Önsorsrontó az európai szankciópolitika

Az orosz–ukrán háború következtében minden korábbinál világosabbá vált, hogy Európa képtelenné vált saját geopolitikai és gazdasági érdekeinek képviseletére és érvényesítésére. Nemcsak az Európai Unió elitje, de a legtöbb tagállami vezető sem ismerte fel a szankciópolitika kontraproduktív mivoltát, ami végső soron az uniót hozta előnytelen helyzetbe – olvasható a XXI. Század Intézet legfrissebb elemzésében. Az írást jegyző Bíró András szerint az ellátásbiztonsággal összefüggő alapvetések önsorsrontó módon való figyelmen kívül hagyása többek között magas energiaárakat, egyre emelkedő inflációt és megélhetési költségeket eredményeznek, ráadásul már a stagfláció vagy az akut gázhiány következtében leálló teljes iparágak rémképe sem tűnik elképzelhetetlennek. Az uniós szankciópolitika kudarcára az is kellően rávilágít, hogy a nemzetek feletti intézmény egyre több esetben kénytelen az Oroszország „megbüntetésére” kivetett szankciókon enyhíteni annak érdekében, hogy különböző, Európára nézve katasztrofális kimenetelű eseményeket elhárítson.

A XXI. Század Intézet háromrészes elemzésének második részében azt vesszük górcső alá, hogy az amerikai geopolitikai érdekeknek való megfelelés következtében az Európai Unió, és azon belül is különösen Németország hogyan cselekszik a saját érdekeivel ellentétes módon, és ez milyen következményekkel jár Európa-szerte.

A szankciópolitika kudarca

Az orosz–ukrán háború immáron több mint öt hónapja tart, amiben noha az Európai Unió nem minősül hadviselő félnek (hiszen a harci cselekményekben közvetlenül nem vesz részt), azonban a fegyverszállítások és a szankciópolitika által maga is erőteljesen részese a konfliktusnak. Brüsszel mindezt egy olyan időszakban teszi, amikor az európai kontinens a koronavírus-válság okozta gazdasági visszaesésből még ki sem lábalt igazán, az energiaárak drasztikusan megemelkedtek, ráadásul több európai ország ellátásbiztonsága még úgy is veszélybe kerülhet, ha Oroszország nem zárja el végül a gázcsapot politikai okok miatt.

Mindennek ellenére az uniós elit a kezdetektől fogva irracionális elképzeléseket vallott, amelyeknek a gyakorlatba való átültetése azzal járt együtt, hogy az unió elveszítette azt a kevés geopolitikai presztízsét is, amivel korábban rendelkezett. A szankciópolitika azon elgondolásból indult ki, hogy a háborús agressziót elkövető Oroszország térdre kényszeríthető azáltal, ha a Nyugat gazdasági büntetőintézkedéseket vezet be az ország ellen. A lendületet az sem törte meg, hogy történelmi példák éppenséggel arra mutatnak rá, hogy egyetlen komolyan szankcionált országban sem sikerült rezsimváltást, vagy demokratikus átmenetet előidézni, sőt, sokszor még az érintett országok hatalmi ambícióit sem sikerült korlátozni. A vágyvezérelt gondolkodás csapdájába eső uniós elit (amiben egyébként a német politikai vezetés is partnernek bizonyult) ennek ellenére azzal számolt, hogy a különböző szankciós csomagok bevezetése, és ebből adódóan jelentős bevételektől való elesés által „Oroszország képtelen lesz finanszírozni háborús agresszióját”.

Ennek folyományaképp az elmúlt öt hónapban nem kevesebb, mint hét szankciós csomag lépett életbe Oroszországgal szemben, amelyek többek közötté érintik az orosz oligarchákat, a legnagyobb bankokat, és személyesen Putyin elnököt is, de embargó vonatkozik az orosz olajra, valamint újonnan az aranyra is.

Emlékezhetünk, hogy az uniós elit hónapokon át lebegtette a gázembargó tervét – ami egyébként a piaci bizonytalanság következtében még feljebb emelte a gáz világpiaci árát –, míg most éppen az európaiak a saját maguk által megszavazott szankciók kiskapukon való kikerülésére, vagy valóságos diplomáciai finomhangolásokra kényszerülnek annak érdekében, hogy a gázellátás biztosítva legyen Oroszországból.

