Ha a székely és a felvidéki vér egyesül – Interjú László Csabával, a DAC vezetőedzőjével

Szlovákiában a dunaszerdahelyi DAC számít a bajnokság magyar csapatának, amit a hazai meccsekre Felvidék minden pontjáról, sőt Magyarországról is érkező szurkolók mutatnak. A klub nagy változásokon megy keresztül: a közelmúltban költözhetett be az egyelőre félig felépült, de már játékra alkalmas új stadionjába, működik az utánpótlásképző akadémiája, és minden jel arra mutat, hogy egy hosszú távon jól működő futballklub megalapozása zajlik. Ide szerződött a Székelyföldtől Ferencvárosig, Litvániától Ugandáig a fél világot bejárt László Csaba, akit Skóciában az év edzőjének választottak 2009-ben. Most a dunaszerdahelyi futballba érkezett meg a tőle megszokott, székely konoksággal. Vele beszélgettünk klubidentitásról, a magyar foci hiányosságairól és általában magyarságról.

A DAC mérlege egyértelműen jobbra fordult az érkezése óta. Ez a szintén azóta birtokba vett új hazai stadion hozadéka, vagy máris sikerült elültetni a szakmai munkában olyan dolgokat, amelyek korábban nem voltak meg?

Az első naptól arra koncentráltam, hogy megvalósítsuk a szakmai elképzeléseimet. A játékosok vevők voltak arra, amit csináltunk, tehát ez is benne van, ugyanakkor a hazai pálya nagyon hiányzott már ennek a csapatnak. A szurkolókkal karöltve sokkal nehezebb ellenfél vagyunk mindenkinek. A válasz tehát is-is, és emellett nem szabad elfeledkeznünk a stábról sem, amely szintén minden segítséget megad a munkához. Az eredményeink jobbak lettek, de még hátra van az őszből két mérkőzés – az egyik idegenben –, ezekből nagyon jó lenne hat pontot gyűjteni.

Milyen változtatásokra volt elég ez a rövid idő, amit egyelőre a csapat élén töltött?

A csatáraink sérülések miatt, illetve taktikai megfontolások miatt kevesebbet szerepeltek. Voltak olyan vélemények, hogy nincsenek csatárok a pályán, nem fogunk gólt lőni, de a játékosok rácáfoltak erre. A futballt nem az dönti el, hogy hány csatár vagy védő van a pályán, hanem az, hogy milyen felfogásban küldöm pályára a csapatot. A lényeg, hogy minden pozícióból legyünk gólveszélyesek – ez leveszi a csatár válláról is a kizárólagos gólszerzési felelősséget. Ez a felfogás most működött, és remélem, működni is fog.

Az első gól az új stadionban – a Trencsén elleni 2:0-ás győzelemmel avatta fel a csapat az arénát. (fotó: Lelkes Ernő)

A stílus hosszú ideje elfelejtett fogalom volt a magyar fociban, és az utóbbi időben kezd újra szóba kerülni. Erre gondol a játékfelfogás alatt?

A magyar futball valamilyen szinten elvesztette a stílusát, és most tétován keresi azt, ami régen megvolt. Fontos lenne visszatérni a gyökerekhez, a technikás, sokpasszos, gólra törő játékhoz. Megpróbáltuk már bevezetni a holland iskolát, az olasz iskolát, volt a spanyol vonal, most pedig a német, de elvesztünk a részletekben. Én mindig arra próbálok ösztökélni, hogy próbáljuk előhozni azt a magyar stílust, amit elveszítettünk. Ehhez egyrészt kell a közeg, ugyanakkor ötvözni kell a korszerű követelményekkel. Amellett nem mehetünk el, hogy a mai foci megköveteli a gyors gondolkodást és gyors mozgást, a rámenős egy-egy elleni párharcokat.

Nálunk még mindig sokan abban gondolkodnak, hogy kényelmesen átvesszük a labdát, és cirógatjuk. Amíg az edzéseken nem követelik meg a gyorsaságot és a dinamikát, és már eleve a kiválasztás nem ilyen elvek mentén történik, addig a stílust sem fogjuk tudni képviselni.

