Még egyszer az állat- és emberkínzásról

A probléma az, hogy a liberális jogállam – amiben kénytelenek vagyunk élni – megint egy olyan dogot akar (a vágyakat) a törvényerejével szabályozni és ellenőrizni, amit valójában jogi eszközökkel nem lehet.

A gonoszság, a szadizmus, ami az állatkínzásban is (!!!) megnyilvánul, olyan emberi tulajdonság, ami számtalan formában jelenik meg a mindennapi életben. A normális emberi közösségekben, amelyben az emberek mind ismerték egymást és függtek is egymástól (a falu a XX. század elejéig), aki rosszul bánt az állataival, az megvetés tárgyává vált mint rossz gazda és mint rossz ember.

Ha nagyon túlzásba vitte a dolgot, kiközösítették a férfiak a kocsmában – vagy a nők a fonóban.

Az fel sem merült, hogy más állataival rosszul bánjon. Ha ez eszébe jutott, akkor a másik állat gazdája, ha elég erős volt hozzá, vagy más lakosok is ambicionálták a beavatkozást, nevelő célzattal megverték az illetőt.

A „megverés” falusi berkekben, hasonlóan a katonaságnál szokásos „megpokrócozáshoz”, mai ésszel nem elsőre érthető fogalom. Ugyanis, ha valaki akkoriban nem értett a szóból, akkor a nevelésében visszanyúltak az alapokhoz, és úgy és annyira „dádázták meg”, hogy személyiségének lehetősége legyen újjáépülni, a közösség korlátait interiorizálni (szabályait beépíteni). Ez a nevelési lehetőség még a harmincas években is közismert volt, Rejtő Jenő „Főorvos” becenevű szereplője is azzal érdemelte ki a nevét, hogy egy osztozkodás során gyengeelméjűnek mutatkozó bűntársát addig verte, míg az a felépülése után megtört testtel ugyan, de ép elmével tért meg társai körébe.

Én magam is tapasztaltam a katonaságnál, hogy elviselhetetlen elmebeteg barmok milyen gyorsan válnak a közösség hasznos tagjaivá, akár csak attól, hogy öten-hatan körbeállják őket és hitelesen beígérnek számukra egy ilyen jellegű beavatkozást.

Mondjuk úgy, sokan válnak empatikussá attól, hogy maguk is megtapasztalják a saját gyengeségüket.

Hangsúlyozom itt nem valami indulati bántalmazásról van szó, hanem egy tudatos beavatkozásról, amely megismerteti az egyént elfelejtett korlátaival. Persze ez sem egy száz százalékosan hatékony módszer, valamint, mint mindennel, ezzel is vissza lehet élni természetesen. És persze túlzásba is lehet esni, amikor agyonverésbe fordul a dolog. De hát az élet már csak ilyen, bármennyire nem tetszik ez a jogfetisisztáknak és a kontrollmániásoknak.

De az állam minden bizonyítást, ítélkezést, megtorlást és büntetést a saját hatókörébe vont, úgy, hogy a döntéseket ezekben az ügyekben olyan emberek hozzák, akik nem ismerik a tetteseket és az áldozatokat, és nem mellesleg azt hiszik, hogy a jog minden tekintetben képes megérteni a valóságot.

Ezért aztán szabadságvesztéssel és hasonlóan közismerten hatékony szankciókkal próbálják meg egy szadista személyiségét helyes útra terelni.

A formális ítéletek, a felfüggesztett szabadságvesztések, az állatkínzótól a százmilliárdokat lopó bankvezérekig nem elriasztanak a bűntől, hanem ösztönöznek arra. Miközben persze az állatkínzók, miként egyébként a gyermek és öreg kínzók nagy része is büntetlen marad. Hiába terjeszkedik ész nélkül a „jogállam” a világ nem lett jobb. Hatékonyan büntetni csak a valódi, működő, szűkebb közösség tud, ha hagyják – és ha akar.

Azzal, hogy minden nyilvános megszégyenítéssel járó büntetésről és a testi fenyítésről lemondtunk, egy olyan korlátot töröltünk el, amelyet azóta sem tudtunk pótolni. Ha az embernek csak jogai vannak, és kötelességei alig kérhetőek rajta számon, elkapatott állat módján kezd viselkedni.

Mindig újra és újra el kell mondani, csak olyan törvényt érdemes hozni, amelyet be tudunk tartatni szinte mindig, és amely egyébként találkozik az emberek általános igazságérzetével.

Minden normális ember undorodik az állatkínzóktól.

Én személy szerint, ha a házam népéhez tartozó állatok valamelyikét valaki bántja, pont akkora lendülettel és indulattal kelek a védelmére, mintha a rokonaimat ölné. Ebben az esetben bizonyosan igyekeznék az illetőt végleg jó útra téríteni, függetlenül attól, hogy a törvény és a hatóság esetleg azt önbíráskodásnak vélelmezné.

De a legnagyobb baj, hogy hagytuk kihalni, kiveszni társadalmunkból a szégyen fogalmát. Észre sem vettük, de az „alapvető emberi jogok” már lehetetlenné teszik azt, hogy a szégyent, a szégyenkezést eszközként használjuk a közösség szabályainak betartatására, a gyermekek nevelésére. A bűnösök arca, neve sokszor marad rejtve, kivéve, ha a liberálisok valakiket éppen nem akarnak tönkretenni ezzel az eszközzel, hovatovább az is titok lesz, hogy az iskolában melyik gyermek a rossztanuló és kinek van igazgatói intője.

Szóval kalodába az állatkínzókkal vagy legyen nekik kötelező szerepelni a Mónika Show-ban esetleg mindkettő. Persze csak akkor, ha ők maguk is, meg a „lakosság” is újra megtanulja értelmezni, mi is az a szégyen.