Miért nincs betegségtudatuk a liberálisoknak?
Tele vagyunk titokzatos kis belső késztetésekkel. Kevésbé szerencsés embertársaink ezeket utasítások formájában hallják is a fejükben, esetleg látják feliratként belül, ha lehunyják a szemüket.
Tisztán emlékszem, hogy 4-5 évesen én is állandóan meg akartam nyomni a dudát és mindennél jobban vágytam arra, hogy szirénázó rendőrautóban ülhessek. De ez elmúlik – az ifjúság egyéb vágyaival együtt.
Tulajdonképpen ellenzéki politikusnak lenni alapvetően egy nyugdíjas jellegű foglalkozás. Teljesen más készségeket igényel, mint a kormányzás dühöngési fázisokat rosszul toleráló feladata. Akár hivatásnak is lehetne nevezni, ha az alkalmazotti kört érdekelné az ország és annak lakói. A járvány végítélet jellegű tevékenységének felé sokakat kapott el a metafizikus melankólia, tegnap Aristo kereste az embert Cseh Katalinban (és bukkant saját őszinte meglepetésére halvány nyomokra), ma Jeszenszky Zsolt merült el Hadházy Ákos tünetóceánjában.
Meg kell magyaráznunk, miért büntet bennünket a Teremtő ezekkel a rémisztő képződményekkel?
Talán mindenki emlékszik a „Jó reggelt Vietnam!” című liberális propagandafilmre. Nagy élvezettel tekintettem meg annak idején, teljes mértékben azonosulva a liberális propaganda eszközeivel és céljaival. Utólag visszatekintve a film megbocsájthatatlan bűnének rovom fel, hogy a tíz évvel későbbi második megtekintés alkalmával örökre szimpatikusabbá tett bármilyen tetszőlegesen kiválasztott szélsőköcsög katonatisztet, mint bármelyik tetszőlegesen kiválasztott liberált karaktert vagy élő személyt. Pedig a film metafizikai csúcspontja, amikor a szimpatikus főszereplő (Robin Williams), a rádiós azt mondja az egyik barom felettesének, hogy nem látott még embert, akinek ennyire szüksége volt egy jó dugásra (emlékezetből idézem), egy általános emberi problémára világít rá.
Eltelt bő harminc év, és rácsodálkozhatunk az új helyzetre, arra, hogy „a történelem kereke előre forog” és ugyanazok a hülyeségek ismétlődnek újra és újra. A filmben ábrázolt jelenség persze már 1985-ben sem volt igaz, sőt lehet, hogy 1968-ban sem, nem a konzervatívok hagytak fel a szexszel, hanem a liberálisok.
Sőt, liberált felebarátaink már mindennel felhagytak, ami örömet okoz az embernek.
Ez az általános örömtelenség adja nekik azt az energiát, amivel lázadnak minden isteni és emberi törvény ellen. Az örömtelen élet teszi leginkább gonosszá az embert, ahogy elirigyli a vegán a jóleső evést a normálisaktól, ahogy az LMBTQ+ a vér szerinti családot, a feminista az anyaság örömét, az önmegvalósító, a szülőséggel, nagyszülőséggel teljes életet. Az üres ateista az istenhit nyugalmát, mert még nem hinni sem képes normálisan.
Mindig jogos kérdés, ha embertársaink valami kiábrándító baromságot csinálnak, vajon mi helyett is csinálják? A motivációhiányos semmittevés nihilje keveseknek adatik meg, korunk embere az izgága semmittevő, akiben buzog a tettvágy, viszont az összes hasznos tevékenységet kötelességként, korlátozásként éli meg és így elutasítja, csak egy fajta „munkát” ismer, a bontást.
A liberalizmus láncra függesztett vasgolyóbisával zúz szét minden emberit.
Megmondom őszintén, már a katonaságnál is azt tartották rólam, hogy szociálisan túlérzékeny vagyok és túl sok katonának hiszem el egészségügyi katonaként, hogy öngyilkos akarna lenni. (Viszont amíg ott voltam, nemhogy befejezett öngyilkosság nem volt, hanem kísérlet sem.)
De megérintett botmixeres Katka Facebook bejegyzése. Mintha magyarázatot kaptunk volna arra, hogy vajon miért is választotta annak idején ezt a pályát.
Nagyon sok kérdést kaptam tőletek arról, hogy pontosan mit is csinálok önkéntes orvosként, hogyan zajlanak a munkanapjaim amióta beálltam segíteni a járvány elleni védekezés frontvonalába. Erről írnék most egy kicsit, és mindenekelőtt hadd köszönjem meg nektek azt a rengeteg támogatást és kedves üzenetet, amit az elmúlt hetekben küldtetek nekem!
