Néhány gondolat a pedofíliáról

Nevezhetjük pederasztiának, mivel a szó görög eredetű és arra utal, hogy hetero- vagy homoszexuális emberek gyerekekkel aktív – ritkán passzív – cselekedeteket hajtanak végre. Már a múlt század elején megjelent Révai Nagy Lexikona megírja, hogy a homoszexuális és gyermekekkel való pederasztia a magyar büntetőtörvénybe ütközött. A Wikipédia egy kicsit részletesebben ír – más néven – a pedofíliáról.

A pedofília (a görög παῖς, „gyermek” és φιλία, „szeretet” szavakból rakódott össze) a serdülőkor előtti gyermekek iránti szexuális vonzalom, amelyet a pszichiátria mentális betegségnek minősülő parafíliaként (más néven szexuális deviancia) tart számon. A pedofil bűntett az, ha egy felnőtt személy szexuális cselekményt végez(tet) egy gyerekkorú személlyel. Ma Magyarországon a felnőttkor a 18. életév betöltésével kezdődik, a gyerekkor pedig a 14. életév betöltéséig tart. Az ókori Rómában és Görögországban teljesen természetes volt, hogy felnőtt szexuális kontaktusba lépjen nemileg éretlen vagy alig érett fiatallal, de más országokból és kultúrákból is maradtak fenn ilyen tartalmú írásos emlékek. Sőt, még mindig vannak olyan államok, közösségek, ahol az ilyenfajta kapcsolat megengedett. Mindenesetre a kereszténység megjelenésével egyre inkább szigorodtak a szabályok a törvények. Werbőczy István Hármaskönyve, törvénytára először 1517-ben jelent meg Bécsben. Ebben még nincs szó a gyermekek elleni bűncselekményekről, hiszen maga a törvény 111. c. 4. §-a kimondja:

…régi szokásunk értelmében a férfineműeket tizennegyedik, a nőneműeket pedig tizenkettedik években mondják törvényes korúaknak.

Ez azt jelenti, hogy pert indíthatnak a sértettek a velük bántalmazókkal szemben. Amit bűnnek tekintettek a középkori Magyarországon, arról csak az I. könyv. 14. c. 6. §-a érint:

…a kik nőrokonaikat a negyedik izen belül megszeplősítik, vagy akik mostoha anyjukon erőszakot tesznek, s a kik vért fertőztetnek, nyilvános elmarasztalásban részesülnek…

Elég enyhe büntetés. De hozzá kell tenni, hogy a „fajtalankodást”, ezt a perverziót túlnyomórészt férfiak követték, követik el, és sokszor családon belül.

Tény, hogy a pedofília nemcsak lelki, de fizikai sérülést is okozhat a kiskorúnak, és a magyar büntetőtörvények szerint ez a cselekmény elítélendő. A további büntetési tétel szigorítását a következő hetekben szavazza meg a magyar parlament, éppen egy kirobbant pedofilbotrány miatt. Az átlag magyar ember, aki normálisan él, általában szemérmes, nemigen szeret beszélni saját szexuális életéről, vonzódásainak irányairól, sőt, a környezetében fellelhető homoszexualitásról, még inkább a beteges pedofíliáról. Egy véletlen folytán az elmúlt időben felszínre került ez az aberráció (beteges hajlam) és az is, hogy ezek a problémák mennyire nincsenek kibeszélve sem a családban, sem az iskolában, sem a társadalomban. Pedig a gyermek- és fiatalkorúak érdekében bizony óriási jelentősége van a felvilágosításnak, a nevelésnek.

A szexuális bűncselekmények (erőszakos homoszexuális közeledés, bántalmazás, a pedofil erőszak, a gyermekkori prostitúció…) jelentős része a felvilágosítás és nevelés hiányosságaiból, a morális magatartás meggyengüléséből, a naivitásból, a felnőttek iránti túlzott bizalomból, a szexuális szabadság rossz értelmezéséből ered. Természetesen ennek a félreértelmezésének fő hordozója a média, az internet, amely manapság jónak, megengedhetőnek festi le az LMBTQ-mozgalmat, jónak, megengedhetőnek tartja a transzvesztita hóbortot, jónak, megengedhetőnek, normálisnak tartja az egyneműek vonzalmát, házasságát, „családalapítását” (néhány országban már engedélyezett), a szerelem nélküli korai kezdést – akár kiskorúként is –, amelyeket főként az úgymond „fejlett” nyugati országokban támogatnak.

