A rezsimeket az áldozataik számáról kell megítélnünk!

Az ismert történelem során szinte minden rendszer, rezsim, hatalom törekedett a konszolidációra. A hatalmat megszerzők, amikor uralkodóvá, királlyá, császárrá vagy istenné váltak, és persze a követőik, a győzelem után mindig nyugalmat akartak. Akik nem tudták konszolidálni a helyzetet és élhetővé tenni a mindennapokat, akik nem tudták megszerezni az emberek legalább hallgatólagos támogatását, minimális együttműködését, azok hamarosan elbuktak. Mindig jött egy racionálisabb gondolkodású vezér, aki végül eltakarította őket az útból.

Az emberek csak élni akarnak, nyugodtan és elfogadható színvonalon. Az őrültek hatalomra kerülése mindig is lehetőség az emberi társadalmakban, akármilyen is a hatalom megszerzésének a módja, öröklés, kijelölés, választás. A Nagy Francia Tömegmészárlás és a folyományaként is értelmezhető Nagy Októberi Szocialista Tömegmészárlás, valamint a mintájukra bekövetkező kisebb-nagyobb „társadalom-mérnökösködés”-célú, bevallottan elvi alapú és nem hatalomtechnikai tömegmészárlások kilógnak az emberi történelemből.

Még a legelvadultabb uralkodóknak és eliteknek sem jutott az az eszébe, hogy elpusztítsák azt a társadalmat, amelyen majd uralkodni akarnak.

A mainál sokkal „lassúbb” történelmi időkben mindenki tudta, hogy egy falu, egy város újjáépítése, egy egészséges népesség kialakulása mindig túlmutat egy emberöltőn. Az is nyilvánvaló volt, hogy eltérő tájhoz, éghajlathoz, állatvilághoz, növényzethez, erdőhöz, földekhez mindig kicsit vagy nagyon más életforma dukál, amibe jobb nem beleszólni felülről, mert az mindig csak ront a helyzeten. Muszáj volt konzervatívnak lenni és lokálisan gondolkozni, eltűrni a helyi racionalitásokat.

Az elmúlt kétszáz év azonban létrehozott egy olyan gondolkodásmódot, amely szerint nem tragédia, ha megszakad a nemzedékek tapasztalati lánca, a genetikai örökség, a biológiai alapok, a történelmi tapasztalat csak mind gátja a „Tökéletes Társadalom” kialakításának. Olyan emberek kezébe került a nagybetűs Nyugaton a hatalom, akik szerint a most élő nemzedékeknek minden áldozatot meg kell hozniuk a következő nemzedékekért, akik ráadásul még csak nem is a saját leszármazottaik lesznek. Sztálin, Pol Pot, Mao, a történelem legnagyobb, véletlenül éppen kommunista tömeggyilkosai sem az országuk vagy a népük ellenségeit pusztították el, hanem saját népükben találták meg az ellenséget, és azt győzték le és pusztították olyan hatékonysággal, amelyre az ellenséges hadseregek is csak akkor képesek, ha nem győzni, hanem pusztítani jönnek.

Józan értelemmel azt gondolnánk, hogy nem akad olyan őrült, aki egy működő, habár nyilván nem tökéletes rendszert teljesen elpusztít azért, hogy valami tökéleteset hozzon létre a romokon. Pedig most ez a haladás, semmi más, mint minden szerintük tökéletlen elpusztítása, és helyette a tökéletes, egyébként célként teljesen reménytelen utópia építgetése, függetlenül az áldozatoktól. Mások áldozataitól természetesen.

Olyan őrültekkel van dolgunk, akik számára tulajdonképpen mi emberek, valódi emberek feleslegesek vagyunk, hiszen nekünk nincs helyünk az ő tökéletes világukban. Ha lehetőségük volt rá, mindig neki is láttak az elpusztításunknak.

Úgy látszik minden modern tömegtársadalom „kitermeli” azokat a genetikailag, pszichológiailag beteg embereket, akik el akarják pusztítani a valóságot.

Mi magyarok, attól tartok, nem vagyunk tisztában azzal, hogy milyen remek helyen élünk és milyen működőképes civilizációt építettünk magunknak. Azért nem, mert már bő száz éve elkezdtünk hinni mindenféle őrülteknek, társadalomjobbítóknak, ateista, vallási fanatikusoknak.

Az ostoba osztrákok háborúja, a kommunista eszme őrjöngése, a nácik és a kommunisták hadserege nélkül itt semmi jóvátehetetlen nem történt volna az elmúlt 120 évben. A magyar mint etnikai kategória és nyelv azért élte túl itt az elmúlt bő ezer évet, mert a mindennapi élet racionalitása, a túlélési ösztön mindig tudott kezdeni valamit az átvonuló hadak után maradó romokkal, az ostoba hatalmasokkal.

Nem azért élünk még, mert átvettünk valamit nyugatról, hanem annak ellenére.

A kereszténység sem nyugati találmány, hanem inkább keleti, dél-keleti, ennek minden jellegzetes következményével együtt. Nálunk még a kommunisták is rájöttek a hatvanas évek közepére, hogy jobb a békesség, szinte teljesen felhagytak a gyilkolással. Rá kell ébrednünk, fel kell fognunk végre, hogy a magyar életforma jó és működőképes volt és amit lehet meg kellene belőle mentenünk.

Amikor a kommunizmus, tehát az etikai alapra hivatkozó, de etika nélküli, erkölcsöt hírből sem ismerő „társadalomjobbítás” százmillió áldozatára emlékezünk, akkor azt is fel kell idéznünk, hogy a kommunizmus nyugatról jött, pont onnan, ahonnan most a liberalizmus egyre progresszívebb szélsőségei is jönnek. Egyetemi értelmiségiek, médiacelebek, újságírók, unatkozó küldetéstudatos (új)gazdagok, „művészek” és rengeteg szerencsétlen, boldogtalan hülye zilálja szét a nemzeteket és országokat, pont úgy, mint a kommunizmus esetében, csak most a romboló hadak sokkal rosszabb állapotban lévő társadalmakat találnak.

Ha nem állunk ellen nekik, nekünk nem lesz emléknapunk, senki nem lesz, aki emlékezni akarna ránk, senkinek sem leszünk a boldog ősei.