Alig egy hét maradt az amerikai elnökválasztásig, amikor is az ország történelmének vitathatatlanul a két legalkalmatlanabb jelöltje méri össze támogatottságát. Sajnálatos, hogy bármi is lesz az eredmény, az nem csak az Egyesült Államokra, hanem az egész világra kihatással lesz. A PestiSrácok.hu Baranyi Tamással, az Antall József Tudásközpont külpolitikai szakértőjével beszélgetett a november 8-a után következő világról, a két elnökjelölt ambícióiról, valószínűsíthető intézkedéseiről, illetve olyan aktuális közéleti kérdésekről, mint például a felforrósodott politikai korrektség, a végeláthatatlan migráció, vagy a legyűrhetetlennek tűnő terrorizmus elleni harc.
Baranyi Tamás; Fotó: Facebook.com
Kezdjük talán a közel-keleti helyzettel, hiszen annak mi is “részesei” vagyunk. Az világos, hogy a térség politikájában ügydöntő szerepet játszik Oroszország, illetve az amerikai-orosz viszony. Clintonnal kapcsolatban talán könnyebb jóslatokba bonyolódni, de Trump nehezebb eset, az ő esetében még nincsenek politikai előzmények, tehát okozhat meglepetéseket.
A közel-keleti helyzet rém bonyolult már csak Amerika szempontjából is. Szemléletes példa: az amerikaiak támogatják és igénybe veszik a kurd pesmergákat, akik a helyszínen legalább olyan kérlelhetetlen ellenségei az Iszlám Államnak, mint Törökországnak – ami viszont az USA egyik legfontosabb térségbeli partnere. Ha ehhez hozzávesszük a tágabb képet, ahol Washington Szaúd-Arábiára és az öböl-menti monarchiákra támaszkodik, miközben kiegyezik azok ősellenségével, Iránnal, akkor azt látjuk, hogy politikailag nagyon szövevényes a közel-keleti helyzet. Ezzel párhuzamosan azonban az USA katonailag egyre kevésbé van jelen a térségben, ami fokozza a helyi erők aktivitását és függetlenségét. Mindkét elnökjelöltnek lenne lehetősége „rendezni” a közel-keleti helyzetet, amihez alapvetően két dolog szükséges: kiegyezni Oroszországgal és erősebben érvényesíteni az érdekeket – akár politikai, akár védelmi szinten. Az előzetes várakozások szerint Hillary Clinton kevésbé tudná megtenni az elsőt, míg Trumpnak minden bizonnyal könnyebben menne. Clinton, aki külügyminisztersége idején és korábban is inkább „héjának” számított, valószínűleg könnyebben vállalna politikai és védelmi kötelezettségeket a Közel-Keleten, de ez jellemző lehet Trumpra is. Az probléma, hogy Trump egy meglepetésember, és nem tudjuk, hogy választási retorikájából pontosan milyen politika következne. Az biztos, hogy jelenleg nincs aktív Oroszország-politikája az USA-nak, ami égetően fontos lenne egy közel-keleti kiegyezéshez.
fotó: cnbc.com
Nyilvánvalóan elengedhetetlen az orosz-amerikai viszony helyretétele a közel-keleti helyzet kezelése szempontjából, de az is egyértelmű, hogy nem ez az egyetlen dolog, ami miatt fontos lenne a két ország jó kapcsolata. Azt nagyjából lehet tudni, hogy Clinton hogy áll ehhez a kérdéshez, de Trump és Putyin között látható kölcsönös szimpátia hozhat valami kézzelfogható eredményt?
Mondhatjuk, hogy Putyin kicsit azt a szerepet tölti be a progresszív oldalon, mint mondjuk Soros György a konzervatívon – vagyis általános mumusként szolgál, függetlenül attól, hogy rászolgált-e, vagy nem. A progresszív demokratáknak így nehéz lesz bármilyen új mederbe terelni az orosz kapcsolatokat. Hillary Clinton 2009-ben teátrálisan megnyomta az újraindítás gombot az orosz kapcsolatokon, majd elkezdődött a két globális hatalom elhidegülése. A legjobb szándék ellenére sem sikerült dűlőre jutni akkor, és nehezen hihető, hogy sikerülne 2017-ben. Az orosz politika ellen ténylegesen és szimbolikusan is sokszor fellépnek Washingtonban: legutóbb nem kapott helyet Oroszország az ENSZ emberi jogi bizottságában, holott annak tényleges diktatúrák is tagjai. Egy Trump-elnökség esetén a személyes szimpátia valószínűleg segítene, de a hatalmas amerikai jogi, gazdasági és politikai gépezet így is ellenállna egy kiegyezésnek, egy tényleges alkufolyamatnak. Azt gondolom, az USA konstansan alábecsüli Moszkva erejét és globális befolyását, és ennek újraértékelése, az oroszok tárgyalási helyzetbe hozása nélkül nem lesz javulás. És ha nem lesz, akkor a globális konfliktusok megoldása is elodázódik – ami nemcsak idő, de sok emberélet is.
