A Pride és a Black Lives Matter a liberálisok és a mi ellenzékünk „békemenete”

A rendőrség elutasította a feljelentést a Szent Korona szivárványos ábrázolása ügyében. Igen helyesen, ugyanis a törvényeknek és a jogalkalmazóknak nem dolga, hogy primitív bunkók önkifejezése ügyében eljárjanak.

A szólásszabadság lényege, hogy az elmebetegek, a gonoszak, a hülyék, az ostobák, a mindenféle perverzek, a bunkók, a primitívek szabadon elmondhatják, amit akarnak. És miután rettentően buták is, el is mondják, mi pedig teljes képet kaphatunk, ennek hála, a szellemi képességeikről és a fejükben található rendetlenségről, valamint a szándékaikról.

A Pride, sajnos ezt nem vettük eléggé észre az elmúlt években, tulajdonképpen egy ellenzéki pártfelvonulás, amelyen az egyetlen igazi közös ügy köré gyűlik az ellenzék a maga teljes színességében és szagosságában. Rendkívül vicces, hogy ez a közös ügy tulajdonképpen a szexuális perverziók bemutatása, illetve némely közszereplők esetében ezen szexuális perverziók kielégíthetetlenségének lehetetlensége.

A szexuális érdekességek jellegzetessége ugyanis az, hogy ha azok egyre jobban elrugaszkodnak a normális szexualitástól egyúttal egyre nehezebben kielégíthetővé is válnak.

Sokszor megfogalmaztuk már, hogy a Pride egy politikai rendezvény, semmi köze jogokhoz, illetve azok korlátozásához, hiszen a felvonulók olyasmit követelnek, amit egyetlen ember sem követelhet meg a másiktól, azt, hogy szeresse már végre rendesen valaki őket. Az sajnos ebben az esetben is mindegy a demonstrálók számára, hogy alapbajuk az, szeretet sem adni, sem elfogadni nem tudnak. Ez tulajdonképpen egy „szeretet-menet”, amelynek szofisztikált üzenete az, hogy szétverjük a pofád, ha nem kezdesz el azonnal rajongani értünk.

A szólásszabadság szempontjából ez teljesen rendben van, mindenkinek joga van undorítónak, ocsmánynak, agresszívnek mutatkozni, politikusok egész komoly karriert is építettek már ilyesmire.

Viszont nekünk is jogunk van olyannak látni őket, amilyenek, szeretetet nem követelhetnek.

A szeretet ugyanis önkéntes, nem kötelezhető rá senki. Még kevésbé kötelezhető arra, hogy ne undorodjon valamitől, amit ösztönösen ocsmánynak, visszataszítónak lát. És hasonlóan nem kötelezhető arra, hogy ne lássa agressziónak azt, ami a biológia, az élet szabályai szerint nyilvánvaló agresszió.

A világszerte kirobbant agresszióhullám, amely a Black Lives Matter (BLM) jelszavával gyilkolja és rombolja körbe a világot, ugyanezen logika alapján működik. A BLM is egy érzelemkövetelés: az, hogy ugyan egy drogos, agresszív bűnöző vagyok, dolgozni nem akarok és rendszeresen bántok embereket (teljesen rasszsemlegesen, mert feketéket is), de akkor is fogadjatok el, szeressetek és tiszteljetek, sőt, ismerjétek el, hogy én vagyok a teremtés csúcsa. Mert ha nem ismeritek el, akkor durcás leszek és agresszív.

Pszichológiai értelemben mind a Pride törzsközönsége, mind a BLM-et alkotó tömeg ugyanazt akarja.

A Pride-on felvonulók a szexuális perverziók mentén közelítik meg a dolgot és a polgárpukkasztás szélsőséges technikáiban utaznak, a BLM azonban a totális agresszióban. A BLM „felvonulói” már a fizikai agresszióval kapcsolatos gátlásokkal sem rendelkeznek. Maguk alá akarják rendelni a világot, omnipotens királyi fenségként akarják letérdeltetni a rendőröket, a fehéreket, sőt azokat a feketéket is, akiknek velük ellentétben sikerült beilleszkedniük a normalitásba. A BLM tüntetések „fehér” résztvevői valójában csak a bőrszínükben különböznek a velük együtt lincselgető fekete testvéreiktől. És talán abban, hogy az ő esetükben több évnyi egyetemen szerzett ideológiai képzés is ráépül az örömtelenség és a sikertelenség általános érzésére.

Ezért ellensége a BLM-nek a sikeres fekete ember, hiszen élő cáfolata a totális és brutális elnyomás legendájának.

A fehér BLM-esek pusztán magasabb életszínvonalon lettek sikertelenek, ők sem köszönhetnek a saját munkájuknak semmit, mindent a szüleiktől és a jóléti rendszertől kaptak meg, egész életükben az önmegvalósításról papoltak nekik, a munka és az erőfeszítés soha nem került szóba.

A Pride is erre az elnyomottság érzésre épül, hiszen a szexuális perverzióknak sincs semmi értelme, ha azokhoz nem lehet hasonszőrű társakat találni. A szexuális érdekesség fanatikusai azt akarják, hogy a saját speciális igényeik minden más ember szexuális készletében jelen legyenek, minden emberre potenciális szexuális partnerként tekinthessenek. Ezzel azonnal felül is múlnák az általuk gyűlölt ciszheterókat, hiszen azok csak az emberiség egyik, nemi alapon másik felével szexelhetnek potenciálisan.

Ezek a „felvonulók”, tüntetők, erőt akarnak mutatni, évről évre több erőt.

Azonban a látszat ellenére mindkét mozgalom stagnál, sőt abban az értelemben hanyatlik is, hogy a forradalmi kísérleteik elhalnak a többség ellenállásán, és nem még, hanem már.

A BLM Közép-Európában érdektelenségbe fulladt, és nem a feketék fájó hiánya miatt, hanem azért, mert normális társadalmakban az agresszív elmebetegek nem szoktak sikeresek lenni.

Tulajdonképpen a Pride is dögrováson van már évek óta. A mögötte álló mozgalom, különösen a multinacionális vállalatok agresszív munkahelyi politizálása miatt, a fiatalok között is rengeteg csöndben maradó ellenséget szerzett. Ezt az is erősíti, hogy a totális diktatúrákhoz hasonlóan az LMBTQ+ mozgalom az élet teljességét a hatókörébe akarja vonni, a szélsőségesei már azt pedzegetik, hogy a születési nem fogalmát is el kellene törölni, vagyis a megszületett egészséges csecsemő biológiai tulajdonságait nem szabad figyelembe vennie sem az államnak, sem a szülőknek, a személynek meg kell hagyni a választás teljes szabadságát.

Persze a Pride tüntetői és a támogatói nem ilyen bonyolult ideológiai okokból mennek ki tüntetni, hanem pusztán csak azért, mert szeretik a konditermet, sportot soha nem látott hátsójukat nyilvánosan bőrtangában rázni, és ha ehhez még gátlásosak, szeretik megnézni azokét közelről és ingyen, akik nem. És persze a kigyúrt „profik” is ott lesznek.

A BLM-esek meg gyújtogatni, fosztogatni, lincselni szeretnek. De ez alapvetően egy társaság, ne tévesszen meg bennünket, hogy sokszor egymást is aprítják.

A feladatunk tehát az, hogy éljünk a szólásszabadság szent jogával, beszéljünk ezekről a jelenségekről és ne kíméljük őket.

A Békemenettel mi megmutattuk, hogy mi milyenek vagyunk, a Pride-dal és BLM-el ők is megmutatják, hogy milyenek. Élvezzük ki ezt az összehasonlítást és hívjuk fel erre minden normális ember figyelmét.