Egyszóval egy kiskorú gyermek, fiatalkorú többnyire nem kapja meg azt a támogatást sem otthon, sem a nevelési, oktatási intézményekben, sem a közszolgálati vagy kereskedelmi médiumokban, egyáltalán az egészséges felnőtt társadalomtól, hogy felkészülhessen az ilyen jellegű problémák megoldására, védekezésére. Amikor érzékenyítés gyanánt még Magyarországon is téma lehet, hogy férfiak nőnek öltözve, vagy nők férfiruhában illegethessék magukat az óvodákban, az általános- vagy középiskolákban, netán gender-, avagy nemátalakítási „tanórát” tarthassanak gyerekeinknek, unokáinknak, akkor komoly a veszély. Ez is erősítheti, megkönnyítheti a pederasztiát, az aberrált, beteges felnőtt közeledést. Szerencsére a nemzeti kormányunk gyermekvédelmi törvénye még idejekorán ezt a fajta érzékenyítést törvényileg megtiltotta.

Említettem, hogy keveset beszélünk ezekről a gondokról. A felnőttek régebben nem vették komolyan, az ilyesfajta kérdéseket lesöpörték az asztalról. Hadd mondjak el néhány példát a serdülő koromból, az ötvenes évekből, a szocialista korszak álerkölcséről és a későbbi időkből, amikor nevelőként kollégiumban, gyermekvédelmisként nevelési tanácsadóban dolgoztam, majd szakmunkásképzőben és középiskolában fiatalokat tanítottam. Mi, a második világháborúban született gyerekek igazából nem kaptunk nagy figyelmet, gyermekvédelemről nem is beszélve. A felnőttek, a szüleink vagy háborúztak, menekültek, vagy 1944–45-ben, a szovjet katonai megszállás után az életüket mentették, a megélhetés után szaladtak. Mi, budai srácok a Sas-hegy és a Gellért-hegy lábánál, a Köbölkút Általános Iskolában verekedtünk a lágymányosiakkal, a Móricz Zsigmond körtériekkel, és olykor elriasztottuk csoportokban azokat a leskelődő, kukucskáló ballonkabátos, szakadt férfiakat, akik az osztálytársainkat csalogatták a hegyi barlangokba vagy mutogatták a micsodájukat.

A kommunista erkölcs nem engedte, tiltotta, hogy hölgyek és férfiak, szerelmes párok titkos légyotton találkozzanak egy szállodában vagy kiadó szobákban, ezért a Sas- és Gellért-hegy néptelen területein, fák között, bozótosban, mészkőbarlangban kerestek maguknak helyet. A szocialista szexualitás a szabad ég alatt történt, mi úgy hívtuk, hogy a „mautner szállóban” (börtönszleng) zajlott. És az ilyen eseményekre mindig akadt leskelődő, pszichésen beteges, kielégítetlen ember, akár bűnözők is, de főként férfiak. Abban az időben több bűncselekmény történt, de tragédiák is. Sokakat csak a halálbüntetés riasztott vissza.

Más. A 61-es villamos mindig színültig tele volt emberekkel, sokszor nem fértünk fel, így mi ingyen a tuján (a villamos hátulján az ütközőn kapaszkodtunk, ebből lett a „há-tuja”, vagyis a tujázás) utaztunk. De volt, hogy sikerült bepréselni magunkat a villamosba, akkor többször előfordult, hogy borostás férfiak próbáltak matatni a nadrágsliccünk tájékán. Menekülni nem lehetett, sőt, mozdulni sem. Így ezt a kihívást úgy oldottam meg, mint egykor egy izmos, vízilabdás tizennégy éves, hogy megszorítottam a bácsi csuklóját igen erősen, aki ettől megijedt és elfordult tőlem. Ösztönösen cselekedtem, védtem magamat, mert nem tudtam, hogy mit akar. Édesanyámnak elmondtam az esetet, vele erről sokszor beszélgettünk – édesapámnak nem lehetett, mert reggel hét órától késő estig tervező mérnökként dolgozott osztályellenségként Rómaifürdőn, a Szállítóberendezések Gyáránál –, aki csak annyit mondott: „kisfiam, vannak beteges emberek, kerüld őket és el ne menj velük!” Egyszóval anyám rajtam tartotta a szemét, és szót is fogadtam neki.