Felelőtlen német energiapolitika

A szankciópolitika kontraproduktív jellege leginkább Németország esetében figyelhető meg, ahol egy egyre súlyosbodó energiaválság kezd kibontakozni a szemünk előtt. A háború február végi kirobbanásakor a néhány hónapja hivatalban lévő új német kormány rögvest az Északi Áramlat–2 gázvezeték engedélyeztetésének leállításáról döntött, ami már előrevetítette, hogy az országot vezető baloldali koalíció morális alapú külpolitikát fog folytatni. Az Egyesült Államok egyébként hosszú évek óta lobbitevékenységet folytatott a gázvezeték üzembe helyezésének megakadályozása érdekében, ám az akkor még Angela Merkel által vezetett ország képes volt ellenállni az amerikai nyomásnak és a német érdekeket szem előtt tartó geopolitikai pragmatizmust követte.

Bár Berlin korábban is többé-kevésbé igazodott Washington elvárásaihoz, az elmúlt harminc év során elképzelhetetlennek tűnt, hogy Európa vezető gazdasági hatalma a saját érdekeivel ennyire ellentétes módon politizáljon, amivel egyébként közvetett módon az egész európai gazdaságot képes lehet recesszióba taszítani. Kétségtelen, hogy az alapjaiban elhibázott német energiapolitika (például az Energiewende program irracionális erőltetése, az átideologizált atomerőműellenesség, az Északi Áramlat–2 leállítása, a szénerőművek újranyitása) jelentősen hozzájárult a jelenlegi német energiaválsághoz, ám azt fontos kihangsúlyozni, hogy a krízis egy hosszabb folyamat eredményeként eszkalálódott ilyen szintre. Minderre „csak” katalizátorként hat a szankciópolitika visszaütésének több eleme is, például a gáz- és olaj világpiaci árának drasztikus emelkedése, az Északi Áramlat–1 vezetéken érkező gáz mennyiségének csökkenése, valamint az erőteljesen összefonódott orosz–német gazdasági kapcsolatok drasztikus leépítése is.

Az is példa nélküli, hogy az 1990-es német újraegyesítés óta először esett meg, hogy Németország külkereskedelmi mérlege – 1 milliárd dolláros hiányt elkönyvelve – negatív legyen egy adott hónap végén, de arra sem adódott példa, hogy az infláció 8 százalékra emelkedjen, vagy hogy a magas energiaárak miatt a Német Kereskedelmi és Iparkamara (DIHK) szerint az iparvállalatok 16 százaléka már most kénytelen csökkenteni a termelését. Németország immár a recesszió szélén áll, amit jól mutat, hogy az ország üzleti bizalmi indexe is szabadesésben van az Ifo Gazdaságkutató Intézet üzleti várakozásokat mérő indexe szerint, amire egyébként a koronavírus-járvány kezdete óta nem volt példa.

Az elemzés kiemeli: szintén nem a szankciópolitika sikeréről árulkodik, hogy Robert Habeck német gazdasági miniszter már hónapok óta arra figyelmeztet, hogy amennyiben Németország nem lesz képes feltölteni a gáztárolókat – márpedig ez egyre valóságosabb forgatókönyvnek tűnik –, akkor a gáztól függő iparágakat egyenesen le kell állítani az országban, ami a vegyipar, a papír- és műtrágyagyártás, a fémfeldolgozás és a hűtőipar leállását is okozhatja. Emellett a német kormány egy hőmérséklet-szabályozási rendelet bevezetésén dolgozik, aminek értelmében például 15 foknál nem lehet melegebb a lakásokban a téli éjszakákon. Az is beszédes, hogy Németország legnagyobb intézményi lakástulajdonosa, a Vonovia cég már július elején bejelentette, hogy ősztől több mint 1 millió bérlőjük képtelen lesz 17 fok fölé emelni a radiátor hőmérsékletét este 11 és reggel 6 óra között. De az is hivatalossá vált, hogy októbertől a kormány gázilletéket vet ki a fogyasztókra annak érdekében, hogy a megemelkedett beszerzési árak miatt egyetlen gázszolgáltatónak se kelljen fizetésképtelenséget jelentenie. Ez egyébként körülbelül évi 200 ezer forintnak megfelelő eurónyi többletköltséggel fog járni a családok számára.

