Mentegetőzés XĐ
Piréz Elvtárs felszólítást intézett hozzám, tisztázzak néhány apróságot legutóbbi posztommal kapcsolatban a kommentekben bíráskodó igazoló bizottság előtt, mert már unja védeni a hátsómat, védjem meg én. Alcím: Én nem leszek menekült.
(I.) Az a férfi, aki veszélyben hátrahagyja a családját, az az emberiség szemete. Pont.
(II.) Aki pedig biztonságos helyen hagyja a családját, hogy aztán a világ legjobb helyén a szociális ellátórendszer ölébe heveredjen, az nem menekült. És a családja sem az már.
(Logikailag értelmezendő (I.) és (II.).)
Amúgy meg a Földön öt és fél milliárd ember él rosszabbul és diktatórikusabb kormányzat alatt, mint az átlag magyar. Vajon hányat kell befogadnom a nappalimba?
Nagyon rossz véleménnyel vagyok azoknak az intellektuális képességeiről, akiknek ez nem áll össze.
Ennek semmi köze az emberséghez, a részvéthez vagy az általános jóakarathoz. Ennek egyedül a józan észhez, a túléléshez van köze. Meg ahhoz, hogy az átlag európai értelmiségi semmit sem tud a Föld számtalan más kultúrájáról és értékrendjéről.
Mert a magányos, család nélkül érkező muszlim, férfi menekült pont a saját kultúrájának egyik legfontosabb elemét, a család iránti kötelezettséget tagadja meg, ha a veszélyben hagyja őket. Én nem tenném, pedig nemhogy muszlim nem vagyok, de még a metafizikához sincs semmilyen kötődésem. Viszont van családom.
De nem tagadja meg, mert nem hagyja őket veszélyben, mert más összefüggésrendszerben jön ide.
Én, ha segítséget akarok kérni valakitől, mindent elkövetek, hogy elnyerjem a jóindulatát. Milyen segítségkérő az, akinek követelései vannak?
Nem egymást kellene rugdalnunk és rosszindulatot tulajdonítani azoknak, akik kimondják a kényelmetlen igazságot, hanem végre tenni kellene valamit, hogy a liberális toposzok ne mérgezzék tovább a közbeszédet.
Én magam kívánom eldönteni, hogy kinek akarok segíteni.
A liberális etikaterror személytelenné és embertelenné teszi a segítséget, mert kötelezővé teszi. Pártolom, hogy az EU eszközöket adjon, hogy a problémát annak keletkezési helyén kezeljük, sőt azt is, hogy sebesülteket gyógyítsanak a kórházainkban. De nekem senki se tegye kötelezővé a részvétet és a jóakaratot.
Majd én eldöntöm, hogy akarok-e részvétet érezni egy (a saját bevallása szerint) családját a bajban elhagyó muszlim férfi iránt.
Nem akarok.
