Miért nincsenek Magyarországon igazi szakszervezetek?

A rendszerváltás utáni Magyarország nagyon lényeges problémája, hogy nem alakult ki olyan szakszervezeti rendszer, amely valódi erőként jelenítette volna meg a munkavállalókat, mint a társadalom valódi értékteremtőit. A szakszervezeti mozgalom nemcsak Kelet-Európában üresedett ki és vált a kommunista diktatúra lényegtelen kirakatszervezetévé, hanem az úgynevezett nyugaton sem találta meg a helyét, és ott is különböző külső és belső befolyásoló erők irányítása alá került.

Egyrészt ott is jelentős részben kötődött baloldali – és sokkal kisebb részben jobboldali – politikai erőkhöz, ami szükségszerűen torzította el a működését, másrészt a nyugat-európai munkásság, amikor még jelentős erő volt, nem igazán ismerte fel a közép- és hosszú távú érdekeit, csak a rövid távúakra, a jóléti rendszerre koncentrált, tehát megvásárolhatónak és befolyásolhatónak bizonyult.

Nehezen lehetne tagadni, hogy a fejlett nyugati gazdaságok már bő harminc éve egyáltalán nem az adott ország társadalmát szolgálják – mint a jóléti állam csúcspontján, látszólag -, hanem a globális tőke részévé váló, már csak egykoron nemzeti, most már igazából multinacionális vállalatok érdekeit. Az erőviszonyok jóvátehetetlenül eltolódtak a tőke javára. Nem a tőketulajdonosok javára, hanem a menedzserkapitalizmus haszonélvezőinek a javára. Ez egy új rétege a fejlett társadalmaknak, amely olyan emberekből áll, akik nem akarják fenntartani azt a társadalmat és kultúrát, amelyben a vállalatuk működik, mert nem értik, hogy a társadalom és a kultúra mekkora szerepet játszik a létezésükben és a fennmaradásukban.

Magyarországon a rendszerváltás utáni rablóprivatizáció következtében még messzebb került egymástól az ember és a tőke, az a tőke, amely a nyugati hatékonysággal és a keleti barbársággal gázolt le mindent itt, hogy érvényesítse a teljesen rideg anyagi érdekeit.

Magyarországról az érdekvédelem, a lokális, a helyi és a munkahelyi érdekvédelem szinte teljesen hiányzik. Ugyanis a totális társadalmi dezintegráció következtében szinte egyáltalán nincsenek felismert, elismert, jól definiált helyi érdekek; a politika és az érdekvédelem módszereiben és céljaiban teljesen összemosódik. A tőke és a politika a legutóbbi időkig csak rövid távú érdekeket ismert, a gazdasági szereplők a negyedéves profitot, a politika pedig az egy-két év múlva következő választási esélyeit vette csak figyelembe.

A szakszervezeti érdekvédelem ugyanúgy prostituálódott, mint az úgynevezett „civil társadalom”. Hiába lappanganak igazi civil szervezetek a jelentős részben külföldről finanszírozott és/vagy érdekcsoportokat és nem embereket képviselő civil szervezek harsánysága mögött, már nem lehet az utcáról betérve megállapítani, hogy egy valódi, politikamentes társadalmi önszerveződést látunk-e? Hasonlóan eldönthetetlen számos szakszervezetről is, hogy kinek is a „biznisze” tulajdonképpen. Illetve sajnos pontosan eldönthető.

A valódi szakszervezeti mozgalom nagy ellensége az a hatalmas társadalmi mobilitás is, amely lehetetlenné teszi a stabil közösségek kialakítását, mert kívánatosabbá teszi a menekülést, mint az otthonért, a „hazáért” való megküzdést. A szakszervezetek eredetileg valódi közösségeken alapultak, és maguk is képesek voltak valódi közösségek létrehozására.

Faludy György írja a „Pokolbéli víg napjaim” című önéletírásában, hogy a kommunisták is mennyire gyűlölték azokat a valódi szakszervezetiseket, akik tényleg a munkások érdekeit tartották szem előtt. Még az „osztályellenségnél” is jobban, hiszen ezek az emberek merészelték megpróbálni még tőlük is megvédeni a munkásokat.

Hasonlóan nagy problémája a posztmodern szakszervezeti mozgalomnak a mértéktartás hiánya, az állam és a tőke egyaránt ellenségnek tekintése. Különösen veszélyes ostobaság ez, amikor a tőke már nem nemzeti, és sokkal nagyobb ellensége a nemzetállamoknak, mint a történelemben bármikor. Az állampolgárok nálunk hagyományosan nem bíznak munkavállalóként sem az államban, hiszen az állam különböző formái az elmúlt évszázadban annyiszor árulták el az embereket, hogy ez valahol természetes is. Erre aztán gátlástalanul rájátszanak az államellenes politikai erők, a szélsőjobbtól az ultraliberálisig, akik a tőke túlhatalma helyett az állam túlhatalmával való ijesztgetéssel akarják elfoglalni az államot és legyűrni végleg az államalkotó erőt, a nemzetet.

A valódi és erős szakszervezetek a nemzet érdekeit szolgálják, és képesek hatékony együttműködésre a nemzet legfontosabb szervezetével, az állammal is; sőt, a nemzeti tőkével is.

