Hol vannak a kultúrharc frontjai?

Lelkes olvasója vagyok Szakács Árpád cikksorozatának, annak, amelyikben széles fronton nyitotta meg a legújabb hazai kultúrharcot, de még lelkesebb olvasója vagyok a Szakács-ellenes szövegeknek, azoknak a cikkeknek, amelyekben a megtámadottak próbálják elhárítani a Magyar Időkből rájuk szakadó offenzívát. Zárójelben jegyzem meg, ahogy szélesedik a küzdelem, ahogy egyre többen teszik hozzá a maguk pro-ját vagy kontráját, úgy válik egyre érdekesebbé, tanulságosabbá és izgalmasabbá a haddelhadd.

Nem is arról akarok én most írni, hogy igaza van-e Szakácsnak, (mert, hát persze, hogy igaza van), hanem arról, hogy mennyire reménytelenül beteg ez a mi baloldali-liberális kultúr-elitünk.

Itt van például az aláíróív, amelyet a minap adott közre néhány tucat hazai értelmiségi. A dolog abszurditása nem az, hogy az aláírók azt követelik, hogy Szakács azonnal fejezze be a sorozatot, illetve a Magyar Idők fejezze be azt, hanem az, hogy ez a képtelen kívánság egyáltalán megfogalmazódhatott, hogy a szerzők és aláírók, azt feltételezik, hogy bizarr ötletüknek lehet bármilyen foganatja…

No, persze nyilván nem feltételezik. Nem is ez a célja a petíciónak.

Hanem valami egészen más: összetartás, népszámlálás, enumeráció. A harcosok felsorakoztatása, hogy a politikai harc mezejére lehessen áttolni a más kulturális térben zajló küzdelmet.

Néhány nappal ezelőtt Karafiáth Orsolya a 24. hu című online magazinban adta közre a maga

a kultúrháború jelen állásáról. Aki akarja elolvashatja, de nem ajánlom, mert csupa rosszízűség. Karafiáth azt fejtegeti, hogy a kirobbant kultúrharc a rendszerhez, kormányhoz, végső soron Orbánhoz való viszonyról szól. Idézem tételmondatát: „Ókovács Szilveszter, Baán László, Hammerstein Judit – az egyik a meleglobbi szekerét tolja, a másik a trockista démon kiállításával propagálja az életveszélyes ideológiát, a harmadik olyan művészeket juttat külföldi megszólalási lehetőséghez, akik kritikus hangon mernek megszólalni Orbánról. És a legszörnyűbb, hogy a többség helyénvalónak tartja azt a logikát, hogy „a kutya nem harap az őt etető kézbe” meg „a madár sem szarik a fészkébe”, és elhiszi, rendben van az, ha alkotóként pénzt (támogatást) kapsz a regnáló hatalomtól, akkor egy a dolgod: rettentően vigyázni, nehogy sértőt mondj, írj, ábrázolj. És nem villog a piros jelzőfény, hogy ez az autokrata rendszerek sajátja, vigyázat!”

És a Karafiáth-féle szomorú világkép hűséggel tükrözi a baloldali-liberális szemlélet tragikus reménytelenségét.

Szakács sorozatában, vagy éppen a maga-védő Phrőle Gergely írásaiban, a vitához mostanában csatlakozó Orbán János Dénes szövegeiben, vagy az új, konzervatív szellemi honfoglalást hirdető Békés Márton manifesztumában szó sincs arról, amit Karafiáth fejteget. (Illetve szó van, de csak illusztrációként.) A Szakács Árpád által bemutatott probléma nem az, hogy olyanok kapnak támogatást, akik nem kedvelik a kormányt. A probléma az, hogy a kulturális kormányzat és intézményrendszer által bemutatott kultúrjavak között elenyésző súllyal szerepelnek a polgári, nemzeti, népi, konzervatív, esetleg vallásos értékvilágokat felmutató alkotók és alkotások.

Nem a kormánypárti-ellenzéki törésvonalra kérdez rá Szakács, nem itt húzódik a kultúrharc frontja.

Ha volna még Jobbik, ha az LMP olyasféle párt lenne, mint amilyen Schifffer András vezetése alatt volt – és persze, ha ezeknek a pártoknak volna mondanivalója a magyar kultúráról –, akkor hasonlót kellene mondaniuk, mint amit Szakács képvisel: Elviselhetetlen, hogy a magyar művelődést kisajátította egy erőszakos kisebbség, egy olyan csoport, amelyik a saját értékvilágát akarja ráeröltetni a társadalomra, s amelyik politikai harcként értelmezi a magyar művelődés horizontjairól szóló vitát.

Mi nem így értelmezzük ezt a disputát. Mi nem akarjuk a magunk értékvilágát ráerőltetni senkire. És a kulturális kormányzat sem olyan erőszakos mostanában, mint amilyen agresszív volt a baloldali-liberális vezetés alatt szokott lenni.

Mi nem a saját kulturális diktatúránkat akarjuk.

Mi éppen, hogy fel akarjuk számolni a kulturális diktatúrát.