A kérdés egyre kevésbé az, hogy Karácsony „kiüresedett” hanem hogy lesz-e egyáltalán 100 év múlva Karácsony? Kik lesznek az áldozatok, kik a győztesek, mi lesz az Új Béke, mire építhetjük gyermekeink, unokáink jövőjét? Egy szekta-társadalom következik? Közeleg a szellemi, vallási, etnikai és intellektuális „gettók kora”? El fognak pusztulni templomaink végleg, s marad a Fal, ahol siránkozunk a régi múlt felett? Dobó István Péter karácsonyi gondolatai a PestiSrácok.hu olvasóinak.
Szörnyű korban élünk
Félelmetes és bizonytalan korban. A korrupt és elpuhult államhatalom egyre inkább a “Nagy Európai Integráció”, a civilizáció és az úgynevezett „Jog és Fejlődés” kiszolgálója, és csak névleg látja el egykori feladatát. Rég volt az az idő, amikor az Ország élén egy igazi erős király volt, aki vissza tudta verni az ellenséget. Jelenleg egy gyenge báb az uralkodó, aki – állítólag – a saját lányával folytat viszonyt, persze ez senkit sem érdekel. Az ország déli részén „békefenntartó csapatok” gondoskodnak a terrorista Lázadók megfékezéséről. Délen az Egyesült Mediterrán Térség központi megbízottja veszi át fokozatosan az irányítást a korrupt királytól. A „békefenntartókkal” egyre több bevándorló és letelepülő is érkezik. Dúl a „multikulturalizmus”. A nép egy része fegyveres ellenállásba kezd, de mégis megosztottabb, mint valaha: a „paleokonzervatívok” a Salamon temploma körül szervezkednek, és igyekeznek a „régi törvényeket” minél inkább érvényre juttatni. A „neokonzervatívok” a nép között járva hirdetik azokat, ám szemmel láthatóan – ha úgy adódik – leginkább képmutató módon használják ki helyzetüket és a megszállóktól próbálnak engedményeket kicsikarni, amiből természetesen busás anyagi hasznot húznak. A kollaboránsok vámot szednek a néptől, a népet pedig betegségek (lepra, vakság, pestis) és sosem látott szegénység sújtja. A középosztály már a megszállók – hivatalosan „békefenntartók” nyelvét kezdi beszélni, átveszi szokásaikat, és a leggazdagabbak már Zöld Kártyával lépnek le az olyan nagy városokba, mint Róma, Alexandria, Athén. Hatalmasak az asszimilációs veszteségek.
Az egyszerű nép, magára hagyva nyomorában, kétségbeesésében egyre inkább keresi a régi próféták utódát, valakit, akit Messiásnak hív, aki majd segít: elüldözi a Rómaiakat, és „újra naggyá teszi Izraelt”.
Isten hozott Tiberius császár uralkodásának 15. évében, Heródes király bábállamában, Szíria provinciában, ahol Cirénius helytartó a Népszámlálást idén kiterjeszti déli szomszédjának polgáraira is. Betlehem városkában vagyunk, ahol egy názáreti illetőségű lakos, bizonyos József nevű ács kamaszkorú feleségére rájön a vajúdás. Szállást nem találnak, végül egy istállóban tudják meghúzni magukat, itt születik meg az az ember, aki aztán 33 év múlva hatalmas csalódást fog okozni mindenkinek. Elvégre a rómaiak számára nem biztosítja a „békés ügymenetet”, a paleokonzervatívok hatalmukat féltik, a neokonzervatívokat intimidálni fogja, a „demokratikus tömeg” pedig majd a népszerű szabadságharcosban. Barabásban fogja látni azt a politikai személyt, akit kiszabadít a furcsa koncepciós per csúcsaként. Azt a gyermeket, aki ma megszületett, majd 30 évesen hatalmas igéretként érkezett: csodákat téve, tanítványok ezreit gyűjtve vonult be a Fővárosba, s akit korábban pálmaágakkal fogadtak, korbáccsal fogják végül elverni. Nem fogják érteni, hogy lehet valaki olyan a Messiás, aki tulajdonképp semmit sem tesz a társadalmi igazságtalansággal. Nem űz ki rómaiakat, nem teszi újra naggyá Izraelt, sőt: meggyógyítja a megszálló katona lányát, együtt eszik a kollaboránsokkal, és a szeretetről és elfogadásról prédikál, mint valami ostoba liberális. Semmi kard, semmi tűz, semmi láng, nem száll le a Keresztről, nem veti magát le a Templom tetejéről, hogy angyalai tartsák meg. Most meg dicsőség nélkül, egy tönkrement, összeomló félben lévő, régi dicsőségét soha többé vissza nem szerző, sőt halálát követő pár évtizeden belül fizikailag is végleg megsemmisített ország és évezredekre szétszórt nemzet tagjaként jön – ironikus módon épp az egykori Nagy Király, Dávid családjának tagjaként.
Vajon mi számít igazán?
Kettőezertizenhatról rengeteg mindent elmondhatunk, az azonban biztos, hogy nem tartozik eddigi emlékeink szerint a kellemes évek közé. A politikai szelek friss fújdogálása elsősorban azok számára hűvös, akiknek kellemetlen mormogásától a mi szájunk íze volt keserűbb két bejgli között.