Ja, volt még egy eset, amikor hetenként egyszer apámmal kora reggel elmentünk a Gellért gőzfürdőbe. Apám úszott, én a kellemes melegben brüggöltem. Aztán egy kopasz bácsi odaült mellém és a kezével próbált nyúlkálni, de megint ösztönösen arrébb húzódtam. Odaúsztam a faterhoz és mondtam, hogy mi történt. Azt hittem, megveri. Ő csak rám nézett és csak ennyit mondott: „Pityukám, maradj mellettem, kerüld azt az embert. Beteg, nem szabad bántani.”

Nos, így nőttünk fel. A homoszexuálisokról, a pedofilokról nem sokat tudtunk, de otthonról mi, fiúk kaptunk eligazítást. De nem ez volt akkoriban a legnagyobb baj. A Rákosi-korszakban mindenki féltette az életét, jártak a fekete kocsik az éjszaka, a börtönök tele voltak politikaiakkal, zsinórban folytak a kivégzések, így ha lehetett, az emberek kerülték a balhét, mert könnyen a szemük elé kerültek volna. Szerencsémre apám a sportolásra nevelt, már kilenc éves koromban a Vasasban vívtam, majd levitt a Császárba, ahol először úszó, majd vízilabdás lettem. Kemény gyereknek néztem ki, kerültek az ilyesfajta emberek. Ezt csak a sportnak köszönhetem. Magam sem tudtam, hogy a sport mekkora tartást, nevelési erőt jelent.

Aztán érettségi után, különböző kanyargós utak révén eljutottam nevelőnek egy szakmunkásképző nevelőotthonba, mivel máshol tanári állást nem kaptam a „rossz” szülői háttér miatt. Ekkor szembesültem megint azzal, hogy lehetnek aberrált emberek, akik a gyerekek közé kerülhetnek. Még az 1960-as évek végén sem volt szó arról, hogy aki pedagógus állást vállal, azt pszichológiai vagy alkalmassági vizsgálat alá vessék. Pedig a főiskolán, majd az egyetemen tanultam pedagógiát, pszichológiát, és mondhatni, folyamatosan fejlődött a gyermekvédelmi hálózat az országban, de ez még mindig nem volt elég. Nos, abban a kollégiumban, ahová felvettek, volt két nevelőtársam, akiket a kommunista párt helyezett állásba. Végzettségük nem volt, később tudtam meg, hogy pufajkások, munkásőrök voltak, egyikük századosként szerelt le. Kádáréknak sok ilyen figura később nem kellett sem a rendőrségnél, sem a hadseregben. Így ezeket a kádereket szétszórták az oktatás, a nevelés, a kultúra különböző területein. Nekik maradt a nevelőotthon. Volt tehát két olyan képzetlen kollégám, az én magyar–történelem gimnáziumi tanári oklevelemmel ellentétben, akikkel nem lehetett kultúráról, pedagógiáról, értelmes dolgokról beszélgetni.

Kohász, vasesztergályos, gépszerelő fiatalokat neveltem. Csepelre jártak dolgozni. Esténként verseket, elbeszéléseket olvastunk, irodalmi színpadot csináltunk, gitároztunk, beszélgettünk. A bizalmukba fogadtak. Egy nap bejött az irodámba egy jóképű állami gondozott gyerek, tudtam róla, hogy hatévesen került először nevelőszülőkhöz, mert a szülei alkoholisták voltak. Csaba kerülte a szavakat, lehajtotta a fejét, végül kibökte: „tanár úr, N. nevelőtanár a foci után lehívott az alagsorba zuhanyozni, megmosta szappannal a hátamat és ott elkezdett ölelgetni. Félek, mit csináljak? De ne tessék senkinek ezt elmondani.” A fiút megnyugtattam és megígértem, hogy mindent elintézek. Ez nem volt tréfa. Több mint hatvan, többségében árva gyerek volt a gondjainkra bízva. Beszéltem az igazgatóval – szintén pártkáder volt –, és kértem, hogy vizsgálja ki az ügyet. Kiderült, a fiú igazat mondott, a nevelő kollégát kirúgták. Bántódása nem esett, hiszen kínos lett volna a kollégium hírnevének, ha kiderül, hogy mi történt az otthonban. Ugyanis nem akárkinek a nevét viselte kollégium: egy olyan ávéhás katonatisztét, aki a „fasiszta ellenforradalmárok” elleni harcban esett el a főváros utcáin. El lett sikálva az ügy, 1968-at írunk.

