Érkezik a harmadik világ
Most, hogy az Európai Parlament megszavazta a vég és felső határ nélküli, állandó és kötelező elosztási kvótát, azaz a nyakló nélküli kényszerbetelepítést, érdemes szembenézni azzal, mit is akarnak ránk erőszakolni.
Velünk élő tapasztalat szerint a migránsok befogadásával valójában a harmadik világot importáljuk Európába. A bevándorlók hozzák magukkal kultúrájukat, félelmeiket, konfliktusaikat, törekvéseiket, s csak azok képzelik azt, hogy ezeknek nincs jelentőségük, akik amúgy is nyitottak mindenféle társadalommérnökösködésre. A wilkommenskultur elszánt hívei azt képzelik, hogy a hagyományok, a személyközi viszonyok – mondjuk, a férj és a feleség, vagy a fiatal és az öreg ember kapcsolata – a lelkekben élő indulatok, vágyak, remények, félelmek és mindenféle különös motívumok lecserélhetőek.
Illetve tömegesen is lecserélhetőek.
Ők azt hiszik – talán azért mert személyes élményeik közül hiányzik a közösség erejének megismerése –, hogy a tömeges asszimiláció éppen olyan hipp-hopp megvalósul, mint az egyének beilleszkedése egy működő, hangsúlyozom, működő, jól integrált társadalomba. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy erről szó sincsen. Nekünk, magyaroknak, illetve tágabban, nekünk, a hajdani Habsburg Birodalom népeinek, tömény élményeink vannak az idegen kultúrából érkezett bevándorlókkal. Nem egymással, hiszen a Duna völgyének népei, ha más-más nyelveken is beszélnek, lényegileg nem különböznek egymástól, hanem például a cigánysággal kapcsolatban láthatjuk, hogy beilleszkedésről, asszimilációról évszázadok alatt is csak alig-alig beszélhetünk. Pedig a cigányok keresztények, pedig ma már többnyire a helyi nyelveket beszélik, sőt ma már saját eredeti kultúrájuk java részét is elvesztették, s töredezett, szlömösödött, roncstársadalmakat alkotnak, mégis, vagy talán éppen ezért, rendkívül nehezen találnak utat a többségi társadalom életviszonyai felé. Hasonló tapasztalata lehet a gyarmattartó nemzeteknek. A fehér ember a kizsákmányolás lelkesítő perspektíváján túl – amiért persze nem kellett távoli gyarmatokat keresnie, elitje otthon is remekül tudta fosztogatni a kiszolgáltatottakat – azzal a még lelkesítőbb küldetéssel érkezett Afrikába, Amerikába, Ázsiába és Ausztráliába, hogy majd civilizálja az ottani népeket. Egészségügyi ellátást, közoktatást, korszerű mezőgazdasági rendszereket, ipari kezdeményezéseket, hivatalnoki kart és strukturált ügyvitelt, azaz a modern társadalomszervezés ezernyi leleményét vitte magával gyarmataira. Aztán, miután kiszorult e gyarmatokról, döbbenten vette észre, hogy…
Európa és nem-Európa
Pontosabban – döbbenet! – nem vett észre semmit. A hidegháborús szembenállás, s a vele járó propagandahadjáratok kétely nélkül fedték el a szembenálló világok közvéleménye elől a tényt, aminek felismerését most a politikai korrektség bárgyú sötétsége akadályozza: az elmúlt századokban a harmadik világ népei egy lépéssel sem jutottak közelebb az európai civilizációhoz. Persze nem arról van szó, hogy valamiféle genetikai fátum akadályozná a harmadik világ felemelkedését.
A szociális örökség nagyobb kerékkötője a világ haladásának, mint bármi, amit a DNS kettős spirálja rejthet.
Afrika és Ázsia elmaradott népei nem azért (vagy nem csak) nem elsősorban azért nyomorúságosak, mert nincsenek eszközeik a felemelkedéshez, mert iparuk kevésbé termelékeny, mert munkájuk kevésbé hatékony, mert éghajlatuk mostohább, hanem főleg és leginkább azért, mert olyasmit hordanak a fejükben, a lelkükben, a szívükben, ami akadályozza a felemelkedést. Hogy pontosan mit kellene tudniuk, gondolniuk, hogyan kellene viselkedniük, azt persze nehéz megmondani. Nem olvastam soha még korrekt leírást arról, hogy miféle viselkedéskultúra, miféle szellemiség, miféle művelődés teszi Európát (és Észak-Amerikát) azzá, ami. Ötletek persze vannak a protestáns etikától az egyén és közösség finom egyensúlyáig, de ezek csak ötletek. Az azonban tény, hogy Afrika, és Ázsia lakói, de – be kell vallani – még Európa szegényei sem tudják, hogyan kell viselkednie annak, aki európai életnívót akar magáénak tudni.
Ilyenek, olyanok, amolyanok
Van egy jól megragadható fogalom: vállalati kultúra. Azoknak a szokásoknak, viselkedési mintázatoknak, akár szófordulatoknak, azaz gondolati toposzoknak az összessége, ami egy vállalatot azzá tesz, ami. Ha kiderül, hogy valahol félrecsúszott ez a lokális kultúra, olyan elem került bele, ami nem összeegyeztethető a vállalat céljaival, akkor annak átalakítása évekig, olykor évtizedekig tartó munkát adhat trénerek tucatjainak. Talán még nehezebb egy szubkultúra, netán egy ország jellemző, sajátos kultúrközegét átformálni. Ki ne akarná, hogy a magyarok ilyenek vagy olyanok legyenek. De nem olyanok. Nehezen válnak amolyanná, ha egyáltalán van ilyen átalakulás.
Hogy azonban egy földrésznyi szegényember letegye a határon a maga kultúráját és fölvegye a befogadók szellemiségét, az képtelenség, mint az időugrás.
Jó, ha tisztában vagyunk vele: akik jönnek, önmagukat hozzák ide. Másuk nincs nekik, mást nem hozhatnak. S minél többen jönnek, annál könnyebben őrzik meg kultúrájukat, hiszen egymást támogatva – a hozott szellemi tartalmakat (nyelvet, személyközi viszonyokat, munkamorált, indulat-kezelési hagyományt stb.) használható kultúraként megőrizve – telepednek meg a mi környezetünkben. Amikor párhuzamos társadalmak kialakulásáról beszélünk, éppen a lényegről nem beszélünk. Arról, hogy a wilkommenskultur valójában a harmadik világot öleli keblére, illetve taszítja a mi keblünkre. A harmadik világot a maga népi és vallásos babonaságaival, törzsi jellegű emberszemléletével, patriarchális családmodelljeivel, preindusztriális munkamoráljával, és gyakorlatilag kontrollálatlan indulati életével, egyszóval mindazzal, ami a harmadik világot azzá teszi, ami. Köszönjük, nem kérünk belőle.
