“Karantévedés” lenne azt gondolni, hogyha egyszer a világjárványnak vége, minden ugyanott folytatódik majd, ahol abbahagytuk. Ha mégis így lenne, nem értettük meg az idők szavát, nem éltünk az isten adta lehetőséggel. Mint minden világjárvány, globális kataklizma legyen az ember vagy természet alkotta, háború vagy egyéb katasztrófa, megállítja, akár el is pusztíthatja az érvényben lévő civilizációt. Az emberiség számára jó hír, hogy az ősi római mondással élve: minden, mindenre épül. A civilizációkat általában újabbak, legtöbb esetben jobbak követik. Ám, mivel Róma sem egyetlen nap alatt épült, így nehéz, felelősségteljes, de hatalmas lehetőségekkel teli hónapok, évek állnak előttünk.
K.T. ZELENAY írása
Tartja a mondás, hogy a zseni mindig valami újat akar alkotni, aztán a legtöbb ötletéből hamvából holt lesz, az okos meg megvárja, mit tervez a zseni, majd tökéletesítve meg is valósítja azt. A karantén ideje alkalmas arra, hogy átgondoljuk dolgainkat, cselekvési terveket szőjünk, majd amikor „szabadulunk”, ezeket fontolva-haladva megvalósítsuk. A magyar gazdaságmentő intézkedések egész sora erről a bölcsességről tanúskodik. Mert lehetne adni mindenkinek alapjövedelmet, egyszerit, időlegeset, meg akár örök időkre szólót is. De mit érnénk el ezzel? Mire menne most minden magyar, ha kapna egyhavi fizetést? Ismerve magunkat, megvennénk belőle a régóta tervezett ezt-azt, jövő hónaptól meg nem lenne semmi Mert a munkát, a kenyéradó vállalkozásokat, az intézményeket kell védeni, hiszen, ha tudunk dolgozni, van fizetésünk így lesz pénzünk, amit költeni tudunk. Mindeközben az ország újból IMF adósságban úszna, a magyar cégek többsége csődbe menne, vagy idegen kézbe kerülne, hála a gyurcsányista avítt elitnek, akik sátáni körmeiket most az éléskamráink ajtajába fenik. De, a fene se akarja őket visszaengedni.
Lassan véget ér a bezártságunk…
Már csak pár hét van hátra ebből az átkozott, de mégis áldott állapotból, amit a Jóistentől kaptunk. Töltsük el ezt a legjobban. Még van idő gondolkozni, hogy utána legyen erő, tudás, terv cselekedni. A globális világ körülöttünk összeomlott. A világjárványra adott első reakció a szabadkereskedelem megszüntetése, a határok lezárása volt. Nesze neked római egyezmény… Helyesen. De miért kellene belelépni ugyanabba a folyóba mégegyszer? Tanuljunk meg egy szót, mert a következő évek alapfogalma ez lesz, ahol a jövőt tervezik és nem a múltat konzerválják: ÖNRENDELKEZÉS. A gazdaság, de az élet bármely területén képesnek kell lennünk a multinacionális cégek, a globális megoldások, szokások mellé vagy akár helyett, magyar választ adni. Mindennél szükségesebb a digitális önrendelkezés. Mert miért is nincs nekünk magyar közösségi médiafelületünk? Miért is költi el a teljes magyar kkv és multiszektor a hirdetésre szánt pénzének több, mint a felét világcégek felületein? Részben azért, mert tényleg jók, hatékonyak, másrészt, mert nincs vagy széleskörben nem ismertek a magyar megfelelői. Pedig van Hoppex, amiről persze kevesen tudnak, pedig nagyon demokratikus, hiszen kétharmadban ellenzéki sajtóvállalkozások kezében van, és csak egyharmadban kormánybarátban (Centrál-Inda-Kesma). De, hiába van Videa, mégis a többség a YouTube-ra tölti fel videóit, így tovább etetjük, hizlaljuk a globális szereplőt-erősítve annak torz, saját magát megkerülhetetlennek hit énképét. A Freemailről kevesen tudják, hogy a kétezres évek legelején „Soros György ajándéka volt” a magyar népnek, de szerencsére már jó ideje magyar kézben van, így nem kell attól tartani, hogy ő is olvassa a leveleinket. Tud mindent, amit a globális levelezők, de idegen szemek számára láthatatlan. Óriási kitettség mindez, hiszen a következő, bizonyos számítások szerint negyedik világháború nagy eséllyel a kibertérben zajlik majd. A harmadik meg itt, a szemünk előtt, pontosabban a láthatatlan ellenséggel, a koronavírussal.
