Mit köszönhetünk és mit nem köszönhetünk Vágó Istvánnak?

„Ateistaként nem érdekel a zsidók és az I.ten (kiírva vagy kipontozva, nagy- vagy kisbetűvel, nekem édesmindegy) viszonya, nehezen viselem a kaftános-pajeszos-kalapos zsidók látványát, nem hatnak meg szertartásaik, és semmi közösséget nem érzek velük. És nem is akarok” – írta Vágó István, a gyurcsányista szekta kvízmestere a facebook falára.

Elsőképpen szögezzük le: Vágó István, a Facebook-oldalára írott, fent idézett bejegyzésével, illetve az azt követő nyilatkozataival örvendetesen kitagadta a baloldalról a politikai korrektséget. Mivel pedig a jobboldal már évek óta hadat üzent az álságos hazugságbeszédnek, immár leszögezhetjük, hogy a magyar közbeszédben lassan véget ér a píszí-őrület, csak néhány marginális csoport vívja megkésett gerillaharcát a kult-bal nyelv feletti uralmáért.

Köszönjük a feladott frontot!

Vágó István egyúttal kitagadta a gyűlöletbeszéd fogalmát is a magyar baloldalról, vagy legalábbis erős korlátok közé szorította azt. Kaftános-pajeszos-kalapos zsidók elviselhetetlen látványáról, vagy a vallásos emberek párbeszéd-képtelenségéről elmélkedni ezek után nem gond. Feltehetően ezentúl tehát nem probléma asztalterítőt viselő arabusok, fűszoknyás négerek, esetleg mintás szoknyát lengető cigányasszonyok taszító látványáról beszélni, vagy egyes csoportokat – akármilyen meggyőződésük okán – egyszerűen lehülyézni. Ja és persze ezek után nyilván azt sem lobbantja majd senki szemére a baloldal, ha valaki semmi közösséget nem érez mások – mondjuk a migránsok – sorsa és élete iránt.

Teszem hozzá, én eddig is így gondoltam, csak eddig az ilyesmiért mindjárt ránk sütötték a gyűlölködés bélyegét. Most talán ez elmúlik.

A szabadszájú publicisták nevében külön is köszönjük!

Világok és nézetek

Köszönjük meg Vágó Istvánnak továbbá azt is, hogy felmentett bennünket – úgy általában – a vallásokhoz kapcsolódó gyakorlatok elvégzésének kötelezettsége alól. Egyúttal reméljük, hogy a vallásosság fogalmát helyettesíthetjük a világnézet fogalmával.

Mert, ha igen, akkor hálásak lehetünk Vágó úrnak, ha tagadja – s vele együtt, reméljük, az egész baloldal tagadja – a nyitott társadalom fantáziavilágának, vagy az újbaloldali eszmék kötelező elfogadását.

Tagadja a migránsok kötelező betelepítését, a genderideológiából következő rémületes gyermeknevelési praxis muszáj-bevezetését, tagadja a múlt átírásának igényét, nyelvünk birtokbavételére sem törekszik, és talán az értelmes vitától sem akarja megóvni a valóság elől menekülő safe-space-generációt. Mi több, esetleg azt is elfogadja, hogy nem szabad a társadalomra erőltetni az ultraliberális gazdaságfilozófiából, azaz inkább gazdaság-mitológiából eredő megannyi visszaélést, a multik túlhatalmát, a szabadkereskedelem romboló hatását, a zabolátlan kapitalizmus megannyi borzalmát. Az fenti babonaságok sokunk számára éppen olyan vudu boszorkányságnak tűnnek, mint amilyen bárgyú mesének látja ő a vallást.

Hívők és a tagadók

És ezzel el is jutottunk oda, hogy miért nem lehetünk hálásak a kvízmesternek. Nos, bár néhány törésvonalat örvendetesen betömni kezdett, kár volt új frontot nyitnia az amúgy is mélyen szétszakadt magyar társadalomban. Szomorú az a felelőtlenség, amivel Vágó István a vallásosak és ateisták oppozícióját is bedobta a politika mocsarába. Elkeserítő, hogy fellépésével azt a nyilvánvaló téveszmét terjeszti és erősíti, hogy jobb felől az istenes, a bal oldalon pedig az istentagadó polgártársak gyülekeznek. Eddig efféle zászlót senki nem emelt föl. A jobboldal nem volt hülye kiátkozni a maga ateistáit, s a bal-pártok sem voltak mostanáig olyan fanatikusok, hogy kitagadják soraikból a vallásos elvbarátaikat.

Most azonban íme, Vágó Istvánnak köszönhetően, hívők jobbra, ateisták ballra kellene, hogy menjenek…

Nos, nem! Egy tapodtat sem! Nem kérünk az újabb szembefordítósdiból! Hát miről fogunk vitatkozni, barátainkkal, ha már a hívők és a tagadók is más-más asztaltársaságban ülnek?