Látványpolitikusok

A látványpékségek megjelenése óta várható volt, hogy megjelennek a látványpolitikusok is. Már régóta látványpolitizálás zajlik az ellenzék részéről, de a látványpolitikusok egyedi bemutatóját ma tekinthettük meg először. A parlamentarizmus nyugati válsága, íme, „begyűrűzött” hozzánk is.

Az ellenzéki látványképviselők a következő okokból jutottak idáig: (1) Személyes csalódottságból, (2) politikai alkalmatlanságból, (3) a szakpolitikai ismeretek teljes hiánya következtében és azért, mert nem parlamenti képviselőnek, hanem hatalmi tényezőnek szegődtek eredetileg. Ez utóbbit úgy is mondhatnánk, (4) fogalmuk sincs a parlamentarizmusról.

Vegyük sorra:

(1) A karriervágy, a sikeresség talmi ígérete, a gyurcsányi omnipotencia-érzés visszfénye csalta őket politikusnak és megtanulták becsülni a fűtött irodát, a titkárnőt és a biztos felső kategóriás fizut. Valamint pályájuk eleje óta pontosan tudták, hogy mikor léphetnek feljebb a ranglétrán, egészen a felhőkig akár. Hát természetesen a következő országgyűlési választás után.

(2) A politikai alkalmassághoz szükséges képességekre senki nem kérdezett rá az évek folyamán, a valóság- és realitásérzék, a döntésképesség, az elmebetegek pozícióba emelésének kerülése, az empátia a választók felé, a hatékony kommunikációs képesség, a kedvesség, a jó szándék feltételezése másokról, a kompromisszumkeresés, a másik szempontjainak figyelembe vétele a fasorban sem volt.

Latorcai János, az Országgyűlés kereszténydemokrata alelnöke (középen) a házelnöki pulpitusra vezető lépcsőt elálló ellenzéki képviselőkkel beszél. Fotó: MTI/Soós Lajos

(3) Szakmája egyiknek sincs; lehet, hogy valaha volt, de mindegyik igyekezett elfelejteni minden konkrétumot, mert az nagyon akadályozta a kreatív konfrontációépítés mindennapi gyakorlatában. A szakpolitika lényege, hogy az embernek egy piszlicsáré ügyben is, ami ötven választót ha érdekel, hiába érint esetleg félmilliót, szakértők tucatjait kell meghallgatnia és napokat kell tölteni a háttéranyagok elolvasásával. Olyan szövegek bogarászásával, amelyek tele vannak idegen szavakkal. Miközben az a rohadt kormány és az a rohadt Fidesz ott marad napokra szidatlanul, gyalázatlanul. Teljesen érthető az ellenzék univerzumában, hogy ez utóbbi szempont megelőz bármiféle szakmai kérdést, mert azok úgyis maguktól dőlnek el a diktatúrában, úgyis Orbán Viktor dönti el, kit vesznek fel az oviba. Ezért aztán teljesen felesleges szakmai munkát végezni. De kedvük már a diktatúra “felfedezése” előtt sem volt.

(4) Ez utóbbi vezet el bennünket aztán ahhoz a fránya parlamentarizmushoz. A parlament ugyanis nemcsak munkahely, hanem az ország ügyeinek intézésére kijelölt, megszentelt hely. Aki ide képviselőként bekerül, az akkor is megkapja a közhatalom 1/199-ed részét, ha ellenzéki. Munkája során nem panaszkodhat arra, hogy a többi 198 hülye, nem mondhatja azt, hogy ő kisebbségben van, nem felelős a többség döntéseiért. Illetve, ha ez utóbbiakat akarja mondani, akkor le kell mondania a mandátumáról. A fizetését a normális eszközökkel történő küzdésért kapja, nem a győzelemért. A parlament az a hely, ahol a kisebbségnek kötelező beszélőviszonyban lenni a többséggel, mert csak akkor “képvisel”. Csak így érheti el, hogy meghallgassák, hogy ne kételkedjenek a jószándékában. A legelső cél, hogy jó törvények szülessenek, és csak a második, hogy ebből a képviselőnek és pártjának haszna legyen.

Arató Gergely (jobbról) és Varju László, a DK képviselői uniós zászlót lobogtatnak az Országgyűlés karzatán. Fotó: MTI/Soós Lajos

De a parlamentarizmus lényegének megértéséhez a haza iránt kell elkötelezettnek lenni. A képviselőség önfeladás is, akkor is, ha a másik 198 szerintünk téved, ha a saját érdekét nézi. A 199 parlamenti képviselő egyike sem hivatkozhat soha a másik 198-ra. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz, senki sem mondta, hogy bármit, akár egy tényleg jó javaslatot is, könnyű lesz áttolni a gyanakvó fideszeseken. Azt meg főleg senki nem ígérte meg, hogy az ország liberális vagy szocialista irányt vesz.

Attól tartok, hogy az ellenzéki pártok és az aktív ellenzéki közeg már régóta csak látványpolitikusokat képes kiizzadni magából. Ráadásul másodrendű frissességű emberkéket, akik nem politikusnak mennek, hanem győztes politikusnak, akik nem aprómunkát végezni jöttek, hanem létükkel egycsapásra megváltoztatni, megjavítani a szerintük boldogtalan milliók életét.

Jakab Péter, a Jobbik képviselője reppel az Országgyűlésben. Fotó: MTI/Máthé Zoltán

A parlamentarizmus válságát a parlamenti képviselőségre alkalmas emberek számának radikális csökkenése okozza, valamint a választók azon hajlandósága, hogy a látvány és a kampány alapján meg is választanak nyilvánvalóan alkalmatlan embereket. Jobb híján ugyan, de mégis. A mai események – erre mi is nagyon figyeljünk – azt nem bizonyítják, hogy a fideszes képviselők alkalmasak képviselőnek, csak azt, hogy sokkal alkalmasabbak, mint ezek, hiszen például ellenzékben ennyire sosem ragadtatták el magukat. A mai nap azt sem bizonyítja, hogy a „túlóratörvény” jó, és kiállja majd a gyakorlat próbáját. De azt talán már bizonyította, hogy a Fidesz szokta korrigálni azokat a döntéseket, amelyek nem hozzák a kívánt eredményt. Biztos lesz majd néhány olyan munkavállaló, aki rosszul jár ezzel a törvénnyel és bizonyosan lesz olyan is, aki jól. Előbbiekről az ellenzéki sajtóban, utóbbiakról nálunk olvashatnak majd.

De végül majd az arányok döntenek, hogy a számtalan kormányzati döntés eredője végül is hogyan jelenik meg szavazatokban. Nagyon úgy tűnik, hogy a választók egyre inkább hisznek már a mindennapi tapasztalataiknak, mint az ellenzéki képviselőknek és az ellenzéki sajtónak. Szóval sok ilyen „produktív” botrányt kívánok még az ellenzéknek!