Egyre inkább úgy tűnik, nem lesz áramlat az Északi Áramlat-vezetéken keresztül

Ennek fényében nem meglepő, hogy miután a német energiaellátás-biztonság egyre lesújtóbb képet fest, a német kormány álláspontját is árnyalni kezdi az a felismerés, hogy orosz gáz nélkül nemcsak recesszióba fog süllyedni az ország gazdasága, de a drasztikus életszínvonal-csökkenés következtében akár kormányellenes tömegtüntetésekre is sor kerülhet. A korábban harciasan oroszellenes retorikát megfogalmazó zöldbaloldal egyik társelnöke – a kormány jelenlegi gazdasági minisztere –, Robert Habeck például kénytelen volt Kanadánál közbenjárni annak érdekében, hogy az észak-amerikai ország visszajuttassa azt a náluk javított, az Északi Áramlat–1 zavartalan működéséhez szükséges turbinát Oroszországnak, amit éppen az oroszellenes szankciók gátoltak. Ennek kapcsán a zöldbaloldal másik társelnöke, a külügyminiszteri pozíciót birtokló Annalena Baerbock pedig azzal volt kénytelen magyarázkodni, hogy „amennyiben nem kapja meg Németország a turbinát, akkor nem kap több gázt, és ha ennek következtében a kormány a népfelkelések kezelésével lesz elfoglalva, akkor talán nem tudja többé pénzügyileg támogatni Ukrajnát”.

Tehát miután a német kormány saját magát kormányozta ebbe a példátlan energiaválságba, kénytelen volt ráébredni arra, hogy nem tudja függetleníteni magát attól a geopolitikai alapvetéstől, hogy továbbra is szüksége van az orosz gázra. Itt mutatkozik meg leginkább, hogy az oroszellenes szankciók súlyosan Németország saját érdekei ellen hatottak – vélekedik az elemzés.

Brüsszeli képmutatás

Azonban nemcsak a Kanadában szervizelt gázturbina Európába történő visszajuttatása során vált szembetűnővé, hogy az unió a saját maga által foganatosított szankciókat kénytelen megkerülni vagy felülbírálni. Példának okáért az EU kénytelen volt enyhíteni az orosz bankokra kiszabott szankciókat annak érdekében, hogy az Afrikában kialakult élelmezési válság eszkalációját megakadályozza. Több afrikai vezető is egyenesen az uniós szankciókat tette felelőssé azért, hogy élelmezési krízis alakult ki országaikban, aminek fennmaradása esetén könnyen egy újabb többmilliós migrációs hullámmal nézhetett volna szembe Európa. De szintén idekívánkozó példa, hogy az Oroszországhoz tartozó kalinyingrádi exklávé felé irányuló orosz árutranzitot Litvánia kezdetben megakadályozta, ám az Európai Bizottság végül úgy rendelkezett, hogy lehetővé kell tenni a szankcionált áruk vasúti tranzitját az Európai Unió területén keresztül mindaddig, amíg ezek a szállított áruk katonai célra nem használhatóak.

Noha sokat hangoztatott érv a brüsszeli elit részéről, hogy „az Európai Unió szuverenitását” veszélybe sodorják azok a tagállamok, amelyek a saját érdekeiket kívánják képviselni, ám ez a fogalom már önmagában is oximoronnak minősül, hiszen a tagállamok saját szuverenitásuk bizonyos elemeit ruházzák át a szerződéses alapon létrehozott nemzetek feletti intézményre. Éppen ezért nem meglepő módon felerősödtek azok a hangok az utóbbi időben, amelyek a tagállami vétó intézmények megszüntetését sürgetik, hiszen a nemzetekhez már semmiféle módon nem kötődő és globalista érdekeket képviselő elit ebben látja akadályát annak, hogy az unió geopolitikai tényezővé váljon a világpolitika színpadán. A tagállami szuverenitás elfojtásának legújabb állomása abban ölt testet, hogy a Bizottság kötelezné az uniós tagországokat arra, hogy 15 százalékkal csökkentsék a gázfelhasználásukat, valamint a kötelező szolidaritási gázelosztást is érvénybe léptetné. Ez a tervezet is arról árulkodik, hogy a szankciópolitika kontraproduktív hatása milyen nehéz helyzetbe hozta Európát energetikai szempontból, mivel az olcsó orosz földgáz helyettesítésének rövidtávon nincs alternatívája.