Kicsit visszakanyarodva a közel-keleti helyzethez: ehhez szorosan kapcsolódik a terrorizmus elleni harc, amelyről Amerikában alapvetően teljesen máshogy gondolkodnak a republikánusok és a demokraták; ez jól lejön az elmúlt három elnökjelölti vitából is.
A terrorizmus elleni harc mindkét tábor programjában benne van, de igen eltérő hangsúllyal. Az Obama-kormányzat hivatalos politikája szerint a terrorizmusra adott durva válaszok, amit a Bush-kormányzattal társítanak, csak a terrorizmus megerősödéséhez vezetnek, otthon pedig hozzájárulnak a xenofób közhangulat létrejöttéhez. Ennek megfelelően Obama nem is a terror elleni harcról beszél, hanem az „erőszakos szélsőség” (violent extremism) elleni fellépésről. A republikánusok azzal vádolják ezt a politikát, hogy elfedi a lényeget, és hogy még nevén nevezni sem hajlandó a problémát. Obama – és általában a demokraták szerint – a terrorizmus látványos, de nem egzisztenciális veszély, hiszen egy átlagos évben többen halnak meg villámcsapástól, mint terrorista tevékenység következtében. A republikánusok ezzel szemben egyértelműen összekötik a terrorizmust az iszlámmal, legalábbis annak szélsőséges értelmezésével. Titkosszolgálati eszközökkel, kemény katonai válaszokkal akarnak fellépni a terrorizmus ellen, miközben a potenciális radikalizáció megállítására áldozott pénzt és energiát feleslegesnek, sőt, károsnak érzik – hiszen úgy gondolják, hogy a radikálisok csak röhögnek ezeken a próbálkozásokon, és így tovább erodálják az állam tekintélyét. Trump többször nyilatkozott hasonló értelemben, bár néha olyan hangnemben, ami a hatályos amerikai törvényeknek ellentmond, például a terroristák családjának büntetésével is fenyegetőzött. Megint csak elmondható, hogy Trump a meglepetések embere, aki egyébként önmagával szemben sem konzisztens. Itt tetten érhető az ellentmondás, hogy Trump a „demokráciaexport” nagy kritikusa, de közben erőteljes fellépést szorgalmaz a terroristákkal szemben, illetve vissza akarja állítani a nemzeti nagyságot – mindez nehezen képzelhető el anélkül, hogy az USA katonailag is beavatkozzon a terrorista ideológiákat kibocsájtó térségekben.
Baranyi Tamás; Fotó: Facebook.com
Mennyire vinné tovább Clinton a most már talán hagyományos demokrata vonalat, amit Obama neve is fémjelez?
Valószínűleg egyrészt igen, másrészt azért visszaköszönne hagyományosabb szocializációja, valamint a „héja” mentalitása. Ne feledjük, 2003-ban Clinton is megszavazta az iraki háborút, illetve az egyik amerikai terrorcselekménynél maga is használta az iszlamista terrorizmus kifejezést – ami Barack Obama szájából például soha nem hangozna el.
Van rá esély, hogy tejesen ki tud lépni Amerika a Közel-Keletről?
Ha az olajérdekeltségek érdektelensége miatt ki is tudna lépni az USA a Közel-Keletről, nem biztos, hogy megtehetné más okok miatt: például a humanitárius vészhelyzet, a szövetségesi politika, vagy a bukott államoknak azon képessége miatt, hogy megtelepedhetnek rajtuk a terrorista csoportok. Röviden szólva, hogy az amerikaiak elhagyják-e a Közel-Keletet, ahhoz a Közel-Keletnek is lesz egy-két szava, a szövetséges Katartól vagy Törökországtól a szíriai polgárháború áldozatain keresztül az Amerika-elleni szent háborúra hívó ISIS-ig.
Az elnökjelöltek a NATO-val, vagy nélküle képzelik el az amerikai dominanciát?
