A történelem ítélőszéke

Ott áll szegény az ellentengernagy a történelem ítélőszéke előtt, s döbbenten látja, hogy a história legfőbb bírói testülete olyan elfogult, mint Tutsek Gusztáv és Vida Ferenc alkotta vérbírókollégium. A történelem ítélőszéke ugyanis – éppen úgy, mint bármilyen bíróság – nem a múltra kíváncsi, hanem a jelenre, még inkább a jövőre. Nem az érdekli, mi is történt pontosan, hanem pusztán az, hogy ítélete nyomán milyen jövő születhet.

A dologban az a különösen vicces, vagy az volna vicces, ha nem lenne tragikus, hogy az aktuális kormányzószapulás éppen attól a baloldaltól érkezik, amelyik magát a haladás felkent prófétájának tartja, és – mert ettől lesz igazán furcsa ez az ügy – kritikája egy elavult, már születésekor is kérdéses, tizenkilencedik századból itt rekedt történelemszemlélet alapján áll. Na, ne csodálkozzunk: az egész baloldal a tizenkilencedik századi haladárság bárgyú jelszavaiból él, a korai munkásmozgalom eszméit cipeli, valahogy úgy, mint a kiöregedett jampec, aki – nem véve észre módija szánalmas anakronizmusát – hatvanas éveit taposva is kamaszkorának divatja szerint öltözik, ifjúsága táncai szerint rázza a rongylábat.

A baloldal által állított történelmi ítélőszék ugyanis a testet (és lelket, illetve lelkesült haragot) öltött pozitivista áltudományosság.

Mögötte áll a 19. századi scientista objektivitáseszmény, egy rejtett mítosz, amely szerint a történettudomány képes arra, hogy a múlt teljes történetét, az események egyetlen hiteles olvasatát maradéktalanul rekonstruálja, és objektív rendszerben leírja. Mivel azonban a múltnak ilyen rekonstrukciója nem létezik, a pozitivista történettudomány már létrejöttekor ideológiai stúdium lett, s a történelemmel szembeni elvárás valójában a múlt uralásának igényét jelentette, hol a polgári állam, hol fasiszta, hol a kommunista diktatúra szándékainak megfelelő tartalommal. A hatalom ugyanis – a történelemkönyveken keresztül – mint az objektív történelmi igazság képviselője fogalmazhatta meg saját érdekeinek megfelelő történelemszemléletét és politikai ideológiáját.

Így vált a hatalom politikai legitimációjának eszközévé a pozitivista tudományos szemlélet, adott esetben az az eszme, amely szerint a múlt egyetlen, egyenes vonalú történetben megfogalmazható.

Éppen a magyar jakobinusokról olvasok. Jó lesz példának a marginális történet. A maguk korában a hatalom szemében Martinovics Ignác és társai veszedelmes összeesküvők voltak, le is fejezték valamennyiüket. Nem sokkal később, a magyar reformkor nagyjai már úgy látták a kivégzetteket, mint a bécsi terror-hatalom túlkapásának áldozatait. A forradalom idején a forradalmárság előképeként váltak szimbólummá, míg a kiegyezést követően a magyar történelem margójára szorultak, mint egy jelentéktelen fun fact szereplői. Persze a kommunisták az emberi haladás nagy alakjait fedezték föl bennük, míg mára talán éppen az a legérdekesebb velük kapcsolatban, hogy miképpen változott megítélésük az elmúlt kétszáz évben.

Jelen a múltban

És ezzel el is jutottunk a történelem ítélőszékének másik hatalmas problémájához, oda ugyanis, hogy kétségbeejtően historizálva hozza meg verdiktjeit. Historizál, azaz saját jelenének kultúráját (feltételrendszerét, gondolkodásmódját, nyelvi struktúráit), s mindezekkel együtt saját jelenének jövőképét (vágyait és céljait) vetíti vissza a múltba, s ezek tükrében alkot ítéletet elmúlt korokról, személyekről. Fontos kimondani: a historizáló ítéletalkotás nem a múltról szól, mert a historizálás eleve kizárja a történelelmi kontextust, figyelmen kívül hagyja a múlt valóságos viszonyait, s helyükre egyfajta történelmi mesét állít. A historizáló ítéletalkotó saját világképét fogalmazza meg, egy történelmi jelmezbe bújtatott, történelmi díszletek közé állított kosztümös, kardozós világképet.

Persze ilyenkor nem pusztán a tudatlanság beszél a történészkedő ideológusból, hanem a remény is.

Hogy a múlt – és ebből következően a jövő is – olyan, amilyennek ő látni szeretné. Ámde azzal, hogy ezeket a jelenkori koncepciókat ráhúzza a történelemre, magát a történetiséget tagadja meg. Mindezt nem viccből, hanem jó okkal teszi. A historizálásnak magasztos célja van: segítségével az ideológus egyes értékeket és hagyományokat kiemel a változékony történelem bizonytalanságából és átemeli azokat saját közösségének – vallásos értelemben felfogott – örökérvényű, mitikus világába, hogy biztonságot és önigazolást nyújtson az adott ideológia jelenkori híveinek: a világ nem változik, ilyen volt régen is, s valószínűleg ilyen lesz a jövőben is.