A DAC-nak is van egyfajta stílusa, ami talán meglepő lehet sokaknak. A határon túli lét hányattatásából ered egyfajta életstílus, hozzáállás, ami a pályára is képes átvetülni. Ennek a nem megalkuvó szívósságnak kell megjelennie a DAC pályáján, ezt várja el a közönség is. Az itteni emberek ezt hozzák magukkal, ez bennük van, és ezt nem szabad félre tenniük. Ezen felül van egy külön stílusa a szlovák futballnak, amely a magyarral szemben az egyszerűségre és a dinamikára alapul. Ezekből az elemekből áll össze, hogy a DAC játékának van egy sajátos arculata a szlovák futballon belül. Mindez persze akkor tud kidomborodni, ha rendelkezünk egy erős akadémiával, amely ebben a szellemiségben neveli a fiatal focistákat. Ennek benne kell lennie a levegőben a klubnál, belőlük hozhatjuk létre azt a magot, amelyre fel lehet építkezni, és amelyhez aztán akár már igazolni is lehet adott posztokra olyan játékosokat, akik beleillenek a klub stílusába.

A DAC szurkolótábora létszámban, lelkesedésben és hangerőben is felülmúlja a többiekét, ezt irigyli a bajnokság összes csapata. (fotó: fcdac.sk)

Ön közelről ismeri a magyar, a szlovák és a román mellett például a belga és a skót bajnokságot. Ezek többsége az európai középmezőnyhöz tartozik, ahova a magyar is szeretne felzárkózni. Miért nem sikerül?

Én a magyar bajnokságon nőttem fel gyerekkorom óta. A nyolcvanas években még voltak nemzetközi kupaszereplések, de azóta ezek nagyon megritkultak. Most érzek akaratot és hátteret a magyar klubfutball felemelésére, de ez minden klubnak a saját felelőssége, hogy csatlakozik-e. Németországban, Belgiumban vagy Skóciában, ahol dolgoztam, teljesen más hozzáállást tapasztaltam a játékosok részéről, ami a társadalmi közegből ered. A játékosok ott mindent megtesznek az edzésen azért, hogy pályára léphessenek a következő meccsen. Az én filozófiám szerint nem a meccsen kell meghalni, mert akkor az ellenfél győz. Az edzésen kell meghalni, és ott kell olyan odaadással begyakorolni mindent, hogy a meccsen működjön. Futni kell, ütközni kell, a gyorsaságnak meg kell lennie – ha ezek nincsenek begyakorolva, lehetsz bármilyen technikás, bedarálnak. A magyar csapatok játéka kényelmesebb, lassúbb, kevesebb az ütközés, mint amit a nemzetközi szint megkövetel, és a csapatok olykor a két tizenhatos között széthúzódnak a pályán. Így nem tud kialakulni a dinamika, a magyar bajnokságban több idő van átvenni a labdát, gondolkodni, nézelődni, és ez nemzetközi szinten visszaüt.

Visszatérő szöveg, hogy a magyar bajnokságban nincsenek olyan ellenfelek, amelyek felkészítenék a csapatot a nemzetközi szintre. Na de nem az edzőnek kéne felkészítenie? Szóval ez csak edzői kifogás.

Egy másik komoly általános gondunk Közép-Kelet-Európában, hogy félünk az erős emberektől. A fociban ez úgy jelenik meg, hogy az edzők nem mernek erős szakembereket maguk mellé venni a stábjukba. Mindent személyesen akarnak kézben tartani, ez viszont lehetetlen. Ha vezetőedző vagyok, akkor ne akarjak kapusedző, erőnléti edző és orvos is lenni! Legyek csak vezetőedző, aki felel a többi ember munkájáért is, és aki nem fél erős embereket hozni a stábba, akik specialisták a maguk területén. Ez egy csapatmunka, ezért el kell tudni fogadni a stábtagok véleményét, de vezetőként meg kell tudni hozni a határozott döntést.

fotó: Lelkes Ernő

Magyar közegben már létezik a „merjünk kicsik lenni” mottó, Ön azonban egy interjúban azt taglalta feladatként, hogy meg kell találni, miként lehetünk jobbak, nagyobbak. Ezt a hozzáállást viszont át kell ragasztani nemcsak a játékosokra, hanem az egész klubra is, hogy működjön.

Remélem, hogy ez a kisugárzásommal is sikerül, és ezért vállalok néha ütközéseket is. A legtöbb ütközés viszont sajnos az anyaországban volt ebből, ezt soha nem tudtam elviselni. Egy németre, egy skótra, sőt egy litvánra sem kell ennyire motiválóan hatni.

Visszatérően említi a közeg jelentőségét, egy interjúban pedig említette az egyik játékosát, aki a magyar mentalitásának köszönhetően oldott meg ügyesen egy feladatot. Ennyire meghatározó, hogy ki honnan érkezik?

Vida Kristopher játszott Magyarországon és Hollandiában is – ahol a magyarhoz hasonló focit játszanak, csak sokkal gyorsabban –, és az ezekben a közegekben felszívott szellemiséggel készített elő egy gólt hozó akciót. Viszont szintén a magyar fociból ered, hogy fejlődnie kell a test test elleni játékban. Ezt azokban a futballkultúrában tanulják meg a futballisták, ahol dinamikus, gyors a játék, gyors döntéseket kell hozni, jól kell fedezni a labdát. A DAC részben a magyar futballkultúrát jeleníti meg egy másik közegben, ahogy a szurkolótábor is, viszont azokra az alapokra is figyelni kell, amelyek a jelenlegi magyar futballkultúrában gyengék.

A DAC-ban ugyanakkor évek óta kevés magyar játékos szerepel. Szlovákból is több van, de úgy általában sokféle nemzet focistái alkotják a csapatot.

Minden útnak van egy kezdete, és ezért is említettem az akadémia fontosságát.

Olyan közeggé kell gyúrni a klubot, amelyre azt tudjuk mondani, hogy ez vagyunk mi, ez a DAC.

Ez persze nem azt jelenti, hogy nem hozhatók bele kívülről játékosok, de célzottan kell hozni, és ahhoz kell igazítani az igazolásokat is, hogy illeszkedjenek abba, amit mi itt felépítünk. Meg kell erősíteni a klub identitását, és ehhez ragaszkodni kell. Nem az edző elképzelése mentén kell mindig változtatni a klub filozófiáját, hanem a klubnak kell saját filozófiával rendelkeznie, amelyhez az edzőnek is illeszkednie kell. Az a jó klub, amely ilyen szinten gondolkodik, és megkeresi az ilyen edzőt. Ha ránézünk például a Barcelonára, sorra olyan edzői vannak, akik ismerik és alkalmazzák a klub filozófiáját, és folyamatosan működik a dolog.

A szurkolók megkövetelik a csapattól a megalkuvás nélküli küzdést. (fotó: Lelkes Ernő)

Tehát a DAC-stílus akkor fog kibontakozni, amikor az akadémia által kibocsátott játékosok fogják meghatározni a csapat arculatát. Ön beleillik a DAC-identitásba?

Én jól érzem itt magam, fontos, hogy az ember tudjon mozogni, kapjon levegőt abban a közegben, ahol dolgozik. És nem kevésbé számít, hogy értem az itteni emberek gondolkodásmódját. Nem kell megváltoztatnom semmit, hanem olyat találtam, amit én is érzek. Székelyként egy másik határon túli közegbe kerültem, amely nagyon hasonló ahhoz, amit közelről ismerek.

Miben nyilvánul meg ez a hasonlóság?

Nem nagyon találni különbséget a csallóközi és a székelyföldi emberek mindennapi élete között. Mindkét helyen olyan problémákkal találkoznak az ott élők, amilyenekkel az anyaországi nem találkozik, és ne is találkozzon soha. A hasonló helyzetek miatt könnyű megérteni egymás gondolkodásmódját, életformáját. Ami Csallóközből hiányzik, azok a hegyek és a dombok.

A felvidéki magyarok körében azért kevésbé jellemző az a fajta kiállás, amellyel Ön kijavította a hibásan, szlovákosan leírt nevét a névtáblán, a Slovan elleni meccs utáni sajtótájékoztatón.

A székelységről tudni kell, hogy katonanép, és megtanulta, hogy ha nem állsz ki azért, ami vagy, akkor elpusztulsz. Ahhoz, hogy én megvívjam a saját magam harcát, tisztában kell lennem vele, hogy ki vagyok: van nekem egy becsületes nevem, egy becsületes öntudatom. Azért tudjuk a nyelvünket, a kultúránkat, a zászlónkat, a himnuszunkat felmutatni a világban, azért van hangunk, mert ezt meg tudtuk tartani.

Sokan ezt negatívan élik meg, azt hiszik, hogy ilyenkor megjátszom magam, pedig éppen azzal játszanám meg magam, ha nem állnék ki magamért, hanem mások véleményétől tartva meghunyászkodnék.

Az edzői teendőkben és az önmagáért kiállásban is székely konokság jellemzi. (fotó: Lelkes Ernő)

Gondolom, az erős magyar öntudata termelte ki azt a listát is, amelyen magyar származású külföldi labdarúgók neve szerepel. Ez tényleg ilyen fontos?

Nekem igen. Egy kedves ismerősömmel közösen azzal is foglalkoztunk, hogy a külföldön élő és ott futballozó magyarokból összeboronáljunk egy erős csapatot, amely egy szép ünnepnapon megmérkőzhetne a magyar válogatott ellen. Ez is éreztetné, hogy a határon kívül is élünk, és a magyar sportban sok értékes ember van, akikre érdemes odafigyelni. Az említett listán szerepelnek olyanok, akik Dél-Amerikában, Svédországban, Dániában, Németországban, Angliában élnek és játszanak, de persze legtöbben Romániában, Szlovákiában, Szerbiában, Ukrajnában. Ezek a játékosok mind első osztályban játszanak, és mind magyar származásúak. Egy részüket személyesen ismerem, más részükről csak tudok. Általában próbálok is igazolni közülük oda, ahol éppen dolgozom, mert ez is szempont. A Hearts-nál például találtam egy magyar származású gyereket, Conrad Balatonit, aki az ifjúsági csapatban játszott.

Az az érzésem, hogy ez Önnek nem csak a szakmáról szól.

Nem, ez a hovatartozásról, az identitásról is szól, meg arról, hogy nap, mint nap megmutassuk az anyaországnak, hogy létezünk, velük vagyunk.

Mi magyarok sokszor szeretünk úgy elvegyülni a tömegben, hogy észre se vegyenek, én viszont sehol sem tagadom meg, hogy honnan jövök, és ezért ezt tiszteletben is tartják.

Mindenhol tudták rólam, hogy magyar vagyok, aki tájékozottabb volt, az azt is tudta, hogy székely, de például románnak sosem gondolt senki, hiába Romániából érkeztem. Ez vagyok én, emellett ki lehet állni. Ha erre a kiállásra otthon azt is mondják egyesek, hogy feltűnősködés, az idegen közegben éppen ezzel vívja ki magának az ember a tiszteletet. Ugyanígy fontos számomra, hogy bármelyik országban dolgozom, annak a kultúráját, nyelvét és a lakóit tisztelem.

Még zajlik az építkezés, a leendő négyből két lelátó áll már a MOL Arénában. (fotó: Lelkes Ernő)

Ha megnézzük a pályafutását, két-három év után rendre váltásokat látunk. Most milyen távra tervez, és hova lehet eljutni a DAC-cal?

A futball kiszámíthatatlan, de örülnék egy hosszabb szakasznak, szeretnék hosszú távon dolgozni itt. Nagyon várom, hogy elkészüljön ez a stadion és töltsük meg minden meccsen; elkészüljön az akadémia, alakuljon ki egy jó közeg. Ennek a kialakulóban lévő infrastruktúrának és határozott jövőképpel rendelkező klubnak szívesen lennék hosszú távon a vezetőedzője. Úgy érzem, hogy fejlődőképes a klub, új arculatot kap, és ha ebben én is szerepet tudok vállalni, akkor büszke leszek. A lényeg, hogy hagyjak magam után valami pozitívumot, de ha innen megyek nyugdíjba, az se gond.

Köszönet a képekért Lelkes Ernőnek!