Vegyük például az alternatívának szánt cseppfolyósított földgázt (LNG), ami egyszerűen több okból sem képes biztosítani az energiaellátást: egyrészt rendkívül drágán lehet kitermelni, másrészt elképesztő ökológiai lábnyom mellett lehet az Egyesült Államokból vagy Katarból Európába szállítani, ahol egyébként jelenleg sem a tároláshoz, sem a kontinensen belüli szállításhoz szükséges technológia nem áll rendelkezésre. Mindemellett miközben a brüsszeli elit moralitási kérdést kreált az orosz gáz beszerzésének ügyéből, az EU jelenleg is tárgyal többek között Törökországgal és Azerbajdzsánnal az alternatív gázbeszerzésekről, amit akár okkal is lehet képmutatásnak nevezni. Szintén idesorolható, hogy az olajembargó kivetése azzal járt együtt, hogy az európai kontinens a kiesett orosz olaj pótlására egyre többet kénytelen importálni Szaúd-Arábiától és Iraktól. Kétségtelenül legitim kérdéseket vet fel, hogy az iraki és szaúdi olaj, valamint az azeri, török, és katari gáz mennyivel demokratikusabb az orosznál? – veti fel az elemzés.

Az LNG-tartályhajó lenne a zöld energiahatékonyság jövője?

Önmagában természetesen nem azzal van probléma, hogy az EU a saját energetikai függőségének leépítése érdekében diverzifikálni akarja a kontinensre történő gázszállítást – sőt, ez üdvözlendő is lenne –, hanem azzal, hogy a „demokrácia és jogállamiság” önjelölt patrónusaként olyan országokkal hajlandó üzletelni, amelyek Oroszországhoz hasonlóan rendszeresen emberjogi atrocitásokat követnek el a saját vallási, etnikai, vagy akár politikai kisebbségeik ellen. Noha több esetben is láthattuk már, hogy az uniós testület csak azon szelektív esetekben folytat értékelvű politikát, amikor ez a saját céljaival is megegyezik.

A geopolitika vastörvényei

Miközben az unió morális nagyhatalomként próbál viselkedni, a felszín alatt azért látható, hogy a geopolitika és reálpolitika elsőbbséget élvez a moralizáló külpolitikával szemben, amit kellően szemléltet, hogy az orosz–ukrán háború ellenére Spanyolország négyszer annyi földgázt kénytelen importálni Oroszországtól, mint tavaly. Ennek oka az a kényszerhelyzet, hogy miután Algéria támogatja a marokkói megszállás alatt lévő Nyugat-Szahara függetlenségét, ezért az ország vezetése attól sem riad vissza, hogy zsarolóeszközként használja az algériai földgázexportot Spanyolországgal és Marokkóval szemben, annak érdekében, hogy politikai céljait elérje. Ebből pedig egyenesen következik az, hogy az algériai földgáz hiányában Spanyolország csak az orosz energiával tudja támogatni Marokkót, amely ország gazdaságilag és biztonságpolitikailag is Madrid egyik legfontosabb szövetségese a térségben. Ebből is látható, hogy minden európai ország egyéni helyzetben van, ezáltal ésszerűtlenek azok a brüsszeli elvárások, amelyek minden tagállamtól „morális alapon” elvárnák, hogy a saját nemzeti érdekeikkel szögesen ellentétes hatást kiváltó szankciókat szavazzanak meg.