Trumpról egyelőre nem tudjuk, mit tervez betartani abból, amit most mond (ne feledjük, hogy sokszor azt mondja, majd meglátja, mit tesz). Hillary Clinton esetében nem várható nagy változás, Trump személyéből adódóan azonban valószínűleg tényleg lennének változások. Amerikai oldalról a NATO picit jobban visszatérne katonai szövetség jellegéhez, és kisebb hangsúly kerülne az integrációs szervezetiségre, a demokratikus értékközösségre. Trump ígérete, miszerint a NATO nem lesz kifizetőhely, amin élősködhetnek a kisebb szövetségesek, nem valósulna meg egyik pillanatról a másikra, de könnyen lehet, hogy lassan elmozdulna az arányosabb teherviselés felé. Szögezzük le, ez Magyarország szempontjából sem volna kedvező. Az is valószínű, hogy az eddigiekhez képest is tovább csökkenne a NATO kapacitása a bővítésre, így például a grúz csatlakozást fontolóra sem vennék egy ideig. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a republikánusok körében sincs egyetértés, sőt, valószínűleg ez a fajta politika elidegenítené a fegyveres erők és a republikánus párt egy jó részét is, akik közül sokan a NATO-t tekintik az amerikai hegemónia legfőbb garanciájának. Magára hagyását, degradálását pedig rossz iránynak, sőt, akár sértésnek, árulásnak is tekinthetik.
Fotó: cnsnews.com
Beszéljünk általános társadalmi problémákról, mint például a fegyvertartás, a kisebbségek helyzete, a bevándorlás, a PC és a safe space mozgalmak, a Planned Parenthood, vagy akár az egészségügy. Az „átlag” amerikai ezek a kérdések inkább foglalkoztatják, mint a demokrácia állapota Burmában.
Amerikában – már megint – kultúrharc van. Ennek főbb elemei az abortuszhoz vagy a fegyvertartáshoz való jog kérdése, a bevándorlás megítélése, a melegházasság elfogadása, a nemsemleges mosdók kialakításának kérdése, a politikailag korrekt nyelvezet tovább finomítása vagy éppen teljes elvetése. Ezek jó része régóta az amerikai közélet részét képezik, a 90-es évek közepén néha talán a mostaninál is jobban ki volt élezve a vita. Vannak azonban teljesen új elemek is, mint a nemsemleges mosdók, a muszlim bevándorlók kérdése, de legfőképpen a radikális egyetemi ifjúság viselkedése. Színre lépett az újbaloldali egyetemi ifjúság egy új generációja, mely olykor még az előző nemzedéket is kiborítja. Ők lényegében nem az individuum tökéletes szabadságából indulnak ki, mint elődeik tették, hanem ezt ötvözik a közösségek szabadságával is. Vagyis nem az a lényeg, hogy mondjuk indián származásúként engem elfogadjon a társadalom, sőt, akár pozitív diszkriminációban is részesüljek, hanem az, hogy a többség tartsa tiszteletben a kultúrámat, az identitásomat, és például ne éljen vele vissza, ne öltözzenek indiánnak a farsangi bálon, mert az kulturális gyarmatosítás, illetve ne merjenek indián ételeket készíteni, mert semmi közük az én kultúrámhoz. Szó szerint kell ezt érteni, olyan „botrányok” voltak, hogy halloweenkor miért öltözhetnek fehérek indiánnak, miért lehet fehéreknek rasztájuk, vagy miért ehetnek fehérek mexikói ételt a menzán. Könnyen belátható, hogy az egyéni és a kollektív szabadságeszme itt ellentmondásban van, arról pedig nem is beszélünk, hogy a tiltakozók legnagyobb része nyilván nem indián, nem transznemű, nem fekete – márpedig a közösségi tiltakozás „átvétele” is ugyanilyen könnyű szerrel lehetne kulturális gyarmatosítás. Ez a radikális egyetemi ifjúság – mely, ne tévedjünk, többnyire gazdag fehér gyerekekből áll – megszállta a kampuszokat, úgynevezett safe space-eket hoztak létre, ahol a közösségek tagjai „szabadon”, „biztonságosan” gyakorolhatják identitásukat, „fehérek” (a szó kulturális értelmében!) nem bánthatják ott őket, a kultúrgyarmatosítás pedig messze elkerüli őket. Igen ám, de sokan éppen arra mutattak rá, hogy mindez szembemegy a szólásszabadság, a véleménynyilvánítás, a gyülekezési szabadság, és még egy sor másik joggal és szabadsággal, melyek – az identitásépítéssel szemben – valóban alapvető politikai és polgári jogok. Egyszer egy jobboldali újságíró álcázva aláírást gyűjtött egy jónevű keleti parti egyetem kampuszán a szólásszabadságot biztosító első alkotmánymódosítás eltörléséért – és rengeteg aláírást összegyűjtött, ami nem tréfa dolog! A safe space-ügy nem futott le, bár az elnökválasztás durva részletei kétségkívül elvitték a sót egy ideje. További jelenetek várhatók, és akár erőszakoskodásra is sor kerülhet, bár eddig ez a szempont elhanyagolható volt.
