Egy karácsony majdnem szaloncukor nélkül

A vadászkúria a csúnya úri világ maradéka volt, gondolom bosszúból nem igyekeztek karban tartani a kommunisták, pedig ők is jártak vadászni, csak sokkal messzebb, mert ez az épület viszonylag közel volt a puszta többi épületéhez és lakásához. A kommunista vadászat meg abból állt, hogy vagy azonnal berúgtak az urak, még a vadászat előtt, vagy gyorsan közben. Ennek az lett a következménye, hogy lövöldözni kezdtek össze és vissza, a vadászház közelében is, ahová az állami gazdaság szervírozta a repivacsorát. Meglepő módon egymást viszonylag ritkán lőtték le, de akkoriban már nem lehetett volna eltitkolni, hogy kereszttűzbe kerülnek a fizikai dolgozók szolgálati lakásai a körvadászat éjszakáján. Ezért aztán szegény kúria karrierje véget is ért, amit talán nem is bánt, grófokhoz, a bárókhoz és egyéb nemesekhez szokott lelkével. Amúgy hideg volt és sötét. Hatalmas cserépkályhák voltak benne, amelyeket évtizedekkel korábban raktak újra utoljára, csak egy működött közülük elfogadhatóan kevés füstöt eresztve a szobába a repedésein, viszont cserében jól, túl jól szelelt és gyorsan leégett benne a tűz. Folyamatosan tüzelni kellett volna napokig, hogy ne csak a "nagyszobában", hanem a ház távolabbi részeiben is elfogadható hőmérsékletet teremtsen. Anyámék dolgozni jártak én meg reggel a körjáratos busszal iskolába, nem volt értelme reggel begyújtani, rég újra kihűlt volna a szoba mire hazaértünk. Így ezt a telet egy 8 és 16 fok közötti szobában töltöttük, leginkább a kályha közvetlen környezetében, mert 16 fok csak akkor volt, amikor a kályha is átmelegedett, ami általában akkor következett be, amikor már rég lefeküdtünk aludni. Jött a karácsony és elkezdődött a karácsonyi készülődés. Ez azt jelentette, hogy anyámnak és apámnak a nagyközség Közértjéből, ami egy nagyon jól ellátott bolt volt, szatyorban több fordulóban kellett a buszon hazacipelnie mindazt, ami a karácsonyi asztalra kerül. Meg ami a szilveszterire, mert a két ünnep közötti buszközlekedésre és áruellátásra nem lehetett alapozni. Így esett, hogy 22-én jutott anyám eszébe, hogy nem vett még szaloncukrot. Nem emlékszem pontosan, hogy 1977-ben volt-e már zselés szaloncukor, ami később a korszak ikonikus innovációja lett, annak a csodás példája, hogy a szocializmus milyen példásan el tudja látni a "dolgozókat". Az biztos, hogy mifelénk akkor még nem hallottak róla, sajnos három napja már az egyszerű konzum szaloncukorról és annak csokoládéval bevont változatáról sem. Anyám azzal vigasztalt engem, aki szélsőséges konzum szaloncukor rajongó voltam, hogy ha megtalálja a Dedike szakácskönyvét, és lesz ideje, akkor csinál házi vaníliás és csokoládés szaloncukrot, olyat, amilyet a gyerekkorában, az ötvenes, nehezebb években csináltak, amikor a reakciós nagyapám éppen sztahanovista bányász volt és ezért tudott cukrot szerezni. Nem fűztem nagy reményeket ehhez, figyelembe véve, hogy mi mindent kellett anyámnak megfőznie, mert apám a tűzifa felvágásával és behordásával, illetve a fenyőfa beszerzésével és az azzal járó utolsó karácsony előtti kocsmalátogatással volt elfoglalva. 24-én késő délelőtt nyilvánvalóvá vált, hogy szaloncukor nem lesz. A szocializmus érdekes sajátossága volt, hogy a bürokratikus túlszabályozást és "fegyelmet" sokszor írta felül meglepő emberség. Anyai nagyapám ugyanis ajándékcsomagot küldött nekünk, amelyet, fegyelmezett ember lévén, már valamikor december elején feladott. A csomag persze nem érkezett meg 23-ig, hiába lett (jótékony csalásként) romlandóként is megjelölve. Az ajándékokat beígérő levél viszont igen, úgyhogy újabb csalódás készült beárnyékolni ezt a karácsonyt. De mindenhol vannak jó emberek. Valaki, aki a helyi postán dolgozott, észrevette, hogy egy méretesebb karácsonyi csomag kiszállítatlan maradt, lévén senki nem volt otthon, amikor a postásautó felénk járt. Betelefonált az állami gazdaságba, hogy nem megy-e véletlenül arra valami autó, ami elvihetné ezt a felírása alapján karácsonyi csomagot. Mi tesz isten ment. Így esett, hogy épp mikor leszállt a korai est, egy Ifa állt meg a ház előtt és veszettül elkezdett dudálni. Apám kiment és kisvártatva a csomaggal tért vissza, a karácsonyi jócselekedetét letudó sofőr még egy pálinkát sem fogadott el, pedig az általános valutaként funkcionált az ilyen ügyletek ellentételezésében. Szép nagy doboz volt, mindhármunknak szóló ajándékokkal. Én is több mindent kaptam, de az NDK-s legókoppintás mindent vitt, a többi ajándékra igazából nem is emlékszem. Legót amúgy is csak vendégségben láttam, meg egy bontatlan dobozt az egyik unokatestvéreméknél, amit karácsonyra kapott meg később, de nekem megmutatta az anyukája. Akkoriban ugyanis csak méregdrágán, inkább külföldről lehetett beszerezni ilyesmit. De a jónak még nem volt vége. Kibontottam az építőjátékot, amit, elsőre nem értettem miért, nagyapám újra, külön becsomagolt. A dobozba, ami német leleményességgel több helyet, mint kockát tartalmazott, nagyapám hirtelen ötlettől eltelve, elkerülendő talán a zörgést, helykitöltésként egy csomó, csokoládéval bevont konzum szaloncukrot tett. Egészen meglepően sok fért bele, ami megmutatja, hogy a méltán híres NDK játékgyártás is gazemberekkel volt tele. Volt szaloncukor! Máig emlékszem, amint nekiláttam az elsőnek, szerencsémre, hiszen karácsony volt, vaníliásat sikerült kiválasztanom, ami a kedvencem volt. Máig érzem a számban az ízét. Volt gyertyagyújtás, kaptam sok minden mást is. Kint nem kezdett el esni a hó és másnap reggel egy rettenetesen hideg szobában ébredtem. Apám még korábban kelhetett, mert már be volt fűtve és karácsony második napjára már majdnem elfogadható hőmérséklet volt az egész házban. Na jó, a kályha 4 méteres környezetében. De ez egy nagyon nagy ház volt.