Most sem szerettük meg az ellenzéket
Az ellenzék, vagyis az ideiglenesen Magyarországon állomásozó liberálisok több módon viszonyultak Trianon 100. évfordulójához. Voltak, akik nemzettestvéreikkel, a románokkal ünnepeltek, voltak, akik megpróbálták elmagyarázni nekünk, hogy tulajdonképpen jól jártunk, és voltak, akik a szimpla szavazatmaximalizálási célból úgy tettek, mintha éreznének valamit. A kedvencem az a kretén, aki ugyan más kontextusban (feketék jogai Amerikában), arról értekezett pár napja, hogy Sárközi negatív szereplő az Egri csillagokban.
Mindig az a nehéz, hogy olyan viselkedéseket, érzéseket és érzéshiányokat értsünk meg, amelyeket magunk egyáltalán nem ismerünk. Ilyen a hazátlanság és közösségnélküliség minősített esete, amikor valakiknek semmiféle identitása nincs. Személyisége, jelleme se, csak külső, jól hangzó elvek alapján szervezi az életét és azt az üres valamit is, amit saját magának gondol.
A migránsválság és az azt követő politikai változások látványosan szakították ketté a politikai közéletet, és tulajdonképpen elválasztották a magyarokat azoktól, akik, állampolgárságuk és ideszületésük okán, csupán Magyarországon élnek, de élhetnének bárhol másutt is.
Az mondjuk nem vigasztal bennünket, hogy ezek az emberek bárhol másutt is ilyen ellenszenves, nagyképű, undorító hülyék lennének, akik gyűlölik a helyet, ahol élnek, és megvetik és gyűlölik azt a népet, amely van szíves nekik otthont biztosítani. És onnan se költöznének el, mert lusták, mint a dög, és a lételemük, hogy a bennfentes pozíciójából rombolhassanak egy kultúrát és egy közösséget, miközben persze orgazmushoz közelítő lelkesedéssel tudnak rajongani olyan kultúrákért, amelyeknek a koncentrációs táborokat, a gyarmatosítást és az iparszerű környezetpusztítást köszönhetjük például.
Kedvencem a belga kultúra, amelynek csodás vívmánya volt az, hogy a beszolgáltatást nem teljesítő feketék gyermekeit élve feldarabolták, még bő száz éve is. Akkor, amikor nálunk már a deres is száműzetett a büntetések sorából. De a belgák azóta biztos megjavultak, mi viszont teljesen elállatiasodtunk, hiszen megpróbáltunk megmaradni a saját országunkban, ahelyett, hogy nálunk különb, sokkal különb nemzeteknek és kultúráknak adtuk volna át a földünket és a házainkat. Gondolom önként rabszolgának kellett volna állnunk hozzájuk, hogy a létezésünkkel elkövetett fertelmes bűnből ledolgozzunk valamicskét.
Másképp fogalmazva: magyar beszéd Budapesten, az strukturális erőszak, míg nemi erőszak bármilyen nem magyar által magyar ellen, csupán az egyenlőség iránti vágy egészséges kifejeződése.
Az ellenzék hozzáállása Trianonhoz egyszerre fejezi ki mindazt, amit egész életükben ezek az emberek csinálni merészeltek nálunk. Legelsősorban ezek az emberek, ha ugyan azok, de inkább „liberálisok”, teljesen érzéketlenek a mi érzéseink, bánataink iránt. A teljesen ebben az esetben teljes empátiaképtelenséget jelet, ami a liberalizmus kitalálása előtt még nagyon komoly pszichiátriai problémának számított, ma viszont már az egészséges liberális személyiség jele.
Ugyanezen személyek egyébként a saját problémáik tekintetében egész elképesztően érzékenyek, és nácinak tartanak mindenkit, aki nem azonosul teljesen az ő bajaikkal. Például ahogy fő liberálisaink képesek bármelyik elnyomott nemzetiség horrorisztikus sorsával azonosulni a Kiegyezés utáni Magyarországon (ez az az időszak, amikor annyira tehetségtelenek voltunk a kisebbségek asszimilálásában, hogy leszaporodtak bennünket a saját országunkban), de eszükbe sem jut részvétet nyilvánítani, amikor rasszista indokból megöl egy elmebeteg és néhány társa két fiatal kölyköt.
Egy normális országban egy főpolgármester a békítés hangjai mellett bizonyára felfigyelne az áldozatokra.
Budapesti liberális körökben magyarok halála nem empátiára okot adó esemény. Nem arról van szó, hogy nem éreznek részvétet, hanem sokkal inkább arról, hogy azt érzik, hogy ezt mi magyarok megérdemeltük, és az jó, hogy most kettővel kevesebb van belőlünk. Szerintük amúgy is sokan vagyunk és elnyomjuk a nemzetiségeket megint, amiért egy újabb Trianont érdemlünk majd. Mondjuk Brüsszelben, ami egyébként Trianonhoz (Versailles-hoz) közel fekvő muszlim nagyváros, mindent meg is tesznek ennek az előkészítéséhez (is).
A magyarországi ellenzék teljesen gesztusképtelen, érzéketlen, embertelen. Imád a nemzet sebeiben vájkálni, élvezi, hogy mindig a másik oldalra állhat. Ezek egy temetésen is képesek megtámadni az özvegyeket és az árvákat, ha abból anyagi vagy politikai hasznot remélhetnek, vagy csak akár egy vállveregetést valakitől, aki szokott nekik pénzt adni.
Egyetlen dolgot tehetünk. Nem kötünk velük kompromisszumot, nem teszünk úgy, mintha lehetne, hanem mindig az eszünkben tartjuk, hogy a halálos ellenségeink, akik mindig el fogják árulni az országot és a nemzetet. Ahogy az elmúlt bő száz évben minden lehetséges alkalommal meg is tették. Mindig az ellenséghez kell számítani őket, oroszhoz, némethez, törökhöz, osztrákhoz, nyilashoz, kommunistához, liberálishoz. Mindig az ellenséghez.
