Megharapta egy „oktatáskutató”

Radó Péter oktatáskutató interjút adott a Magyar Narancsnak. De minek?

Ahogy a szegénységkutatók és a genderesek, úgy az oktatáskutatók is véletlenül mindig olyan szélsőliberálisok, volt SZDSZ-ügyvezetők, akik most elkeseredetten vacillálnak a Párbeszéd és a Momentum között, mivel az Együtt megszűnt. A mi oktatáskutatónk sem volt soha tanár, hanem mindig valami háttérintézményben, egész véletlenül az MSZP-SZDSZ kormányok háttérintézményeiben, vagy valami civil szervezetnél nyomta a kisebbségvédelmet.

Aztán valamikor megharapta egy radioaktív oktatáskutató és ennek hatására képessé vált annak a felismerésére, hogy „az iskolák és a gyerekek borzasztóan sokfélék”.

A tartalomelemzés azt adja ki erről a „szakmai” interjúról, hogy semmiféle oktatásról szóló tartalommal nem bír. Egyes-egyedül a kormány gyalázása a témája, amelyről azt feltételezi nemes egyszerűséggel, hogy a felső-középosztálytól lefelé írástudatlanságba akarja taszítani a magyar népet. Még csak azzal sem fárad, hogy valami okszerű indítékot mutasson ki ennek alapjául. Csak azt írhatjuk a javára, hogy azt legalább nem mondja (bizonyára helyhiány miatt), hogy a kormány egymással akarja feletetni az embereket, és azért csinál belőlük analfabétát, hogy azok ne írhassák meg egymásnak a Facebook-on, hogy egymás étlapján szerepelnek (kormányutasításra).

Az a baj, hogy ezek akkora marhák, annyira semmi realitásérzékük sincs már, hogy semmit nem lehet róluk úgy írni, hogy ne legyen „döglöttoroszlánrugdosás” feelingje a dolognak. Mondjuk ezek sosem voltak oroszlánok, legfeljebb a májmételyre emlékeztetik azokat, akik biosz fakultációra jártak.

A szélsőliberális „oktatáskutatók” krédója az, hogy ugyebár nevelnie sem az iskolának, sem a szülőknek nem szabad, a gyerekek születésüktől fogva jók, etikus magatartást tanúsítanak és semmiféle autoritással nem szabad találkozniuk, mert akkor sérülhet a szabad önmegvalósításuk.

Ennek a méretes baromságnak a jegyében szabadították rá az enyhén poroszos magyar iskolarendszerre a rendszerváltás után a tudományos liberalizmust.

A gyermekekkel közölték, hogy csak jogaik vannak, kötelezettségeik nincsenek, a tanárokat meg addig szívatták, amíg meg nem tanulták, hogy nekik csak kötelezettségeik vannak, jogaik azok nem. A szülőknek elmagyarázták, hogy ők egy szolgáltatást vesznek igénybe (amiért fizettek az adójukkal), a tanárok nem a szövetségeseik a gyermekeik nevelésében, hanem olyan rohadékok, akik lelki törést okoznak az ő kis Pistikéjüknek, amikor rászólnak matekórán, hogy ne énekelgesse a „Baszom a k.rva anyád” című slágert, amit otthon apu hallgat és maga is énekelget.

A pedagógusképzést is elfoglalta a tudományos liberalizmus, a gyerekek is mint „elnyomott” csoport jelentek meg, amelyekre például női és férfi nemi identitást erőltet a ciszheteró fehér többség. Ne felejtsük el ez volt az a szakmai közeg, amely a liberalizmus totális nyugati győzelmén bebuzdulva az öszödi beszéd után is le merte írni egy szakmai anyagba, hogy anyu és apu helyett egyes, meg kettes szülőt kellene használni.

Nem kell ezt sokáig ragozni, ha valakinek kétségei vannak a tudományos liberalizmus elmebetegség voltával kapcsolatban gondolkodjon el arról, hogy ezeknek egyáltalán valaha volt-e egyetlen félmondatuk is arról, hogy miként is kellene rendet tartani az ő iskolájukban. Ahogy soha semmit nem mondanak arról sem, hogy az integrált oktatásukban mi lesz a normális gyerekekkel.

Nem kell rendet tartani és nincsenek normális gyerekek.

Nekünk egyetlen feladatunk van, az, hogy megszabadítsuk az oktatási alrendszert a liberalizmustól. Mint mindenütt, itt is helyre kell állítani a jogok és a kötelességek egyensúlyát. Jogai annak vannak, aki fogékony a kötelességekre is. A szülők felelősek a gyerekeikért, és a gyerekek is magukért az életkoruknak és az értelmi fejlettségüknek megfelelően. Nincsen követelmény és büntetés nélküli rendszer, amely működni lenne képes. Nincs oktatás anélkül, hogy világosan meghatároznánk a normalitás fogalmát. Sokat kell még beszélgetnünk a normalitásról, egyenlőre csak az biztos, hogy liberalizmus szinte semmi nincs benne és „oktatáskutatókat” nem kérdezünk meg.