A digitalizáció nem cél…
A digitalizáció fontos, de miközben azon az úton is haladunk, több területen meg vissza kellene lépni legalább egyet. Mert az iparnak csak egy része épülhet erre. Illetve bizonyos területek mellékága, partnere, innovátora lehet. A karantén idején a digitális ökoszisztéma látszólag erősödött, de inkább egyfajta Noé bárkája, a túlélés egyetlen platformja lett, mert mindenki oda szorult. Viszont pénz kevésbé társult hozzá. Webshopokkal, brutális leárazásokkal éltek túl a kereskedők, kicsit a jövőt is égetve. Csak egy példa: a borászat. Az eddigi exkluzív beszerzési pontok helyébe saját házhozszállítási megoldások léptek. Azzal, hogy a borászatok saját webshopokat indítottak, akár ötven százalékkal csökkentették a palackok árát, minden bizonnyal enyhítették a karantén-alkoholizálás lakossági financiális terhét, de magukra nézve csapdahelyzetet teremtettek, hiszen a karantén végével nem biztos, hogy vissza tudnak majd mindent árazni… Noénak se a bárka gründolása volt a legnehezebb, hanem az újrakezdés… Ott is elkélt az isteni segítség…
Fotó: MTI/Balázs Attila
A digitalizáció nem lehet több, mint egy eszköz, nem válhat céllá, mert az céltalan…. Nekem ezt üzeni a válság. Meg azt, hogy nem lehet minden digitális, és nem lehet mindent erővel digitalizálni. Például a napról-napra digitálisan, a szemem láttára, a képernyőmön ragyogó pixelekből kirajzolódó, érlelődő paradicsomtól nem tudok jóllakni. Tudom, hogy már létezik rá eszköz (VR = virtual reality), amivel akár az agyamat be is tudnám csapni, de az ettől „nyert” jóllakottsági érzettel együtt is éhen halnék.
Nem véletlen talán az sem, hogy az elmúlt húsz év során idén jelentkeztek a legkevesebben felsőoktatási intézménybe. Szerintem helyesen, megértve az idők szavát. Mert a legnagyobb érték a jövőben a kétkezi munka lesz. Ahogy már a válság előtt se volt ez igazán másképp, csak akkor még sokak szemében ciki volt. Mert inkább legyünk egy menő „startup” kitalálói, semhogy dolgos emberek… Segítse ezt minél több robot, de magyar vállalkozások, magyar termékeket állítsanak elő. Ezek kerüljenek aztán a fogyasztói társadalom asztalára. Akik fizetésüket elsősorban tőkeerős magyar vállalkozásoktól kapják. Ha élünk az elején említett kataklizmikus eséllyel, akkor nagyot nyerhetünk. Mert a globális ellátórendszer összeomlott. Újra kell építeni szinte a teljes magyar könnyűipart. Nevével ellentétben, nem lesz könnyű, de nem is lehetetlen.
Régi világunk potyautasa volt a vírus…
A régi “szép idők’ a müncheni repülőtéren. Fotó: MTI/EPA/Lukas Barth-Tuttas
El kell felejteni azt a világot, amiben éltünk. Nem az fog visszajönni. Most még próbálkoznak a fapadosok, 1 eurós jegyekkel, meg középen kihagyott ülésekkel. De 75 százalékos kapacitás alatt veszteséges nekik a repülés. A következő 1-2 évben, ha utazunk is, kocsiba ülünk, mint régen. Hiszen az egész járvány attól durrant be, hogy „potyautasként ott utazott velünk a vírus, akár ezer, tízezer kilométereket megtéve, megfertőzve százával, ezrével a turistákat, az utazókat. A határokat csak nagyon óvatosan, korlátozásokkal, a messzire utazóknak akár önkéntes karanténokat oda-vissza is vállalva szabad kinyitni. Így inkább nem utazunk majd messzire, csak 400-500 kilométerre. Nem rossz világ ez, sőt, jobb.
