazatérőket: „A Szovjetunió kormánya amnesztiarendelete következtében nagyobb létszámú magyar állampolgárságú személy tér vissza Magyarországra. Ezen személyek politikai szempontból veszélyesek. A hazatérők között nagy számmal vannak volt magas rangú horthysta-katonatisztek, stb.” A dokumentum ezután részletes utasításokat foganatosít arra vonatkozóan, hogy minden egyes hazatérő személyt nyilvántartásba kell venni, majd hazaküldeni a rokonaikhoz, családjukhoz az általuk megadott címre. Annak érdekében, hogy „a hazatért személyek esetleges aknamunkáját megakadályozzák,” a jogosult szervek utasítást kaptak ezen személyek állandó szemmel tartására, ellenőrzésére.
Több hazatérő is beszámol arról, hogy amikor Magyarországra érkezvén a hatóságoknak meg kellett adniuk a címet, ahová el akartak jutni, azt a választ kapták, hogy nem jó a cím, ott ugyanis már nem a családjuk lakik. Ez különösen nagy arányban volt jellemző a német nemzetiségűekre, akik közül sokak hozzátartozóit ekkorra már kitelepítették. Akadtak, akik két-három címre is elutasító választ kaptak, s amikor az illető már nem tudott több lakcímet produkálni, a hatóságok kijelöltek számára egy várost, benne egy munkásszállót, ahol jelentkeznie kellett. Mielőtt azonban ténylegesen hazafelé indították volna a túlélőket, a magyar hatóságok nyomatékosan a tudtukra adták, hogy ők pontosan tudják, hogy ki kicsoda és azt is, hogy miért voltak a Szovjetunióban, erről azonban tilos bárkinek is beszélniük. Utasították őket, hogy amennyiben bárki kérdezgetné őket, válaszolják azt, hogy hadifogolyként voltak szovjet földön.
Hogy mennyire nem lehetett még jogi értelemben sem lezártnak tekinteni a Szovjetunióban elszenvedett időszakot, azt mi sem példázza jobban, mint hogy bár a visszatérők igazolást kaptak a szovjet hatóságoktól arról, hogy túlkapásból, tévedésből ítélték el őket, ezért rehabilitáltként, teljes jogú állampolgárokként térhetnek vissza hazájukba; a magyar hatóságok mégis büntetett előéletűnek tekintették őket. A rehabilitációról szóló hivatalos igazolást jóval később, a hruscsovi enyhülés időszakában tudták csak megszerezni, Rózsás János esetében erre 1963-ban került csak sor. Azonban a magyar rendőrség még ennek a papírnak a birtokában is háborús bűnösként tartotta őket számon és rendőrségi megfigyelésük csak a rendszerváltást követően ért véget teljes egészében.
Az orosz Katonai Főügyészség évtizedekkel később, az Orosz Föderáció 1991. október 18-i keltezésű „A politikai üldözések áldozatainak rehabilitációjáról” szóló törvény értelmében kezdte meg az érintettek ügyeinek felülvizsgálatát. A törvény önálló intézkedési jogkörrel ruházta fel a főügyészséget, azaz a felülvizsgálathoz nem volt szükség egyedi kérelmek benyújtására. A rehabilitációról szóló bizonyítványt minden érintett a megfelelő diplomáciai csatornákon keresztül kapta kézhez.
*
Szakirodalom:
MENCZER Gusztáv: A Gulág rabtelepei – A bolsevizmus népirtásának színtere. Budapest, 2016.
GEREBEN Ágnes: Beszélgetések a Gulagról. Budapest, 2008.
SÁRA Sándor (rend.): Nehézsorsúak. 2004.
**
De miért épp a Gulág? – 1. rész
A Gulág kialakulásának történeti áttekintése – 2. rész
Letartóztatások, ítéletek és az 58. paragrafus – 3. rész
A magyar polgári lakosság tömeges elhurcolása – 4. rész
Vezető kép: neb.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS