Kádár csak a rács mögül “csodálhatta” az Aranycsapatot – nem véletlen, hogy a futball kegyvesztetté vált

A “hazaáruló” Puskás Ferenctől Farkas Mihályig és a “krumplis tésztás” Kádár Jánosig. Futball és politika az Aranycsapat, majd a kádári megtorlás idején. Melyik volt labdarúgásunk igazi aranykora? – sportújságírók múltfeltárása a Pesti Srácok Emlékparkban.

„Büdös kommunista”, „hazaáruló”– olvashattuk a Juhász Andorral készített interjúm hozzászólásai között Puskás Ferencre utalva, és ez is jól mutatja az ország mentális állapotát. Az egyik “hazafi” szerint “Puskás őrnagy” csak egy méltatlanul ünnepelt „komcsi”, a másik szerint „hazaáruló”, mert katonatisztként emigrált.

Ezeket a „véleményeket” olvasva büszkék lehetnek magukra a Kádár-korszak propagandistái. Moldova György író és társai sokat tettek azért, hogy az Aranycsapat kapitányát pénzéhes, piás, „link disszidensként”, áruló katonatisztként fessék le az itthon maradt, csalódott magyarok előtt.

(Cseppet sem zárójelben, a Rákosi-diktatúra éppen e “hazaárulós” logika mentén végezhette ki hazaárulásért Szűcs Sándor labdarúgót, aki miután az Újpest játékosa volt, “papíron” rendőrtiszt volt, s így próbált “disszidálni”).

Puskásra visszatérve jellegzetes a Kádár-rajongóvá vénült, valamikor méltán becsült Moldova Puskást lejárató írása. (részlet az 1984-es Puskás-ügyből) „Nézd, ezt a könyvet három alapállásból lehetne megírni. Meg lehetne írni Puskás legendáit, mit mondott a bíróknak, Farkas Mihálynak és így tovább – ezek a legendák jórészt nem igazak. Azt is meg lehetne írni, hogy az egész Puskás-mítosz eléggé bizonytalan alapokon nyugszik – ezt minek? Miért ártsunk Öcsinek, és miért döbbentsük meg az olvasókat? Harmadszor: lehetne írni egy őszinte könyvet róla mint emberről – ehhez viszont Öcsi nem elég érdekes jellem!” – köszönjük, Moldova elvtárs!

Puskás “áruló”, Papp Laci “kollaboráns” volt

Nem csak az emigrálása után előbb kitagadott, elhallgatott, majd kifigurázott Puskás, de a Magyarországon hasonlóan népszerű Papp László is megkapta, megkapja a maga címkéit. „Kollaboráns”, „megalkuvó”. Valóban így volt?

Vagy egyszerűen szeretünk bűnbakokat képezni, hogy a nálunk sikeresebb, elismertebb emberek helyettünk (is) viseljék a bélyeget?

Beszélgetés az Emlékparkban, középen Malonyai Péter / Fotó: Horváth Péter Gyula

Négy fal között őszintén

„Túlélői, és nem haszonélvezői voltak a rendszernek” – vélte legendáinkról Malonyai Péter sportújságíró a Pesti Srácok Emlékparkban tartott előadás és beszélgetés (Sportélet és Foci az ötvenes években) elején. „Talán nem a legszebb kifejezés, mégis találó: Puskás „feketeseggű” lett Magyarországon, miután 1957-ben nem tért haza – folytatta. – Papp László más utat választott, itthon maradt, és tudjuk, hogy őt nem engedték el profinak.

Marosán György habzó szájjal kelt ki az ellen, hogy egy magyar ember annyit keressen, amennyit Papp Laci bácsi kereshetett volna a világbajnoki meccsel. Pedig nem Marosán elvtársnak kellett volna állnia a pofonokat!

Amúgy a kommunista rendszerrel kapcsolatban érdekes az a kettősség, amely az ökölvívóklasszisunknál is megfigyelhető volt. Ugyanaz a Papp Laci, aki sokszor őszintén elmondta a véleményét a fejeseknek, a helsinki olimpián szó nélkül felolvasta a Rákosi elvtársnak szóló köszönő-beszédet. De ugyanígy élt a többség. A munkahelyen, az iskolában azt mondták, amit a hatalom hallani akart, otthon pedig őszintébben beszéltek. Ehhez azt hiszem, egészséges életösztön kell, ez segített túlélni ezeket az évtizedeket.”

Menjek vagy maradjak? ’56 után dönteni kellett

Az 1956-os forradalom eltiprása után választani kellett. Papp Lászlóék maradtak, nagyjából kétszázezren emigráltak. Magyarok tízezrei éltek, tépelődtek az ausztriai menekült-táborokban, hogy végül döntsenek, merre tovább. Az egykori kapussal, Juhász Andorral készített interjúban megírtam az Ausztriában megalakított Puskás-féle menekült-válogatott történetét, amely csak a szovjet nyomásra fellépő FIFA tiltása miatt nem járhatta be együtt a szabad(abb) világot. Az idős sportember is eljött a Pesti Srácok Emlékparkban megtartott beszélgetésre, ahol meghatottan idézte fel az ausztriai hónapokat. Fiatal játékosként azután csatlakozott Puskásékhoz, miután a klasszisok visszatértek Bécsbe a Honvéd hivatalosan nem engedélyezett dél-amerikai túrája után.