Mindennek a kulcsa viszont, hogy itthon meddig vagyunk elzárva. Ha már csak pár hétig, akkor hamar kijöhetünk a bajból. Meg kell tartani a munkahelyeket. Azokat, amelyekre tényleg szükség van. Akik pedig elvesztik a munkájukat, el kell gondolkodniuk, a jövőben hol lesz a helyük. Olyan életet éltünk, annyira túlfogyasztottunk, hogy az nem volt normális.
Ha itthon megmarad a munkahelyek 80-90 százaléka, a kiesők helyére pedig 10-20 százaléknyi új, jobb jön létre néhány éven belül, akkor legrosszabb, ami megtörténhet velünk, hogy kicsit visszább kell vennünk. A milliárdos jár majd a felsőkategóriás étterembe, az olasz, francia, brit, amerikai hosszúhétvégés gasztrotúra helyett. A középosztály egyik-másik külföldi utazást itthoni élményre cserélve nyaral belföldön, beül a hazai étteremekbe, kávézókba. Eggyel lejjebb, akik eddig évente egyszer-kétszer ementek amúgy is színházba, moziba, koncertre, azt a pénzt részben szánhatják kávézókra, kis létszámú kulturális események látogatására, hiszen a nagyokra még jó sokáig várhatunk. Hozzájuk pedig akár “alulról” is csatlakozhatnak, mert a rendszer lefelé és fölfelé is kileng majd. Igen, rövidtávon lehetnek többen, akik átmenetileg bajba kerülhetnek.
A magyar gazdasági önrendelkezés…
A Dunaszerdahelyrõl érkezett Patassy Sándor megáldott gyógynövényt tart a kezében a Pannonhalmi Gyógynövényhét elnevezésû rendezvényen 2017. augusztus 15-én. Fotó: MTI/:Krizsán Csaba
De, csak akkor, ha nem ismerjük fel az idők szavát: mert lehet, hogy Kínából hosszú ideig nem- vagy csak bizonytalanul jöhet áru. Ahogy a járványtól jobban sújtott európai országokból is. Miért ne lennénk képesek mi előállítani azt, amit eddig részben kényelemből és lustaságból Ázsiából rendeltünk? Ruházat, kereskedelem: a magyar, vagy régiós termékek fognak előtérbe kerülni. Nem élünk majd konzumvilágban, nem jár mindenki ugyanabban az öt-tízféle világmárkában. Vagy de, viszont akkor, mint ahogy régen, nem Made in China lesz ráírva az Adidas pólóra, hanem Made in Hungary, Poland, stb. De jobban szeretném, ha Tisza-cipő koptatná a magyar flasztert, ha a büszkén dagadó magyar kebleken hazai ing feszülne. Lehet, hogy drágább lesz minden, viszont tegyük a szívünkre a kezünket: ki kell cserélni negyedévente a gardróbot? Nem lenne jobb fele annyi, de kétszer olyan jó minőségű cucc? Ha a magyar önrendelkezés teret nyer, mind többen nagyon gyorsan nyerteseivé válthatunk annak, amit most még veszteségként élünk meg.
Magyarország ennek pedig a nyertese lesz! Ezért április 22-én, a Föld napján meghirdetem a magyar önrendelkezés programot. Ki, hogyan, tehetőssége, lehetőségei szerint gondolkodjon el, hogyan tehet ezért. Akár csak úgy, hogy a jövőben magyar terméket vásárol, magyar szolgáltatásokat vesz igénybe, ezeket preferálja.
Én ezt a világot várom, hogy ránk köszönjön minél hamarabb! A járvány egy esély az újrakezdéshez. Lehetőség az önrendelkezés elnyeréséhez!
(K.T. Zelenay, 2020. április 22.)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS