Bolondok karneválja

Most, hogy a német alkotmánybíróság úgy döntött, alkotmányellenes, ha csak lánynak vagy fiúnak anyakönyvezhetnek egy embert, kénytelenek vagyunk tudomásul venni: az elmebetegek kiszabadultak celláikból, ledobálták zubbonyaikat, nyakkendőt kötöttek és mindenféle fontos funkciót elfoglalva éppen most veszik át a hatalmat világunk felett.

Zárójelben jegyzem meg, pillanatnyilag kereszténydemokrata kormányzat van Németországban, olyan, amelyik elvileg őrizni akarja humanista hagyományainkat. A józan konzervativizmus mégis elvezetett a németek harmadik neméhez. Hány nem lenne akkor, ha a forradalmi baloldal, a liberopátiás dilinyósok uralnák az országot?

Ti tényleg megőrültek?

A gender-hibbanat csak egy tünete a szabadjára engedett ápoltak dühöngő ámokfutásának. A minap egy asszony beperelte az Amerikai Egyesült Államokat, mert sértve érzi magát vallásszabadsága alkotmányos jogában. Az amerikai állampolgársági eskü végén azt kellene mondania ugyanis, hogy „so help me God”, vagyis Isten engem úgy segéljen. A hölgy azonban ateista… Néhány éve az amszterdami Rijksmuseum vagy kétszáz műalkotás címét írta át a politikai korrektség jegyében. Olyan kifejezéseket változtattak meg a képek adataiban, illetve címeiben, mint a néger, mohamedán, törpe, indián… És, ha már politikai korrektség: Kanadában pusztán azért ünnepelhető a kormány, mert afféle rémségek cirkuszaként mindenféle torzszülött helyet kapott benne. Ja, nem, jégbe fagyott jeti nem lett miniszter… És akkor nem is beszéltünk még a pszichedelikus metoo kampány tomboló idiotizmusáról, amelyben évtizedekkel ezelőtt megesett (vagy meg nem esett) zaklatások (vagy szimpla tetszésnyilvánítások) kapcsán adják elő a nagyhalált olyan emberek, akik nyilvánvalóan súlyos mentális problémákkal küzdenek. És nem beszéltünk a konföderációs szobrok lerombolásáról, a múlt átírásának igyekezetéről, a matematika rasszista tudománnyá nyilvánításáról, a willkommenskultur bárgyú bódultságáról és egy csomó olyan, ma már sajnos minden nap felbukkanó jelenségről, amire csak döbbent rémülettel nézhetünk: Ti tényleg megőrültek?

Bűnné lett kétely

Nos, a bolondok karneváljával kapcsolatban van egy jó hírem, meg egy rossz. Kezdem a jóval. A jó hír az, hogy viszonylag kevés dilinyós mászkál közöttünk. A genderbetegek, pc-sérültek, metoo-pátiások és más mentális zavarokkal küzdők nem lettek többen, mint voltak pár évtizeddel ezelőtt, csak hangjukat elképesztő mértékben erősíti föl a modern média. És ez volt a rossz hír. Az internetes médiumok, különösen a közösségi hálózatok elterjedésének köszönhetően nemcsak, hogy egymásra találnak a háborodottak, nemcsak, hogy megerősítik egymást abban, hogy mindegyikük bátran vállalja fel beteg elméjének torz idiómáit, de immár valamennyi Napóleon megköveteli, hogy a diliház falain túl is felségnek szólítsák. Sőt, a fejlett – úgy értem, fejlett balgatagságba süppedő – Nyugat, mint annyi totális rendszer, már a kételyt is bűnnek nyilvánította.

Komoly megtorlásra számíthat, aki kimondja: a valóság nem az, amiről hülyéink beszélnek.

A médiában elképzelhetetlen erővel és terjedelemben lett úrrá az a valami, amit talán személyes valóságnak, még inkább szubjektív látomásnak nevezhetnénk. Eleinte a média urai talán azt remélték, hogy ellenfeleik démonizálásához kaphatnak segítséget Berkeley kései unokáitól, de mára nyilvánvaló lett, hogy magát a médiát is túszul ejtette a kánkánt járó imbecil indulat. Biztos vagyok benne, hogy a konzervatív német alkotmánybírók éppen olyan jól tudják, mint Ön, Kedves Olvasó, hogy az ember két nemű. Csak nem szeretnének a média pellengérjére állni. És nem szeretne oda állni egyetlen kereszténydemokrata, keresztényszocialista, konzervatív német politikus sem. Inkább paríroznak, inkább együttműködnek, inkább úgy tesznek, mintha nem lenne a napnál is világosabb: félnótások húzzák a talpalávalót.

Vigyük utánuk a diliflepnit!

Egy-két évtizede képtelenség lett volna a gyengeelméjűek mai forradalma. A szerkesztett sajtóban nem akadt egyetlen ügyeletes szerkesztő sem, aki helyet adott volna az eszelős világképeknek. Sem a vallásos fundamentalizmus, sem a hívő scientizmus, sem a személyessé torzult valóság, sem az összeesküvéselméletek ezernyi fajtája, sem homoszexuális propaganda nem kaphatott helyet a szerkesztett médiában.

A szerkesztő számára, még nem is olyan régen, minden szerzői gondolat, minden cikk, minden téma személyes elköteleződést hordozott.

Az újság arról (is) szólt, aki csinálta. Babits Mihály lapja, Szabó Dezső lapja, Németh László lapja, Pethő Sándor lapja… valahol maga a szerkesztő. Így is tartjuk számon, s így tartotta számon magát minden újságkészítő. Hogy egy-egy félcédulás rendszeresen írhasson, megjelenhessen, az csak marginális lapokban, szűken szegmentált közönségnek szóló, speciális kiadványokban fordulhatott elő.

De ma már nemcsak a szerkesztők vesztek ki a médiából, de a véleményformáló értelmiség is kiszorult onnan.

Daniel Drezner közgazdász-politológus nem is olyan régen írt érdekes esszét a Chronicle of Higher Education felsőoktatási magazinban, amelyben arra mutatott rá: a public intellectual – azaz azok a tudósok, szakemberek, akik tudományos műveltségükkel felvértezve foglalkoznak a közügyekkel – és a kritikai gondolkozás jelentősége folyamatosan csökken. A tudós-értelmiség közéleti szerepét egyre inkább gyors reagálású, de sekély műveltségű politikai aktivisták veszik át. Nem csoda hát, ha a szenzációéhes közönség számára a lelkiismeretlen média készségesen szállítja a zavaros eszméket, kretén ötleteket, tébolyodott kezdeményezéseket. S, hogy mi, hétköznapi hírfogyasztók, mit tehetünk ebben a helyzetben? Nos, bár félkegyelmű barátaink szeretik eldobálni, mi vigyük utánuk a diliflepnit! Minden alkalommal, amikor a szemünk elé kerülnek, környezetünk okulására mondjuk ki hangosan és érthetően: ezek elmebetegek!