A Honvéd csapata, 1953 / Fotó: Fortepan.hu

Puskás garantálta volna, hogy hazatérnek

„Rengeteget lehetett keresni ezeken a túrákon – mondta a világklasszisok sorsát meghatározó utazásról Szöllősi György, a Puskás című életrajzi mű szerzője. – Puskás már fiatalon, 1947-ben is elmehetett a Fradi túrájára, abból vett házat Kispesten a szüleinek. Aztán 1948 és 1956 között senki sem mehetett, túl kockázatosnak és költségesnek gondolták a vezetők. Ekkoriban már a Sport Hivatal intézte az egészet, azt ígérték Puskáséknak, hogy kimehetnek, ha megnyerik az ’54-es vébét. Tudjuk, nem sikerült. Puskásék ’56 telén mindenképp ki akartak menni Dél-Amerikába, tíz meccsük le volt szervezve, mérkőzésenként tízezer dollárt kerestek volna.

Puskás személyesen garantálta volna, hogy a Honvéd – Czibor kivételével, aki már eldöntötte, hogy kint marad – egész csapata hazajön, ha elmehetnek. Nem kapták meg az engedélyt, nem is játszhattak le az összes mérkőzést.

Nehéz politikai döntés volt ez Kádáréknak. Puskásékat sztárfutballistákként ünnepelték, ha kint befogadják őket, akkor olyan lavina indul el, hogy mindenki külföldre indul. Így aztán Puskásék hiába kötöttek előszerződéseket, a FIFA és a helyi szövetségek is felléptek ellenük, egyedül Spanyolország fogadta be a magyarokat. Ők szembementek a FIFA döntésével.”

„A spanyol Franco dafke ment szembe a FIFA-táborral – tette hozzá Malonyai Péter. – Érdekes, de eleinte Magyarországon sem volt egységes döntés Puskásékkal kapcsolatban, 1956 decemberétől ’57 márciusáig inkább az ingadozás volt jellemző. Lesz bántódás, nem lesz? Egyszer erről jelent (jelenhetett) meg újságcikk, máskor arról. A Kádár-rezsimnek ugyanakkor presztízskérdés volt, hogy eljárjon az „árulók” ellen.”

Juhász Andor, Malonyai Péter, Varró Krisztián jogász, az előadás és beszélgetés vezetője és Szöllősi György /Fotó: Horváth Péter Gyula

Kádár alatt a futball kegyvesztetté vált

„Ekkora már a sajátos magyarországi szocializmusban – amely a román vagy jugoszláv példával szemben nem volt nacionalista jellegű, sőt! – a futball kegyvesztetté vált – mondta Szöllősi György. –

Kádár János az Aranycsapat sikerei alatt végig börtönben ült, neki aztán nem fűződtek szép emlékei ehhez a korszakhoz, ráadásul Puskásék legfőbb politikai támogatóját, Farkas Mihályt ki nem állhatta.

Kádár és Farkas Mihály 1950-ben / Fotó: Fortepan.hu

„Farkasék a csúcsra járatták a propagandát az 1954-es világbajnoki döntő előtt, ez aztán többszörös erővel ütött vissza – folytatta az újságíró. – Pont a játék lényegét felejtették el, hogy sokszor a gyengébbnek tartott csapat nyer. 1954 után a politika és a végsőkig elkeseredett, kizsigerelt nemzet a futball, Puskásék ellen fordult. Kádáréknak ez aztán figyelmeztetés volt, hogy nem a legjobb ötlet mindent a labdarúgásba fektetni. Ezután győzött a futballellenes vonal, majdnem mindent Farkas nyakába varrtak. Aztán jött 1956. Kevéssé köztudott, de a szabadságharc leverése után tizenkétezer igazolt játékos hagyta el az országot! A felülmúlhatatlan klasszisok és a teljes ifjúsági válogatott mellett rengeteg zseniális szakember, Guttmann Béla, Östreicher Emil, Kalmár Jenő, Sárosi, Zsengellér. Így 1958-ban már esélyünk sem volt a világbajnokságon, a Nagy Imréék kivégzése miatt amúgy is megroppant társaságra bénítóan hatott, hogy még a magyar emigránsok is ellenük szurkoltak – éppen a kádári megtorlás miatt. Labdarúgásunk akkor indult hosszú, évtizedekig tartó lejmenetbe”.

Emlékek / Fotó: Horváth Péter Gyula

És mikor volt az aranykor?

„Nem az Aranycsapat idején –mondott ellen a közvélekedésnek Szöllősi György – A legtöbb jó futballista nem az ötvenes években játszott, hanem a két vébéezüst, 1938 és 1954 között, amikor még a harmincnyolcas hősök, Sárosi, Zsengellér és a fiatal tehetségek is futballoztak. Jellemző, hogy 1950-ben el sem indult a magyar válogatott a világbajnokságon, mert túl költségesnek tartották. Pedig nyerhettek volna.

A Kádár-korszakban, és utána évtizedekig dolgoztak azért, hogy kiöljék a magyarokból a futballszeretet. Most nyáron láttuk, hogy még mindig nem sikerült, mert pillanatok alatt visszatért.”