Kevés annál nyilvánvalóbb hazugsága van a „szabad verseny” és a „jogegyenlőség” ultraliberális harcosainak, hogy a nemzeti tőkét és tőkés csoportokat, valamint a multinacionális tőkét azonos mércével kell mérni.

Ahhoz, hogy Magyarországon valódi szakszervezeteket hozhassunk létre, alapvető változtatásokra van szükség.

A szakszervezeti világ, mint társadalmi alrendszer a mikro- és makroszintű gazdasági és társadalmi döntések – egyébként természetesen szükségszerű, de mégis elhanyagolt – összehangolását igényli. A szakszervezeteknek ugyanúgy feladatuk, hogy életben tartsák, hatékonyabbá tegyék a magyar vállalkozásokat – legyenek azok bármekkorák -, mint a vállalkozónak, tulajdonosnak, a helyi közösségeknek és az államnak. Hasonlóan a szakszervezetek feladata is, hogy értelmes keretek között tartsa a sokszor hódítóként viselkedő nagyvállalatokat, úgy, hogy azoknak még ne érje meg elmenni, de a munkavállalók érdekei biztosítva legyenek. Mindezt úgy, hogy figyelembe veszi a makrogazdasági, ágazati körülményeket, és ügyesen egyensúlyoz a különböző érdekek között. Az ilyesmihez azonban erős és valóban független szakszervezet kell. Az erő kell a függetlenséghez, de függetlenség nélkül nincs hitelesség.

Mindent elmond a magyar szakszervezeti szektorról, hogy az egyik legnagyobb és „legolcsóbb” nagykereskedelmi láncnál gyakorlatilag nincsenek jelen. Pedig itt egy hatalmas tartalékokkal rendelkező, adót csak névlegesen fizető, több hasonló erejű konkurens között működő multinacionális cégről van szó, amelynek nemzetgazdasági szintű fenyegetőzési potenciálja nulla.

A legnagyobb probléma azonban az, hogy a munkavállalók sem bíznak a szakszervezetekben, mert a közvetlen munkahelyi tapasztalataik általában negatívak, vagy egyszerűen nincsenek pozitív tapasztalataik. A munkahelyi szintű és az ágazati szakszervezeti munka ráadásul gyakorlatilag külön szakma: jogi, közgazdasági, tárgyalástechnikai, szervezési, közösségépítési ismereteket igényel, valamint olyan szakértői, jogi hátteret, amelynek kiépítése idő- és pénzigényes. Hiába vannak meg ennek a formális jogi keretei, ezt tartalommal csak elkötelezett emberek képesek megtölteni, akik egy stabil és elkötelezett tagságra támaszkodhatnak. Ez azonban a munkavállalók rendszeres és aktív, értő közreműködését igényli a munkahelyi döntésekben, amely nem gerjeszt értelmetlen konfliktusokat, és vállalati, ágazati szinten is tisztában van a viszonyokkal.

A szakszervezeteknek továbbá valamiféle védőernyőt kellene biztosítaniuk a nem szervezett, tagsági viszonnyal nem rendelkező munkavállalók számára is.

A szakszervezeti munka mindennapi aprómunka, aminek azonban nem szabadna kimerülnie apróságokban, hanem a munkavállalói szempontokat értelmesen kellene beépítenie a vállalkozói, vezetői döntéshozatalba. Ez rövid távon semmilyen munkaadónak, munkahelyi vezetőnek nem kényelmes.

A nemzetgazdaság fejlődése most valóban nemzetgazdaság-jellegű irányba tart. Olyan sok külső erő igyekszik befolyásolni a magyar közállapotokat, hogy a helyi kötődéssel, patrióta érzülettel rendelkező embereknek, szervezeteknek és vállalatoknak (tulajdonosoknak) meg kell tanulniuk összetartani és együttműködni.

Le kell számolni azzal az illúzióval, hogy az állam képes az élet minden pontján garantálni a stabilitást és a méltányosságot. A szakszervezetek a jó törvények mellett is szükségesek ahhoz, hogy a konkrét munkahelyeken az egyes munkavállalók és munkavállalói csoportok számára biztosítsák a méltányos elbánást. Az egyes munkahelyek annyira különböznek egymástól, hogy csak helyismeret birtokában működhetnek jól a dolgok.

A szakszervezeteket nem újjáépíteni kell, hanem sok esetben tulajdonképpen először létrehozni. A posztmarxista tévgondolkozás tipikus példája, hogy a szakszervezetek, az állam, a nemzeti vállalkozó és a hosszú távú stabilitásban gondolkozó nemzeti tőke egymás ellenségei. Ez súlyos és káros tévedés, érdekeik nem ellentétesek, hanem párhuzamosak.

Arról nem is beszélve, hogy sok szakszervezetnek nevezett, egyébként mesterségesen fenntartott szerveződés a magyarországi álcivil szféra része.

A szakszervezetek végső célja az, hogy a gazdasági szereplőket arra szorítsák, hogy azok a társadalom újratermelődésének, a biológiai reprodukciónak ugyanúgy a szolgálatába álljanak, mint saját rövid távú gazdasági érdekeiknek. A jó szakszervezetek a hosszú távú gondolkodás letéteményesei, az annyira szeretett fékek és ellensúlyok legfontosabb részei, elemei között vannak. Csak éppen nem azt fékezik és ellensúlyozzák, amit az ultraliberálisok annyira szeretnének, hanem éppen őket.