Kriminalizált kormányzó

Ha ezeket tudva tekintünk a miniszterelnöki tiszteletadás miatt kirobbant Horthy-vitára, érdekes tényeket állapíthatunk meg. Kritikusai jellemzően három téma körül toporogva igyekeznek tagadni a kormányzó államférfiúi nagyságát. Gyakran felemlegetik Horthy konzervatív, ellenforradalmi rendszerét, a nagybirtok fennmaradását, a klerikális befolyást, a neobarokk díszletek között zajló urizáló államrezon avitt és tartalmatlan színpadiasságát, miközben az ország túlnyomó többsége vért és verejtéket izzadva tartotta fenn a fortélyos félelem rendszerét. Még a legtöbb igazság ebben a képben van, hiszen a Horthy-korszak valóban tagadta a társadalmi haladás szükségességét, sőt leginkább még lehetőségét is. A baloldal hazugsága pedig abban áll, hogy úgy tesz, mintha bűn lenne tagadni. A baloldali historizáló történemfelfogás a maga ideológiai elvárásai mentén felépített modellhez méri a korszakot, s mivel annak nem felel meg, bűnösnek nyilvánítja. Súlyosabb vádként szokták emlegetni azt, hogy Magyarország – önként és lelkesen – vett részt a Szovjetunió elleni támadásban. Ezzel a későbbi vesztesek oldalán lépett be a háborúba, s természetesen fölöslegesen áldozott föl több százezer katonát, munkaszolgálatost, s később békés polgárt, illetve végső soron e támadás következményeként változtatta az előre nyomuló Vörös Hadsereg romhalmazzá az országot. A historizáló hazugság ismét tetten érhető. A Szovjetunió ugyanis ekkoriban egy – a Népszövetségből is kizárt – veszélyes agresszornak tűnt, amely egymás után foglalta el a közép-kelet-európai államokat. Bár a baloldal szemében a haladás fellegvára volt, a valóságban a legsötétebb terrorrendszer, amit ember kitalálhatott. Nem árt tudni, hogy a Szovjetunióval szemben – a Finn háború idején – Anglia is, Franciaország is fontolgatta a beavatkozást. Az sem tűnhetett valóságtól elrugaszkodott felvetésnek, hogy a németek, ahogy tervezték, valóban le tudják győzni hat hét alatt Sztálin birodalmát. Ilyen körülmények között a Szovjetunió elleni hadba lépés nem kalandorság, éppen ellenkezőleg, a legjózanabb reálpolitika volt. Az elkövetkezendő események ismeretében persze könnyű felesleges háborúságot felróni a Horthy-rendszernek. Utólag, s persze a haladár ideológia mentén, Sztálint a népek nagy barátjaként látva, mi sem természetesebb, minthogy ezügyben is elmarasztalja a történelem ítélőszéke a kormányzót.

Miközben a maga korában a történelmi valóságnak egyedül megfelelő helyes és felelős döntését hozta meg a kormány.

S persze ne feledkezzünk meg a korszak és a kormányzó legszörnyűbb bűnéről, vérgőzös antiszemitizmusáról, amelynek következménye – a baloldali ideológia szerint – négyszázezer honfitársunk halála. Ez a vád úgy mutatja be a kort, mintha akkoriban nem lett volna a világ legtermészetesebb dolga antiszemitának lenni, illetve mintha ebből következett volna a zsidók pusztulása. Mintha az antiszemitizmus örökké bűn volna, s mintha annak szükségszerű következménye lenne a holokauszt. Persze mindez hülyeség. A magyar társadalom antiszemitizmusa a környező államokhoz képest kirívóan alacsony volt, aminek köszönhetően egyébként Közép-Európa legnagyobb zsidó közössége élhetett Budapesten. Ám tény, hogy Horthy és a kor elitje jellemzően nem szerette a zsidókat, ahogyan az angol, francia, amerikai elit sem szerette őket. A Németországból menekülő zsidók szörnyű kálváriái mutatják, mennyire hidegen hagyott mindenkit, mi lesz az üldözöttekkel. Az antiszemitizmus bűnné nyilvánítása – bár ma elfogadott gondolat – nem volt mindig magától értetődő. A huszadik század első felének rasszista, szociáldarwinista, és persze antiszemita közgondolkodása mellett Horthyéknak csak akkor lehetne fölróni a fajvédelmet, ha olyan kirívó következményei lettek volna, mint amilyenek voltak Németországban vagy Romániában.

De nálunk efféle szörnyűségek csak a német megszállás után eshettek meg.

A baloldali historizáló történelemfelfogás a jelen baloldali, liberális értékvilágát igyekszik számonkérni a múlt szereplőin: a pacifizmust, a szovjetbarátságot, a haladónak tekintett társadalomképet, és modern demokráciát, sőt tulajdonképpen a modern politikai korrektséget, a multikulturális szellemet. Ne csodálkozzunk, hogy efféle értékekkel a Horthy-rendszer nem tud elszámolni. De a történelem ítélőszéke – mint minden komolyan kivitelezett koncepciós per bírósága – mégis el kell, hogy ítélje Horthy minden olyan bűnért, amit nem követhetett el. Ha ugyanis nem tenné, még valakikben felmerülne az ötlet: lehet konzervatívként is nézni a világot, lehet megvédeni a hazát, lehet szembe szállni az agresszív szomszéddal, sőt még annak sincs különösebb következménye, ha valaki tagadja a mindent és mindenkit egyenlővé összemosó, s ezért mindenkit egyformán szeretni köteles PC-parancsolatot.