Mezőhegyi Gyula : Törésvonalak

A politikatörténet dinamikáját mindig is a törésvonalak mentén kialakult konfliktusok adták. A jelenkor politikai konfliktusai mögött is egy olyan, több évszázados világnézeti szembenállás húzódik, amelynek gyökerei visszanyúlnak egészen a 12. századig. Ezen szembenállás lényege pedig nem más, mint a szakrális értékeket vallók konfliktusa a szakrális értékeket elvetőkkel szemben.

• Mezőhegyi Gyula politológus

Az általános felfogás szerint a jobboldal-baloldal fogalmi ellentétpár kialakulása a nagy francia forradalomhoz köthető, de a történeti előzményeket vizsgálva a megosztottság gyökerei sokkal messzebbre nyúlnak vissza. Amíg a vallás, a szakrális hagyományok, a közösség, illetve a nemzet értékeit egységesítő világnézetek tradicionálisan a jobboldalon, addig a korábbi, isteneredetű felfogással szemben a társadalom és a törvények kiindulópontjaként az egyént meghatározó eszmerendszerek a baloldalon foglaltak állást. A népi-urbánus, az állam-egyház és az összes többi jelentős politikai törésvonal mögött ez a szembenállás húzódik.

Korábban az állam vezetésének szellemi háttere egységes és megoszthatatlan volt. A társadalmak fejlődésével együtt viszont a hatalomgyakorlásnak is lépést kellett tartania a világ változásaival. A legfontosabb változás, hogy míg régen az uralkodás kizárólag egy szűk elit körébe tartozott – a társadalom többségének teljes kizárásával -, addig a sajtó és a demokrácia megjelenésével teljes mértékben decentralizálódott a hatalomgyakorlás. Az oktatás kiterjesztésével a társadalom egyre szélesebb rétegei ismerhették meg azokat a szellemi irányzatokat és hatalomgyakorlási elveket, amelyeket régen csak és kizárólag az uralkodó elit ismerhetett. Az ideológiákat megalkotó filozófusok és gondolkodók pedig épp olyan jelentékeny résztvevői lettek a közélet alakításának, mint maguk a politikusok. Az ipari forradalom és a kontinensek közti kereskedelmi hálózatok kiterjesztése révén pedig létrejött a közgazdaságtan, melynek szintén megkerülhetetlen szerepe lett az addigi politikai gondolkodás átalakulásában. Az új és friss szellemi irányzatok áthatották a társadalmakat. A 17-18. század folyamán – a felemelkedő polgárság révén – a kor embere pedig először érezhette úgy, hogy képes beleszólni a saját sorsa alakításába.

Az államalkotás filozófiája visszanyúl egészen Platónig és Arisztotelészig. Az Állam és a Politika című művek a mai napig az államértelmezés alapjául szolgálnak. Onnantól kezdve viszont, hogy már nem csak egyetlen, meghatározott eszme jelent meg egy társadalom szellemi életében, törvényszerű volt – a vélhetően már korábban is meglévő, csak a felszín alatt húzódó – társadalmi törésvonalak kialakulása és azok politikai képviselete. A jelenkor legfontosabb politikai törésvonala Machiavelli filozófiája mentén alakult ki. Machiavelli – akit a pragmatizmus atyjának is neveznek – volt az első ismert gondolkodó, aki éles határvonalat húzott az úgynevezett „jó kormányzás” és az addigi szakrális felfogás között. Nyíltan elvetette az Isten kegyelméből való uralkodás középkori tanítását. Elméleteiben legitimálta a hazugságot, mint a hatalomgyakorlás egy szükséges és elengedhetetlen eszközét. Végletesen realista felfogása táptalajként szolgált a későbbi pragmatista irányzatok megszületéséhez. Leghíresebb – neki tulajdonított – mondata, miszerint „A cél szentesíti az eszközt”, pedig a pragmatizmus tételmondatává vált. Ebből a gondolati körből nőttek ki később a 20. század technokrata irányzatai, melyek alapjaiban határozták meg a modern közpolitikát. Tehát Machiavelli volt az, aki először éket vert az addig vitathatatlannak hitt szakrális uralkodás eszméjébe és ezáltal megindított egy olyan folyamatot és egy olyan szellemi szembenállást, amely a mai napig meghatározza a világpolitika alakulását.

A következő évszázadokban e gondolatnak számos követője akadt, a 18. század filozófusai pedig teljesen új alapokra helyezték az Én és az Ők viszonyát. A század végén az uralkodók isteni előjogának helyét a természetes szabadság és a társadalmi szerződés fogalma vette át. Az egyén előtérbe helyezésével kezdetben az uralkodó és az egyház trónfosztását kívánták elérni, később viszont már egy új típusú társadalmi szerveződés lehetőségét látták meg benne. Rousseau szerint az egyenlőség eszméje nem csak a kiindulási pont, hanem maga a végcél. John Locke egy újfajta társadalmi szerződésről vizionált: „Az átalakulás minden esetben az egyenlőség új hangsúlyozásából fakadt”.  David Hume a racionalitás révén jutott ugyancsak erre a következtetésre. A hasznosság fogalmának kapcsán fejtette ki egyik legcinikusabb következtetését: „Nem ellenkezik az értelemmel azt kívánnom inkább, hogy az egész világ semmisüljön meg, mint hogy a (kis)ujjam lehorzsoljam”.  Rousseau az egyenlőséget a természeti állapotból vezeti le, Payel Isten akaratából, Bentham a közömbösség matematikai törvényéből. Minden egyenlőségre vonatkozó tézis az egalitarizmus eszmeiségében forrt össze. Az egalitarizmus és a vele szembehelyezkedő konzervatív irányvonal vált a kor legfontosabb filozófiai szembenállásává…

A cikk folytatását a PolgárPortálon olvashatja. Kattintson ide!

Mezőhegyi Gyula (politológus)