Mindeközben a Nemzetközi Valutaalap (IMF) legfrissebb kutatása szerint az orosz gazdaság a vártnál kisebb mértékben zsugorodott, elsősorban a magas energiaárakból származó extraprofitnak köszönhetően. Szintén az IMF mutatott rá arra, hogy Európának nincs átfogó terve a gázhiányra és az energiaárak emelkedésének megakadályozására, aminek következtében az orosz gázszállítás teljes leállása esetén több EU-s tagállam GDP-je is 6 százalékkal csökkenne és recesszióba taszítaná őket. Egyébként az is a szankciók sikertelenségére mutat rá, hogy az Európai Központi Bank kénytelen volt kamatot emelni, miután megugrott az eurózóna inflációja, a recessziótól való félelmek erősödtek, a dollárral szemben folyamatosan gyengült az euró, valamint az orosz gázszállítások is akadoznak.

Mindemellett az sem másodlagos következmény, hogy geopolitikai átrendeződéssel is jár Európa önkéntes lecsatlakozása az orosz energiahordozókról, hiszen egyre szorosabb együttműködés kezd kialakulni a BRICS (Brazília, Oroszoroszág, India, Kína, Dél-Afrika) csoport tagjai között, sőt, az elmúlt időszakban Törökország, Egyiptom és Szaúd-Arábia is jelezte csatlakozási szándékát az alakuló szövetséghez. Az is beszédes, hogy az említett országok mellett Pakisztán, Irán és az egész arab világ nem ítélte el nyíltan az orosz támadást, sőt, sok ország még a korábbinál is intenzívebb kereskedelmi kapcsolatokat kezdett el kiépíteni Oroszországgal. Mindezek pedig arra engednek következtetni, hogy az orosz–ukrán háború árnyékában egyre több állam kezdett közelíteni ahhoz a formálódó blokkhoz, amely egyre nyíltabban kérdőjelezi meg a Nyugat hegemóniáján alapuló nemzetközi rendet. Vagyis a Nyugat a szankciópolitika által sem képes izolálni Oroszországot a nemzetközi színtéren, hanem egyenesen saját magát zárja burokba.

A brüsszeli direktívákat követve a tagállamok saját energiaellátás-biztonságukat sodorják veszélybe, és eközben a legtöbb államvezető észre sem veszi, hogy az olcsó orosz gáz helyett a jövőben drágán kitermelhető és szállítható, rendkívül környezetszennyező tankerhajókon érkező amerikai LNG-gáz vásárlására lesz rászorulva országuk. Az sem elhanyagolható tény, hogy gyakorlatilag a második világháború vége óta Európa a saját biztonságát szinte teljes mértékben az Egyesült Államokra bízta, ami egy rendkívüli kiszolgáltatottságot eredményezett. Ez az alárendeltségi viszony pedig lényegében csírájában elfojtotta annak lehetőségét, hogy az unió képes legyen önállóan érvényesíteni érdekeit a világpolitika színpadán. Az Egyesült Államok a jelenlegi konfliktus során is profitál abból, hogy az unió az amerikai geopolitikai érdekeknek való megfelelés kényszerében hajlandó önsorsrontó szankciópolitikát folytatni Oroszországgal szemben.

Egyre több jele adódik azonban, hogy a tagállamok állampolgárai elégedetlenek az országukat vezető politikusok azon döntéseivel, amelyek az átlagemberekkel akarják megfizettetni a háború árát. Jól példázza ezt, hogy Emmanuel Macron elveszítette a parlamenti többségét, a német szociáldemokraták támogatottsága egyre csökken, míg Bulgáriában, az Egyesült Királyságban, Olaszországban és Észtországban egyenesen megbuktak a háború- és szankciópárti vezetők, ezzel kormányválságot előidézve mind a négy országban.

Hiába szeretné a brüsszeli elit a tagállamok szuverenitásának felszámolása árán geopolitikai tényezővé tenni az EU-t, ha az intézmény a jelenlegi konfliktus során is képtelen a saját érdekeit viselni, és „az európai politikai osztály az amerikai modellt követi alvajáró, hipnotizált állapotban” (Molnár Tamás). Az Oroszországgal szemben megszavazott szankciós csomagok egyre inkább arra világítanak rá, hogy Európa az amerikai geopolitikai érdekek bábjává vált – olvasható az elemzésben.

Forrás: XXI. Század Intézet