Fotó: Julio Cortez
Trumpnak kétségkívül kedvez ez a hangulat, hiszen nyilvánvaló, hogy ez a mozgalom csak annak lehet szimpatikus, aki részt vesz benne. Sokan úgy érzik, hogy itt a progresszió túl lett tolva, még Obama elnök vagy Hillary Clinton is leszidta a radikális diákokat egy-egy alkalommal. A radikális mozgalom engedményekre számíthatna egy Clinton-kormányzattól, illetve kemény fellépésre egy Trump-kormányzattól, de én úgy sejtem, mindkét variáció csak olaj volna a tűzre. A radikálisokat csak egy Bernie Sanders elnök nyugtathatta volna le. Hasonlóképpen, a családtervezési intézmények (abortuszklinikák – a szerk.) Clintontól számíthatnának több pénzre, bár Trump maga nem egy vallásos konzervatív, aki ellenezné az abortuszt. Megjegyzendő, hogy Trump maga nem hozza a vallásos amerikai karakterét, de az újprotestánsok mégis őt támogatják, mert védelmezőt látnak benne, szóval elnökként valószínűleg korlátozóan lépne fel. A fegyvertartás kérdésében Trump abszolút a második kiegészítés híve, míg Hillary Clinton nemrég váltott ellenzővé. Korábban sok pénzt kapott a fegyverlobbitól is, ám a Bernie-vel vívott személyes csatája miatt (és az amerikai lövöldözési hullám miatt) váltott, és így biztos megpróbálna valamilyen korlátozásokat tenni. Clinton, aki évekkel korábban még a melegházasságot is ellenezte, most bizonyára minden alkalmat megragadna a szexuális kisebbségek szavazatainak megtartásáért, míg egy Trump-elnökség alatt valószínűleg könnyebb lenne helyi szinten elszabotálni az Obergefell vs. Hodges döntést (a melegházasság szövetségi szintű legalizálását – a szerk.). Mindez egyébként hosszú távon ütközhet a demokraták bevándorlásbarát politikájával is, hiszen a bevándorlók gyakran konzervatív szociális hátterűek, és így nem elfogadóak a melegházassággal szemben. A bevándorlás rendkívül bonyolultan van szabályozva az USA-ban és persze nem túl jól. Azonban a két fél már régen leosztotta a lapokat, és ami van, az lényegében megfelel mindkét pártnak. Még kétpárti javaslat is volt a reformra (Kennedy–McCain), azonban két akkor szinte párton kívüli személytől, akik nem tartoztak a fősodorhoz. A fősodor igazából nagyon jól elvan a bevándorlás mostani szabályozásával, és nagyon nehezen menne át ezen bármilyen változtatás. Trump persze a retorikájának jó részét a bevándorlás megfékezésére alapozta, ám kérdéses, hogy mit tudna ebből végrehajtani.
Trump egy egészen új, eddig nem látott politikai jelenség.
Ez a választás kétségtelenül Donald Trumpról szólt, és már akkor lehetett sejteni, hogy nagy felfordulást fog okozni, még a republikánus táboron belül is, mikor 2015 nyarán jelezte, hogy akkor is beszáll a ringbe, ha függetlenként kell indulnia. Nemcsak ott keltett felfordulást persze, hanem az egész Egyesült Államokban, sőt, a világon is. Lehet fanyalogni Trumpon vagy az amerikai választásokon, de kétségtelen, hogy mindenki nagyon kedveli ezt a témát. Azok, akik kvázi szurkolnak Trumpnak, annak örülnek, hogy itt végre valaki primér érzelmekkel és érdekekkel dobálózik, ami rég nem hallott hang az amerikai PC-világban, és hát elnézve néhány Trump-ellenes tüntetőt, nem csoda, ha azt gondolják, ezt nektek. De a másik oldal talán még jobban kedveli Trumpot, hiszen konferenciákon, a TV-ben, egyetemi szemináriumokon elő lehet adni a komoly és felelősségteljes progresszívet, aki a higgadtság és a szolidaritás pártján áll. Sőt, azt mondom, a Trump-jelenség még önigazolásul is szolgál számukra, hiszen megerősítve látják, hogy ha nem ők, akkor jön a teljes elmebaj. Szóval ezzel a jelenséggel valahogy mindenki szimbiózisba került.
