Még mindig nem hiszem el, hogy Szoboszlai Dominik létezik – jegyzet

A magyar labdarúgásban történt pozitív változásairól írt egy személyes élményekkel teli jegyzetet kollégánk, Perutek János. Ugyanis ebben a sportágban évtizedekig áldatlan állapotok uralkodtak és bizony néha a jót sem egyszerű megszokni.

1980-ban születtem. Amikor elkezdtem volna figyelni a labdarúgásra, akkor éppen olyan korszakunk volt, hogy mindenki haragudott a válogatottra. Mexikót nem láttam, hiszen hat évesen nem néztem még focit, azonban pár évre rá – amikor már néztem meccseket is – rengeteg beszélgetés témája a mexikói világbajnokság volt. Főleg, amikor a felnőttek a labdarúgásról kezdtek el társalogni, tényleg nem kellett sokat várni, és akinek még volt némi bizodalma az akkor címeres mezt hordó fiúkban, rögtön megkapta másoktól a 6:0-át. Így teltek és múltak a beszélgetések a magyar fociról akkoriban. Hitetlen ország hitetlen válogatottja volt az akkori, akik azért egy-egy barátságos meccsen megmutatták, hogy tudnak focizni, de komoly eredményt nem tudtak elérni sok-sok éven keresztül.

Mi a budapesti, XVII. kerületi Zrínyi Miklós általános iskolába jártunk, ahol minden hétfői sorakozó azzal telt, hogy a Nemzeti Sportot olvastuk és röhögtünk. Persze gúnyosan. Volt, aki a Honvédnak szurkolt, voltak fradisták, Újpest-drukkerek, mindenféle arc volt a suliban, akik a szülőktől és nagyszülőktől kapták a futball szeretetét. És azt is, hogy milyen csapatnak kell szurkolni. Azonban mi csak névlegesen szurkoltunk, javarészt kinevettük az akkori meccseket, labdarúgókat és a pályákat is, amik borzasztó rossz, mondjuk ki: gagyi állapotban voltak. Hogy érzékeltessem az akkori színvonalat, amikor jómagam tizenéves voltam, csak annyit írok: az UTE kapujában akkoriban Praj Roland állt, aki a Wikipédia szerint az Újpest történetének legrosszabb kapusa volt.

Nos, ezt a focit kellett volna szeressük. Őszintén szólva sajnos ez nem sikerült. Nem szerettük meg, és előbb lábadt könnybe a szemünk egy Bayern München-meccstől, mint a Honvéd–Vasastól. Ami szerintem érthető volt, hiszen a Honvéd–Vasasra akkor maximum 1500 ember volt kíváncsi. Ez is ugye mindig mosolygás tárgya volt. Amikor kinyitottuk a Nemzeti Sportot, azonnal ezeken nevetgéltünk. BVSC–Csepel; Szőnyi út, 500 néző. És ehhez hasonló adatokkal találkoztunk. Sokszor amúgy 500 néző sem volt. Úgyhogy ezeken a költői túlzásokon nevettük el legjobban magunkat. Kiröhögtük az akkori labdarúgást. Egyáltalán nem volt komolyan vehető.

A Paks ellen játszotta utolsó bajnoki mérkőzését a Budapest Honvéd a 9500 férőhelyes Bozsik József Stadionban, ami 1986-ban a 101-szeres magyar válogatott labdarúgóról, Bozsik Józsefről kapta nevét. Fotó: MTVA/Bizományosi/Balaton József

Pedig mindent megkaptam a Jóistentől, hogy szeressem a focit. Ugyanis amikor a szüleim elváltak, anyukámmal egy olyan panellakásba költöztünk, ahol az ajtószomszédunk egy bizonyos Vad István volt, akinek hasonló korú fia mosolygott rám, amikor átmentünk bemutatkozni. Vad II. István mindent elkövetett, hogy megszeressem és megismerjem a focit. Holott tudta, hogy birkózom. Annyira jól sikerült neki a labdarúgás szeretetének átadása, hogy jó ideig kapus voltam kispályás bajnokságokban a birkózás mellett. Ugyanakkor azt a tényt, hogy itthon Praj Rolandok játszanak, nem tudtuk megmásítani, úgyhogy leginkább külföldi játékosok neveit kiabáltuk a grundfocik alkalmával.