Szóval az elmúlt hetekben egy budapesti kórház sürgősségi osztályán önkénteskedtem, heti pár alkalommal, mivel azért a parlamenti munkámra is kell időt szakítani. A sürgősségi osztály olyasmi, mint a kórház pályaudvara: ide érkeznek az azonnali figyelmet igénylő betegek, általában mentővel vagy a háziorvos beutalójával, és az első vizsgálatokat és ellátást követően innen küldjük őket tovább oda, ahol meg fognak gyógyulni. Ez lehet egy másik kórházi osztály, a területi szakrendelés, a nagyon súlyos állapotú betegek esetében pedig az intenzív osztály.
A koronavírus-járvány miatt a mi sürgősségi osztályunkat kettéválasztották: az egyikben a koronavírusos, a másikban a „hagyományos” betegek vannak, azok, akik mellkasi fájdalommal, szélütéssel, vagy más súlyos tünetekkel érkeznek hozzánk. Szerencsére sikerült teljesen elkülöníteni a két részleget, már az osztályra érkezés előtt átmegy mindenki egy előszűrő ponton, ahol képzett szakemberek lázat mérnek, kikérdezik őket a panaszaikról, és akiknél felmerül a koronavírus-fertőzés gyanúja, az egy teljesen külön bejáraton közelíti meg a speciális osztályt, nem is érintkeznek a többi beteggel. Az osztályon dolgozók, a csodálatos osztályvezető főorvosunk vezényletével elképesztően figyel a biztonságra, szerencsére nálunk mindenki részére gondoskodnak a megfelelő védőfelszerelésről, és szerencsére eddig az osztályon nem is fertőződött meg egy dolgozó sem. Reméljük, hogy így is marad!
Ugyan még mindig keveset tudunk arról, hogy hosszú távon milyen lesz a járvány lefolyása, de szerencsére jelenleg – legalábbis nálunk – nagyon magas színvonalon el tudjuk látni a betegeket. Ez szerintem nagyban köszönhető a kijárási korlátozások betartásának, és annak a fegyelemnek, amit nap mint nap tapasztalok: mindenki lelkiismeretesen hordja a maszkot, a családtagok is megértették azt, hogy most sajnos nem lehetnek szeretteik mellett, senki sem panaszkodik a szigorú szabályok miatt. Szóval mindenkinek csak annyit tudok mondani, hogy a magyar egészségügyi szakemberek elképesztően hősiesen dolgoznak, és megtesznek minden tőlük telhetőt azért, hogy a legjobb kezekben legyen az, aki kórházba kerül!
Én orvosként dolgozom a társaim mellett – mivel nem vagyok szakvizsgázott orvos, természetesen felügyelet alatt, és ez így van jól. Azaz: csinálok mindent, amit egy sürgősségis orvos, betegeket látok el, vizsgálatokat kérek, de természetesen mindenről konzultálok a felettesemmel. Nagyon örülök, hogy ki tudom venni a részem a járvány elleni védekezésből, és végtelenül büszke vagyok arra, hogy egy ennyire jó csapat részévé válhattam. Vigyázzatok magatokra, vigyázzunk egymásra!
Döbbenet nem? Teljesen úgy, mint egy normális ember, mintha boldog lenne attól, hogy másokon segíthet. Személyesen, nem elvontan az egész emberiségen, hanem csak néhány emberen, de azokra teljesen ráhangolódva, felismerve érzelmileg, hogy az emberszeretetben nincs általános, csak konkrét embert lehet megsajnálni vagy meggyógyítani, megmenteni.
Aztán ha véget ér a járvány és megmentett egy csomó embert, minden gond nélkül visszamegy elpusztítani a világot.
Cseh Katalin visszament embernek, sőt még nőnek is, és észre sem vette. A baj az, hogy senki nem szereti annyira, hogy szóljon is neki, hogy ott kellene maradnia, és ő sem szeret senkit annyira, hogy ezt bárkinek is elhiggye.
A liberális lelki alkatú emberek egyszerűen észre sem veszik, hogy mikor érzik magukat boldognak. A boldogtalanságuk a hajtóerejük, azt hiszik, hogy csak ezzel az üzemanyaggal mennek.
Ocsmány betegség ez, mégsem akarnak kigyógyulni belőle. Katkának is egy vírus mutatta meg, hogy milyen szarul van egyébként.