Fotó: wrestlingforum.com
Jó kérdés, mi lesz a Trump-jelenséggel a választások után. Mint mondtam, ha nyer sem biztos, hogy hosszú távú politikai karrierje lesz a trumpizmusnak, ha pedig veszít, akkor a legérdekesebb dolog az lesz Amerikában, hogy a republikánusok hogyan rendezik össze a soraikat, vagy vissza. Megtartják-e a nagy népszerűségű Trumpot, aki ugyanakkor nagyon támadható, vagy stratégiát váltanak, és ha igen, kinek a zászlója alatt. Ezek hasonlóan érdekes kérdések, mint az elnökválasztás maga, de persze itt sem lehet megjósolni semmi biztosat.
Az FBI, ha nem is nagy erőkkel, de nyomoz Clinton email-botránya miatt, és a hatalmas előnnyel induló elnökjelölt támogatottsága folyamatosan csökken, szűkül a különbség a két jelölt között. Jelen pillanatban nem lehet megjósolni a november 8-i választás kimenetelét.
Nehéz esélyeket latolgatni, 2016 ugyanis a politikai meglepetések éve volt. A Brexit sem volt túl valószínű, aztán az utolsó napokban meglódult és megállíthatatlan volt. Ezek után nézzük, hogy mit tudunk. A nagy közvélemény kutatók régóta Hillary Clinton nagyarányú győzelmét vetítik előre, és ebben nincs sok okunk kételkedni egyelőre, még ha egy ideje a kettejük közötti rés szűkül is. Clintonnak kedvez a demográfia, a politikai és pénzügyi elit, mellette áll a média nagy része, sőt, a republikánus párt egy része is! Nem felejthetjük el, hogy legkésőbb 1993 óta Clinton az országos politika fősodrában van, mindenki ismeri, megszokta, és ha nem is szeretik, mégis tapasztalt, talán túlságosan is tapasztalt politikusként tekintenek rá. Ehhez képest még a Trump-szavazók egy részét is elbizonytalanítja a milliárdos szeszélyessége és nemtörődömsége. A kampány személyes, sőt, gyakran gusztustalan volt. Kölcsönösen rablással, hazugsággal, erőszakra felbujtással és nemi erőszakoskodással vádolták egymást. A legutóbbi botrány, a kiszivárgott Trump-felvétel, melyen nők zaklatásáról beszélt, valamint a hirtelen felbukkanó nők, akikkel állítólag erőszakoskodott, majdnem véget vetettek az elnöki kampányának. Hillary Clinton email-ügyei azonban újra felbukkantak, legutóbb az FBI elnöke indította újra a nyomozást egy újabb szálon. Nem valószínű, hogy bármi eget rengető kiderülne. Ami fontos volt, már kiderült, hogy Clinton elképesztő hanyagsággal járt el külügyminiszterként. Ehhez képest újabb, Clintont érintő súlyos információt az elemzők nem várnak. De valahogy ez a legújabb fordulat mégis nagyon csúnyán érintette Clinton népszerűségét, ennek is köszönhető, hogy Trump kezdi beérni. Akárhogy is legyen, ennek a választásnak sok tanulsága van. Kezdjük azzal, hogy Hillary Clinton rossz elnökjelölt, és könnyű lett volna legyőzni bárkinek, aki nem Donald Trump. Mert Donald Trump talán még rosszabb és megosztóbb jelölt. Valaki erre azt mondta, hogy sajnálja, hogy nem veszíthetnek mind a ketten. Viccet félretéve látható, hogy a történelem két talán legelutasítottabb jelöltjéről van szó, nem mellesleg a két legidősebbről, szóval az USA most egy igazi korrupt, leharcolt gerontokrácia képét mutatja – ami azért optikai csalódás, de akkor sem szép. Viszont akárki is győzzön, mindenképp van rossz hírünk. Az új elnök gyenge lesz. Clinton azért, mert valószínűleg republikánus kongresszussal kell majd dolgoznia, Trump pedig paradox módon ugyanezért. Sőt, Trump ellen még a saját republikánusai is dolgozhatnak majd. A felfokozott hangulat elcsendesülése hamar nem várható, az új elnök azért nagy valószínűséggel nem is fog tudni két ciklust kitölteni, tehát a kampányidőszak folytatódni fog. Ebben a hangulatban menedzselni a globális válságokat és választ adni Amerika nagy kérdéseire pedig szinte lehetetlen.
Címlapfotó: Facebook.com
Facebook
Twitter
YouTube
RSS