Hajléktalanék

A hajléktalanság szörnyű társadalmi jelenségek következménye, amelyeket még egyetlen rendszernek, rezsimnek sem sikerült nem hogy felszámolnia, még mérsékelnie sem. Minden modern városias társadalomban megjelenik, és minden „fejlődés” és gazdagodás ellenére jelen van, sőt egyre terebélyesedő problémaként lepi el a közterületeket és azokat a magánterületeket, amelyet a tulajdonosuk nem tud megvédeni.

A hajléktalanság nem azonos az önkényes lakásfoglalással. A hajléktalanok nem költöznek be valakinek a házába, valami miatt nem akarnak rendszeresnek tűnő, habár jogilag nem megalapozott életet sem élni, ők egyszerűen csak vannak valahogy. Ahogy sikerül. Az önkényes lakásfoglalók a közvetlen agressziót is felvállalják, hogy megvédjék amit megszereztek. Ez két különböző szemlélete az életnek. A hajléktalanság kivonulás és/vagy kiszorulás a mindennapi normális életből, a társadalomból, a családból, abból a lehetőségből, hogy legyen valahol a világban számunkra elérhetően otthonunk. A hajléktalanság szörnyű okai az esetek döntő többségében, a kétségtelenül jelen lévő, de nem kizárólagos szerencsén kívül alapvetően az adott ember személyiségében, döntéseiben gyökeredznek. Még a működő, befogadó és jelentős erőforrásokkal rendelkező családokban is előfordul, hogy egyszerűen nem képesek kezelni egy családtag viselkedését és kirekesztik a családból.

Van ilyen, az önpusztító embereket nem tudjuk megvédeni maguktól.

De ez csak egy kis része a hajléktalanságnak. A hajléktalanok döntő többsége olyan ember, akinek a mentális állapotából következik a hajléktalansága. Az élete során mindent megtett az önpusztítás rögös útján, hogy rosszabbul menjenek a dolgok. Ők azok, akiknek leégett a házuk azután, hogy lemondták a biztosítást, akik elmentek kezesnek egy náluk is nagyobb alkoholistának, akik elhagyták a családjukat egy fiatalabbért, aki aztán kirakta őket, amikor elfogyott a pénz. A magyarok, a liberált média minden hazudozása ellenére, segítőkészek, az agresszív házastárs elöl menekülők, a tényleg szerencsétlenek szinte mindig kapnak segítséget. A segítség feltétele azonban mindig a segítségért cserébe valamiféle együttműködés és a helyzet kezelésének esélye, az, hogy a segítő tudja, a támogatottja meg akarja oldani. Az őszinte hála sem hátrány. Ami nem azonos az őszinte hála megjátszásával, a kihasználás meghosszabbításának érdekében. Mindenki szorulhat segítségre. Az is egy képesség, hogy el tudjuk fogadni a segítséget és a hasznunkra tudjuk fordítani. A haszon ebben az esetben az, hogy majd eljön a pillanat, amikor már nem fogunk segítségre szorulni. A normális embereknek egyébként pontosan elég hála az, hogy akinek segítettek, kilábal a bajból. A modern hajléktalanság problémája azonban ezen a keretrendszeren kívül értelmezendő. A kényszer-szolidaritás a helyi ismeretségi rendszerek példátlan lazulása következtében teljesen személytelenné vált.

Kényszerből segítünk, és minden mérlegelési lehetőséget elvett tőlünk az állam.

Semmi örömünk nincs ebben a segítésben. Nem adatik meg nekünk a személyes részvét megélése, a segítés vágyának felébredése, az adás öröme és az, hogy a személyesség és a saját döntésünk eredményeképpen megéljük a viszonzást, a hálát és esetleg azt, hogy segítettünk valaki sorsát jobbra fordítani. Csak személyes részvét van, csak személyes gesztusok vannak. A kényszer-szolidaritás nem más mint adószedés, a segély pedig járandóság, modern kenyér és cirkusz. Ebből az őrületből a szánalom érzése eltűnik, nem szánunk többet, a hála érzése is eltűnik, mert nincs aki hálás legyen és akinek hálásnak lehetne lenni. A szégyenérzet is eltűnik, amely nélkül nincsenek tilalmak és tabuk.

Nem szégyen érdemtelenül kapni. Nem szégyen elenni az ingyen levest a valóban rászorulók elöl.

Talán mert nem volt elég bajunk, elmebetegek egy csoportja kitalálta, hogy kényszer-szolidaritásunk terjedjen ki a világ minden emberére és ahogy a közelmúlt eseményei mutatják, a szurikátákra is. A kényszer-szolidaritás egyedül az adófizető, termelő és egyéb közhasznú munkát végző emberekre nem terjed ki. Ők beledögölhetnek a túlterhelésbe. A hobbisegítőkre, aszfaltforradalmárokra, mindenféle szexuális érdekességre kiterjed, a normális családokra nem. Csak az nem számít, hogy hasznos tagja vagy-e a társadalomnak. Bármiféle önmegvalósítás, a hajléktalanság is menő, a normalitás nem. (Ezeket a sorokat bő két évtizednyi egészségügyi és szociális területen szerzett tapasztalattal írom, tereptapasztalattal, több ezer putriban tett látogatás után, több évnyi egészségügyi gyakorlattal, sok száz drogosokkal, gyermekbántalmazókkal, hajléktalanokkal készített interjú után. Tizenkét évet húztam le a gyerekvédelemben, terepen egy válságövezetben, a szocialista kormányok idején.) A hajléktalanok szerencsétlen, mentálisan beteg emberek. A szabadságukkal nem tudnak mit kezdeni, a látszatszabadságukért mérhetetlen szenvedéssel fizetnek.

Semmiféle előnyük nem származik abból, hogy ronthatják a városképet és közegészségügyi veszélyt jelenthetnek.

Ostoba, hülye liberálisok hagyják őket szenvedni, akik folyamatosan összekeverik a mindenki iránti személytelen, univerzális látszatfelelősséget a személyes, egyes embernek szóló valódi részvéttel és az abból következő személyes felelősséggel. Mélységesen támogatok minden olyan alaptörvény módosítást, amely nem engedi meg, hogy szerencsétlen mentális betegek az utcán haldokolva éljenek éveket. Elég volt a liberális baromságokból. Emberek ezrei ne szenvedjenek azért, hogy néhány ezer hülye üdvözült mosollyal hirdethesse, hogy ostoba eszméi megvalósultak. Nekem elég az, hogy ezek az emberek végre egy normális, nem liberális szabályok szerint működő helyen végre tisztán és jóllakva, orvosi kezelést kapva éldegélhetnek. Többet sajnos nem adhatunk nekik.