A kollaboránsok visszaszorulnak, a Birodalom épp gyengélkedik, a zelóták robbantgatnak, a Világ a feje tetején áll, Messiások jelentkeznek a Népet vezetni. Amerikát elérte a „Brexit-láz” az új elnököt jövőre Donald Trumpnak fogják hívni. Karácsonyi üzenete a „Tegyük a Karácsonyt újra Áldottá!”. Úgy zárjuk az évet, hogy bár Orbán „tusványosi jóslata” valóra vált, s a „meglepetés-ember” lett a befutó Amerikában, ám épp Románia okozott az év végére még egy utolsó meglepetést Európa első muszlim miniszterelnöknőjével. Épp pár nappal ezelőtt jelzett a Történelem másik oldala is: annak ellenére, hogy az új szelek megérkeztek, mi még mindig egy bizonytalan, furcsa, válságos korban élünk, ahol épp Adventünkbe robbant be egy kamionnal a terror és a körvonalazódó európai polgárháború frontvonala.
Lényegtelen, hogy Karácsony még a Koránban is szerepel, korunk saját megváltását kereső zelótáit ez a lehető legkevésbé sem izgatja, és a Birodalom most is tehetetlen a bajkeverőkkel szemben, akik rettegésben tartanak minket.
Felbolydult a világ
A győzelmek és veszteségek egyenlítik egymást, egyik sem diadalmaskodik a másik felett, de jó ideig nem is fog. Felbolydult a Világ, kiegyenlítettek az erőviszonyok. A történelem gőzerővel folyik, az erőterek pedig épp átrendeződnek, a Béke egyre távolabbi és álomszerűbb lesz, hisz ha a Zelóták véres lázadását le is veri a Birodalom, a folyamatok, melyek igazi aggodalmaink szülik nem fognak leállni. A Messiás nem űzi ki a rómaiakat, nem kergeti vissza a Sivatagba a migránsokat, nem szünteti meg tüzes vassal a Farizeusok képmutató uralmát, és nem áll a Zelóták élére sem. Ezzel párhuzamosan ma is, ahogy akkor fokozatosan veszítjük el korábbi fogalmainkat, egykori országunkat, életünk megszokott rendjét. Ellenségeink baráttá, barátaink ellenséggé lesznek, a Templomaink meg lehet örökre leomlanak. Köveiből majd mecset épül idővel, nekünk meg egy fal marad, ahova kis cetliken tehetjük be kívánságainkat. Mi is kapkodunk, nézünk körbe keresve a Messiást, és azt érezhetjük – joggal – hogy az általunk ismert világ megszűnik létezni.
Lesz-e Karácsony száz év múlva?
A kérdés egyre kevésbé az, hogy Karácsony „kiüresedett” hanem hogy lesz-e egyáltalán 100 év múlva Karácsony? Kik lesznek az áldozatok, kik a győztesek, mi lesz az Új Béke, mire építhetjük gyermekeink, unokáink jövőjét? Egy szekta-társadalom következik? Közeleg a szellemi, vallási, etnikai és intellektuális „gettók kora”? El fognak pusztulni templomaink végleg, s marad a Fal, ahol siránkozunk a régi múlt felett?
Ami 2016 Karácsonyán próbára tétetik, a korábbiaknál is sokkal erősebben, az a hitünk. Könnyű elkényelmesedni a még álló Templom árnyékában, legyintve rómaiakra, a „történelmi paradigmára”. És bizony nagyon könnyű ítélkező farizeussá, vagy hőbörgő zelótává lenni. Könnyű a Népen számon kérni képmutató törvényeket. Könnyű megbélyegezni a „lenézetteket”, fegyelmezni őket, irányítani, kényszerhelyzetbe hozni.
Még ennél is könnyebb bűnösnek kiáltani ki őket: rasszista vámszedők, leprás konzervatívok, büdös szénbányászok, ostoba birkák, alattvalók, leprások, vakok. Alattvalók, akik képtelenek alakítani az erősek uralmát. Félelmeink ugyanazok, amikkel 2000 év előtt a lenézett Nép kereste a Messiást, és akiknek üzenetét a ma született Gyermek elmondta. Vámosoknak, halászoknak és prostituáltaknak. Aztán érdekes: a zelóta értelmiségi árulását követően majd Húsvétkor kerül a korabeli konzervatívok áskálódásának eredményeként a megszállók kezére, és ölik meg.
Ne féljetek!
Félelmeink erősebbek talán, mint valaha, ám a Betlehemi Gyermek üzenete pont az, hogy „ne féljetek!” Az, hogy higgyünk, az, hogy bízzunk, hogy szeressünk. Ő fogja felszabadítani az embereket, de nem a politikai elnyomás vagy anyagi nélkülözés, hanem ezen félelmek alol. Ő a lelket teszi szabaddá, híveit attól, hogy ezek a dolgok sötét fellegekként takarják el előlük a napot. Ma, 2016-ban a félelem rabjai vagyunk. Várjuk a Messiást, holott itt van 2000 éve.
Rég itt van köztünk, ma is – elvileg – az ő születésnapját ünnepeljük. Rettegve azonban nem lehet. Félünk a reakció erejétől, félünk az igazságtalanságtól, félünk megszerzett biztonságunk maradékának megszűnésétől, félünk a kamionoktól, sőt önmagunk sötét indulatai is egyre félelmetesebbek. Ilyenkor a betlehemi jászol üzenete talán még a korábbiaknál is fontosabb: ne féljetek, higgyetek, reméljetek és szeressetek.
A kétségbeesés korában, a sötét fellegeken túl is – giccses hasonlattal élve – de észre kell vennünk a Betlehemi Csillagot, és meg kell erősíteni a hitünket abban, hogy Jézus kicsivel több, mint 2000 évvel ezelőtt nem kevéssé „bizonytalan” korba érkezett. Nézzük csak!
Írta: Dobó István Péter, vezető kép: Thomas Cole Az alexandriai könyvtár pusztulása című festménye
Facebook
Twitter
YouTube
RSS