A pedofil ügyek, a gyermekvédelem hiányosságai nem újkeletűek. Sosem volt elég pénz, erkölcsileg feddhetetlen, szakképzett pedagógusok alkalmazására. Éhbérért dolgoztunk. Ennek ellenére komoly munka folyt a fővárosban – csak ezt ismerem – a gyermekvédelem hatékony működésében, az ifjúságvédelmi felügyelők járták a kerületeket, környezettanulmányokat végeztek a családokról, iskolai bejelentések alapján a veszélyeztetett gyerekeket folyamatosan ellenőrizték. Jómagam is ilyen munkában vettem részt a XI. kerületben. Ekkor épült ki a nevelési tanácsadói hálózat országszerte, ahol képzett pszichológusok, pedagógusok, orvosok foglalkoztak veszélyeztetett gyerekekkel, alkoholista, pszichésen sérült szülőkkel. Ebben a tevékenységben két évig vettem részt. Készítettem a Szondi-, a Rorschach-teszteket problémás gyerekekkel.

Ennek kapcsán derült ki, hogy egy tizenöt éves kislány tanulmányi eredménye rohamosan romlott, elcsavargott az iskolából, nem járt haza. Többszöri beszélgetés után kiderült, hogy a nevelőapja folyamatosan zaklatta, és amikor ellenkezett, ráültette a lányt a forró sparheltra. A fiatalkorút azonnal kivettük a családi környezetből az anya ellenkezése dacára, és egy egyhetes, bentlakásos középiskolába utaltuk. Megoldottuk a problémát? Csak részben. A nevelőapát rendőri figyelmeztetés után elengedték. Értelmiségi, kutató mérnök volt. Pártcsókos lehetett. Ott is érkezett egy telefon és nem foglalkoztak tovább a kislány ügyével.

Kollégáimmal hány és hány ilyen történetet futtattunk végig, és mindig arra jutottunk, hogy a gyerekek elleni szexuális bűncselekmények elsősorban a családban és zárt közösségekben (nevelőotthonok, iskolák, intézetek stb.) történnek. Ezt különböző statisztikák is igazolják. Csak hat évig voltam pedagógus, de szerencsémre tanártársaim 99 százaléka normális életet élt.

Azt tudomásul kell venni, hogy a gyerekek mindig veszélyben voltak, régen is, most is. Amennyire a felnőttek védelmet nyújtanak a kiskorúaknak, fiatalkorúaknak, ugyanennyire veszélyt is jelenthetnek. Ezért nekünk, az idősebbeknek különös felelősségünk van, hogy egy egészséges, normális gondolkodású generáció nőjön fel. Nem lesz könnyű, mert ma Európában, egyáltalán a világban nincs élesen megkülönböztetve, hogy mely szexuális aberráció betegség és mely természetes. Magyarországon már egyértelmű, hogy a gyerekkorúak elleni abúzus (szexuális visszaélés, bántalmazás) bűncselekmény. A sokat kritizált Amerikától azért egyes dolgokat át lehetne venni. Bár teljes körű szexuális szabadság van, mégis, a gyerekek védelme ott is fontos. Az USA államaiban kötelező feltüntetni, nyilvánosságra hozni a pedofil személyek neveit, sőt, térkép jelzi, hogy az ilyen személyek hol laknak, hol tartózkodnak. Ezek között híres színészeket is találhatunk. Ha valamelyikük elköltözik, azt a rendőrségen be kell jelenteni, különben súlyos büntetéssel számolhat.

Az jó, hogy a gyermekvédelem ügyében saját utunkat járjuk, a magyar utat. Vigyáznunk kell gyermekeinkre. Az is biztos, hogy a mai korszellem nem elégszik meg csak a hivatástudattal – az is kell –, hanem elvárja, hogy a jó szakembert, bármilyen területen legyen is, jól meg kell fizetni. Különösen azokat, akik az óvodákban, iskolákban dolgoznak, gyerekeinkkel foglalkoznak.

Fotó: Canva