Mit mondott Esmeralda Leoncioról?

Tudom, hogy nem egy hülyeség, de “egyhülyeség”. Ez a cikk egy ismeretlen, nem nevesített, de közismert személy pszichopatológiájának további boncolgatásával fog foglalkozni. A férfinév a Rabszolgasors című nyolcvanas évekbeli dél-amerikai szappanoperából van, a női nevet meg sokat hallottam emlegetni egy másik rettenetesen sikeres rémség kapcsán. Az előbbiből legalább láttam pár epizódot, az utóbbitól megkímélt a sors.

Most egy jelenben zajló szappanopera tegnapi epizódjáról fogok írni, szigorúan tudományos alapon, a szereplők valós személyekhez való hasonlatossága kizárólag a véletlen műve.

Mindenkinek kell egy főnök, nem?

Láttam egy B-kategória tetejére kalibrált amerikai filmet, amelyben az egyébként pszichopata gengszterfőnök mondja ezt a mondatot, csodálkozó bérgyilkosának. Ugyanis az éppen akkor tapasztalta meg, hogy a főnök párkapcsolatában egyértelműen a nő a főnök és a férfi meg sem próbálja ezt a tényt titkolni az embere előtt. A nő meg láthatólag nem tudta, esetleg nem érdekelte, hogy a pasija az általa vitt stílus ezredrészének felvillantásáért kiheréltet embereket.

Ízlelgessük ezt a pszichikai jelenséget. Mindenkinek kell egy főnök. Normális esetben, ha az ember párkapcsolatban él, akkor bizonyosan van egy felettes hatósága. Ez lehet olyan, amely a javát akarja és persze lehet olyan, amely teljes egészében csak a saját fizikai és pszichikai érdeke szerint jár el. A működő párkapcsolat valamiféle egyensúly. Alkalmazkodnunk kell, mert a másik jólétére is figyelemmel kell lennünk. Azért, mert legalább egy ember van, akinek a jóléte érdekel bennünket.

Jelen esetben a gengszterfőnökünk tiszteletre méltóan korlátozza magát a saját magára vonatkozó hitében, miszerint ő a saját lokális világában mindent megtehet. Fenntart magának egy tartományt, ahol nem mindenható, leginkább azért, hogy a normalitás látszatát a saját maga számára még ha ilyen kis mértékben is, de fenntartsa. Kb. mostanáig minden embernek volt édesanyja, ezért van például az a mondás, hogy minden fiúgyermek legjobb barátja az édesanyja.

A mi Leoncionk az a játszótéri típus, akinek az anyukájával senki nem akar találkozni, mert minden gyermek ösztönösen sejti, hogy a kölök személyiségének szerencsétlen alakulásában az anyai viselkedés is rendesen benne van. Az ilyen anyai minta mindentől független “elfogadással” trenírozza arra a szerencsétlen fiúgyermeket, hogy annak mindig igaza van, ő van a világ közepén, az ő akarata szent. Persze mindeközben a gyerek tudja, hogy valójában teljes egészében az anyja akaratát teljesíti be, akármit is csinál. Az ilyen emberek aztán vagy rádöbbennek a saját személyiségük hibájára és valahogy reparálják magukat vagy végig mennek az alagúton a végső sötétség felé. Az anyjukat nem gyűlölik meg (elnyomják magukban ezt a felismerést), hanem úgy adják vissza a kölcsönt, hogy minden más nő fölé akarnak kerülni. Olyan felnőttek (na jó későkamaszok) lesznek, akik nem tudják elviselni, hogy bárki, bármilyen helyzetben föléjük kerüljön, akár egyetlen pillanatra is. Gondoljunk bele, eleve mennyi örömtől fosztják meg magukat csak ezzel.

Az ilyen embernek nem “gyanús”, hogy minden nő elárulja, hogy egyik sem olyan, mint amilyennek szerinte lennie kellene. Képtelen feldolgozni, hogy a nőknek az övétől eltérő akaratai is lehetnek, hogy nem oldódnak fel az ő bűvkörében. Az ilyen állapot a kor előrehaladtával általában súlyosbodik, minden újabb nővel való kapcsolatára ráterhelődnek az előzőek negatív tapasztalatai. Az ilyen személyiség minden volt nőjének bizonyít, hogy micsoda hatalmas nagy sztárral való kapcsolatukat tették tönkre az “akaratosságukkal”.

Esmeralda (igen tudom, hogy ő nem Isauara)

A rossz hírem az, hogy az ilyen lelki alkatú férfiaknak nem lehet segíteni, az sem megoldás, ha az anyukájuk megtagadja őket megrémülve művének boldogtalanságától, mert hát az is árulás csupán. Ebben a világban a jó szándékú figyelmeztetés nem is létezik. Definíció szerint bármiféle figyelembevétele bármilyen nő akaratának alárendelődés lenne, amire ugyebár képtelenek, hiszen akkor kikerülnének a saját világocskájuk középpontjából. És azok a férfiak a legveszélyesebbek, akiknek egyetlen nő sem parancsol.

Aztán persze ott vannak a hasonlóan rövid életű és csalódással végződő “férfibarátságok” is. Állapotuk romlásával egyre inkább lényegtelen “underdogokkal” kénytelek barátkozni, mert a hozzájuk hasonló korszakos zsenik is rosszul tűrik a hasonszőrűek társaságát. Az ilyeneket aztán persze nem csak a nők árulják el mindig, hanem a hálátlan tömeg is végül, mert valahogy az istencsászárrá koronázás előtt mindig megbicsaklik a dolog. De egy ilyen sorozat elég sok epizódot elbír, ha kellően undorítóak a karakterek, a nézői érdeklődés fenntartható.

Szegény jó Leoncio úr is, úgy hallottam, hogy nagyon szomorú véget ért, belehalt a reménytelen szerelembe, amit a hideg és elutasító Isaura provokált ki. Spontán öngyulladás volt, nem?

Vezető kép: A kép ilusztráció, a Rabszolgasors című szappanoperából.