Szurkolók pirotechnikai eszközöket gyújtanak a labdarúgó Európa Liga-selejtező első körében zárt kapuk mögött játszott Budapest Honvéd – Rabotnicki Szkopje visszavágó mérkőzés közben a kispesti Bozsik Stadion mellett 2018. július 17-én. A magyar csapat 4–0-ra győzött és 5–2-es összesítéssel bejutott a selejtező második fordulójába. MTI Fotó: Szigetváry Zsolt

Amikor tegnap egyik barátommal néztük a Liverpool-meccset, Szoboszlai Dominik végezte el a kezdőrúgást, egyszerűen hihetetlen volt ezt látni. Gyakorlatilag az elmúlt évek sikere is kevés volt ahhoz, hogy ezt felfogjam. Ez tényleg igaz? Nemcsak egy álom, hogy egy magyar srác gurítja a labdát Van Dijknak vissza? Káprázik a szemem, mondtam, és elkezdtem még különféle adalékokkal szolgálni. Igen, amikor a Fradiban birkóztam és jöttek a labdarúgók BL-sikerei, akkor sem voltunk elájulva. Olimpiai bajnokok, érmesek, világbajnokok sétálgattak a Fradi birkózócsarnokában. Egy BL-csoportkör ott mit sem ért. Ráadásul mi, birkózók kispályás fociban simán felvettük a versenyt az akkori labdarúgókkal, így tényleg nulla elismerés jutott a részünkről ennek a sportágnak. Szóval így nőttem fel. Minden úgy alakult, hogy ne tudjak elismerni egy labdarúgót, és magát a sportágat is megmosolyogjam.

Szoboszlai Dominik, a magyar válogatott játékosa a labdarúgó Európa-bajnoki selejtezők tizedik, utolsó fordulójában, a G csoportban játszott Magyarország–Montenegró mérkőzésen a budapesti Puskás Arénában 2023. november 19-én. Fotó: MTI/Hegedüs Róbert

Aztán itt van az elmúlt néhány év, és bevallom, nem tudok mit kezdeni a gyerekkorommal és a fiatalságommal, mert ugye mi nem ebben nőttünk fel. Nem ilyen magyar fociban szocializálódtam. Őszintén szólva mi egy olyan focihoz szoktunk, ahol imádkoztunk, hogy a Mészöly legyen a kapitány, mert végre akkor legalább elküldi valaki őket az anyjukba. Úgyhogy még mindig nem hiszem el, hogy Szoboszlai Dominik létezik. Pedig január másodikán olyannyira a Liverpoolban focizott – tudják, ez az a csapat, amelyik vezeti az angol bajnokságot –, hogy még le is sérült. Szóval hinnem kell most már.

A Montenegró elleni siker és a veretlen év után megint kicsit vissza kell húzódniuk a kákán is csomót keresőknek, de abbahagyni nem fogják, amíg el nem kergetik az őket szakmailag inasba rakó szövetségi kapitányt. Fotó: MTI/Kovács Tamás

Hinnem kell a szememnek, és igen! Hinnem kell a magyar labdarúgásban. Amikor megláttam a pályán Szoboszlait, úgy voltam vele: ha a Los Angeles Lakersben játszana magyar kosaras, akkor is így érezném magam. Hideg futkorászik az ember hátán, és boldogságszérummal van tele a teste és lelke is. Ugyanis ennél nagyobb dolog a sportban, hogy a legnagyobb csapatok közül játszik valamelyikben magyar, egyszerűen nincsen. És akkor az egész válogatott sikerét még nem is taglaltam, csak egy szem labdarúgót emeltem ki: Szoboszlait.

Szoboszlai Dominik, a gyõztes magyar válogatott tagja a szurkolók között a labdarúgó Európa-bajnoki selejtezők tizedik, utolsó fordulójában, a G csoportban játszott Magyarország–Montenegró mérkőzés után a budapesti Puskás Arénában 2023. november 19-én. A nemzeti együttes 3–1-re nyert, így csoportelsőként jutott ki a jövő évi németországi Eb-re. Fotó: MTI/Hegedüs Róbert

A magyar labdarúgásnak nem az volt a baja, hogy nem volt ilyen képességű labdarúgónk, hanem az, hogy nem tudtuk kezelni. Nem tudtunk bánni a magyar focival. Brutális volt a moráltalanság és ezen kellett elsősorban változtatni. Ez az, ami meghozta a sikert, és kikerültek olyan labdarúgók menő csapatokhoz, mint az első számú játékosunk, Dominik. Nehéz volt ezt megélni, mert ezekhez a pozitív fordulatokhoz nem voltunk hozzászokva. Mikor történt velünk valami jó a fociban? Az EB-sikereket megelőzően évtizedekig nem történt ilyen. Kezelni is alig tudjuk így. Persze azért sok ember ezt nem így látja, látszik a nézőszámon, a meccseken, de egészen biztosan akadnak még olyan emberek, akiknek szokni kell a sikereket. Bevallom, magam is ezek közé az emberek közé tartoztam. Csak aztán tegnap Szoboszlai a huszadik Liverpool-meccsén a kezdőrúgással passzolt Van Dijknak és megváltozott minden…