Eleink, őseink életét kutatja Eőry Béla, akit csak Esőlesőnek neveznek. Miért? A kísérleti régész úgy várja az esőt, ahogyan a földművelők, de más okból: a víz kimossa az addig elrejtve heverő leleteket. Eőry Béla nemcsak felfedezi, de újra is éli a múltat: úgy készíti el a különböző tárgyakat, eszközöket, ahogyan azt a régmúlt emberei tették. Volt, hogy saját fiát fogta az eke elé, máskor az ősember Ötzi feltételezett téli ruhájában járta a falut. Csoda, hogy megijedtek tőle? Hiánypótló interjú egy lebilincselő karakterrel.
ERDÉLYI E. PÉTER
A világ talán legismertebb kísérleti régésze Thor Heyerdahl norvég néprajzkutató és felfedező volt, aki Kon-Tiki nevű tutajával 8000 kilométeres utat tett meg egy expedíciója során, és ezzel bebizonyította, hogy az ősi eszközökkel épített indián járművel is hatalmas távolságok tehetők meg. Eőry Béla kísérleti régész is hasonló próbákat tesz, igaz, ő idehaza, Balatonberényben, a szárazföldön. A titokvadász műhelyében mozdulni sem lehet az őskori harcosok fegyvereitől, az ősparasztok szerszámaitól. Az évezredes tárgyak azonban nem ásatások termékei, mindössze néhány éve készítette őket Eőry Béla. Miközben a régészeti tárlatokból ismert őskori kést nézegetem, forgatom, vizsgálom és a mester szavait hallgatom, szinte visszarepülök az időben, és lelki szemeim előtt egy neolitikumi házaspár ünnepi készülődése jelenik meg.
„Fekete a Nyájban apó a házban ült és a kését vizsgálta figyelmesen. Arra volt kíváncsi, hogy a fanyélbe erősített obszidián szilánkok nem lazultak-e ki. A nagycsalád ma ősi szertartás közepette kecskét öl, mert itt a szántás ideje és régi törvény, hogy ilyenkor Tapa szellemnek állatáldozatot kell bemutatni, abban a reményben, hogy jó termést ad. A föld alatt élő Tapa a halál és az élet szelleme egyszerre. Ő a túlvilág ura, ahová a holtak távoznak, és akinek testéből az élet évről-évre kihajt.”
Sajnos, az ásatásokon előkerült, sokszor titokzatosnak tűnő tárgyakra az archeológusok némi tanakodás után egyszerűen rásütik a „kultikus” jelzőt – ébreszt fel álomszerű időutazásomból meglepő gondolatával Eőry Béla. – Ez a sorsa az őskori angliai Stonehenge kőtömbjeinek és sok más, a modern ember számára megmagyarázhatatlan építményeknek, eszközöknek, fegyvereknek, szerszámoknak, egyéb tárgyaknak. Ennek az az egyszerű magyarázata, hogy az íróasztaluk mögött bölcselkedő régészeknek sok esetben semmilyen anyagismeretük, szerszámkészítési-, házépítési-, mezőgazdasági-, vagy éppen élelmiszer-gyártási tudásuk nincs, a gyakorlati kivitelezésről nem is beszélve. Ezért vezeti sokszor tévútra tudományos kutatásaikat a végtelen fantáziájuk – állítja a kísérleti régész.
Amit talál, annak a mását saját kezűleg készíti el?
Igen. Visszamegyek a múltba, vagyis igyekszem úgy gondolkodni, mint az abban a korban élők, ráadásul úgy és ugyanolyan körülmények között készítem el, ahogyan akkor tették. Közben mindent szigorúan dokumentálok: leírom, hogy mit és miképpen, illetve mennyi idő alatt tudtam elkészíteni, miközben fotózom a munkafázisokat, és természetesen a tapasztalataimat is feljegyzem. Például a hibáimat, amelyek szintén tanulságosak! A régész feltárja a tárgyakat, a kísérleti régész pedig továbbgondolja azt: a miértekre és a hogyanokra is keresi a választ. Meggyőződésem, hogy a tudományos kísérletezés kiegészíti a klasszikus archeológiát.
Miben különbözik a hagyományos archeológustól?
Abban, hogy az őskori ember fejével igyekszem gondolkodni, majd a képzeletemben megszületett ötleteket valóra váltom. Ehhez valamiféle hatodik érzékem lehet, és ehhez járul hozzá a több évtizedes gyakorlatom. Így hozom létre az általam kitalált ősi módszerekkel a régmúlt idők szerszámait, fegyvereit, viseleteit, ékszereit, amelyeket ha elkészítettem, ráadásul ki is próbálom a gyakorlatban, fel is használom a mindennapokban. Például a földből előkerült kőbaltát ősi módon igyekszem megcsiszolni-kifúrni, nyelet faragni neki, majd az elkészült rekonstrukcióval a kor szintjének megfelelő munkát végzek.
Ha jól értem, nem csupán az őskori tárgyakat, hanem a több ezer éves technikákat is rekonstruálja.
Igen, de mindezek mellett számos települést is felfedeztem itt, Somogyországban és környékén.
Milyen kutatási módszert alkalmaz? Fémkereső, ásó, lapát?
Egyik sem. A záporok, zivatarok – na, innen az „Esőleső” csúfnevem –, amelyek nemcsak ki-, hanem le is mossák a cserepeket, leleteket. A föld olyankor nyitott könyvvé válik: előtted van a történelem egy kis szeletkéje, csak észre kell venni.
Mi lett az elmúlt 54 évben összegyűjtött régészeti leletek sorsa?
A mintegy 43 000 leletből valamivel több, mint 20 ezer a kaposvári megyei múzeumba, 20 800 darab pedig a marcali múzeumba került.
Milyen következtetéseket vont le a tárgyak tanulmányozásakor?
Hiányérzetem támadt és olyan kérdések merültek fel bennem, amelyekre nem tudtam a választ. A környező vidékeken talált kerámiadarabok, pattintott kő- és csonteszközök, illetve egyéb tárgyak vizsgálata során rájöttem arra, hogy ősember csupán ezek segítségével nem tudott volna megélni. Rájöttem, hogy itt még egész sor ismeretünk hiányzik! Ekkor gondoltam először arra, hogy mi lenne, ha elkészíteném ezeket a tárgyakat és persze ki is próbálnám, vagyis használnám őket.
Az foglalkoztatja, hogy miként teltek az akkori hétköznapok?
Pontosan! Az, hogy miképpen gazdálkodott az őskori ember, például hogyan termesztett gabonát és egyéb növényeket. Mennyi idő alatt és hogyan tudta elkészíteni az ekéjét, és milyen módon használta azt? Miképpen dolgozta fel a gabonáját és milyen táplálékot készített belőle?
Melyik volt az első tárgy, amit megpróbált elkészíteni?
Amikor nekifogtam, még azt gondoltam, hogy sarló lesz az első eszköz: hajlított fába pengeéles pattintott kőszilánkokat helyeztem, majd próbára tettem a szerszámot. A munka előtt tanulmányoztam a néprajzi párhuzamokat, a szakirodalmat és az ősi ábrázolásokat, például az egyiptomi betakarításokat. Kiderült, hogy az aratáskor marokra fogták az ősgabonát, ráadásul nem a tövénél vágták el, hanem a negyven centiméterre a föld felett. Vagyis a gyakorlatban jöttem rá, hogy nem vagdalni kell a gabonát, ahogyan azt a modern sarlókkal teszik, hanem marokra fogva elvágni. Tehát amit előállítottam, nem sarló, hanem aratókés volt!
Milyen feltételeknek kell megfelelnie a tudományos rekonstrukciónak?
A munkát megelőzően ismerni kell, vagy ki kell találni, hogy a kísérlet során a vizsgált közösség számára egy adott helyen milyen anyagok álltak rendelkezésre, illetve voltak ismertek számukra, tehát ennek megfelelően a munka során felhasználtaknak pontosan ezeknek kell megfelelniük. Másodszor, a módszereknek összhangban kell lenniük a vizsgált ősi közösség technológiai képességeivel. Ennek eredményeként a kísérletekben szigorúan tilos használni a modern technológiát, továbbá az eredményének olyannak kell lennie, hogy reprodukálható legyen, és magának a kísérletnek olyan tesztekből kell állnia, amelyek a javasolt következtetésekhez vezetnek. Példa erre, ha a hagyományos módon és anyagokból elkészített őskori ekét traktor húzza, akkor torzul a kísérletek hatékonysága! A kísérlet pontossága érdekében egy pár, szántásra betanított ökörre van szükség.
Vagy emberi erőre…
Valóban, eleink az igavonó állatok használata előtt emberi erővel szántottak. Feleségem legnagyobb rémületére én a fiamat fogtam be a faeke hámjába és felszántottam vele a kert jelentős részét, hogy például tönkölybúzát ültessek bele. Ráadásul a termést az aratás után megtisztítottam a pelyvától, majd megőröltem és őskori ételt készítettem belőle, hogy azután megkóstoltassam legközelebbi hozzátartozóimmal.
Milyen ételt készített?
Szerintem a tudósok soha nem vizsgálták alaposan meg sem a tönkét, sem a tönkölyt, én azonban elkezdtem ősi módon termeszteni őket és kiderült, hogy ezekből nem lehet sem kenyeret, sem lepényt sütni. Megjegyzem, az Alpokban véletlenül fellelt rézkori jégember, Ötzi gyomrában is durván őrölt gabonát találtak. Ennek pedig igen egyszerű oka van: a levágott pelyvás ősgabonából az ismert módszerekkel nem lehet kinyerni a magot. Ezt a szárastól levágott gabonát lánggabonának nevezik, mivel a tűz fölé helyezve a magról egyszerűen leégették a pelyvát, majd a magot kiszelelték, végül az őrlőkövön megőrölték. A szemek az eljárás során karamellizálódtak, tehát őket másra felhasználni nem lehetett. Az őrlemény tejjel, mézzel vagy más étellel keverhető, mint manapság a müzli, a kása, vagy a corn flakes. Az ilyen „trükkökre” kizárólag abban az esetben jöhet rá az ember, ha elkezdi termeszteni, illetve feldolgozni az ősgabonát.
Milyen egyéb nehézségeket kellett „trükkökkel” áthidalni?
A csiszolt kőszekercék is komoly fejtörés elé állítottak. A kérdés az volt, hogy miként készült a lyuk a nyéllukas fajtán. A szakirodalomban azt írják, hogy fúrták. Szerintem ez igaz is, meg nem is, mert a fúrás azt jelenti, hogy fúróval lyukat készítenek, miközben az összes fölösleges anyagot eltávolítják. Akkoriban azonban nem volt erre alkalmas eszköz. Én rájöttem arra, hogy a mester nyílfúróval és némi víz, illetve homok segítségével egymás mellé kisméretű lyukakból gyűrűt fúrt, a középen maradt „dugót” pedig végül kiütötte.
Miért pont az őskor érdekli?
Hazánkban a neolitikummal sokáig alig foglalkozott valaki. A régész szakma csupán kis újkőkori foltocskákat ismer itt, a Dunántúlon, pedig ezt a területet a neolitikumi ember valaha teljesen birtokba vette! A szakembereket is megdöbbentette, hogy a műkedvelő régész keze nyomán ezrével kerülnek elő az apró nyomok ebből a korból, hiszen kilométereken keresztül kizárólag újkőkori településeken lépdel a kutató. A megyében összesen 65 neolitikus települést tártunk fel. Előtte egy vagy kettő volt csak ismert Somogyban. Pedig a neolitikus emberek rendkívül fejlett földművelők voltak, akik feltalálták az ásóbotot, az ekét, az aratókést, valamint a keményebb csiszolt kőeszközöket. A szarvasmarha, sertés, juh, kecske és egyéb jószágok tartása is bonyolultabb eszközöket követelt meg. A földterületet égetéses erdőirtással készítették elő a földműveléshez.
A mezőgazdaság megszületésével párhuzamosan különböző iparágak jelentek meg. Melyek voltak ezek?
Elterjedt a fazekasság, a kosárfonás, a szövés és egyebek, amelyek mind hatottak a társadalom átalakulására. Mintegy 8000 évvel ezelőtt a Kőrös–Starčevo kultúra népe a Balkán felől megszállta a Kárpát-medence déli részét, később az Alföldet, majd tovább nyomult a Dunántúlon. Erre az újkőkori kultúrára az ún. tűzdelt szalagdíszes kerámia jellemző. A legérdekesebb őskori „jégember”, Ötzi sokkal többet mesélt el nekünk a maga koráról, mint bármely feltárt kortársa.
Úgy tudom, hogy rekonstruálta a ruháját, eszközeit, sőt, a „menüjét” is…
Jómagam minden öltözékét őskori eszközökkel és eredeti anyagokból gyártottam újra, és állítom, hogy ruházata alkalmas volt a hegyi vándorlásra. Abban, amit a bolzanói múzeumban kiállítottak, egy órán belül megfagyott volna a szerencsétlen ember. Amikor készen volt az őskori gúnya, egy hideg téli napon magamra öltöttem, hogy megtapasztaljam, mennyire meleg: végigmentem a falun Ötzi szép bundájában, de többen jetinek véltek, úgyhogy többé nem rémisztgettem a falubelieket.
Mindig sikeres, minden esetben elkészül az, amit megálmodott?
Természetesen érnek kudarcok is. Például többször megpróbáltam Ötzi vadászhálójával elejteni egy fácánt, de hiába csalogattam a hálóhoz még kukoricával is, a madaram mindig szépen megkerülte a csapdahálót, és úgy kapkodta fel a szemeket. Szóval, őskori módszerekkel nem sikerült fácánt elejtenem.
Hogyan vált magából autodidakta régész?
Okleveles gépipari technikusi végzettségem van, évtizedeken keresztül üzemmérnökként dolgoztam, de végül kísérleti régész vált belőlem, mert fiatalon elvarázsolt a numizmatika tudománya, és 1965-ben, az első terepbejárásaimkor, amikor római pénzek után kutattam, sok más tárgyat is felfedeztem. Itt tettem meg az első lépéseket, majd mivel érdekelt szűkebb hazám világa, gyalogosan bejártam Somogy megyét és annak határterületeit, hogy képet kaphassak a kőkorszaki, a középső kőkorszaki, valamint az újkőkorszaki emberkéz nyomairól. Terepbejárásaim során rendíthetetlenül szedegettem a köveket, cserépdarabokat, csontokat, miközben alaposan megfigyeltem a növényvilágot és a természeti jelenségeket.
Itt még csak a szenvedélyes gyűjtőt látom. Hogyan fogant meg az experimentális archeológus?
A tárgyak kérdéseket vetettek fel bennem és elhatároztam: felkutatom rájuk a megfelelő válaszokat.
Ki lesz tudásának az örököse?
Nagy célom volt, hogy átadjam a tudásomat. Iskolákban és múzeumban tartottam történelemórákat, ahol a gyerekek és a felnőtt érdeklődők kézbe vehették, sőt, ki is próbálhatták az őskori vagy bronzkori baltákat és az adott kor más tárgyait. Önálló kiállításokat is rendeztem, és én alkottam meg Százhalombattán az első és egyben utolsó bronzkori házat.
Miért beszél múltidőben és némi keserűséggel a hangjában?
A kezdeti lelkesedésem már rég alábbhagyott. Rengeteg falba ütköztem az évek során, na meg az egészségi állapotom is megromlott. Hosszú évtizedeken át kutyabajom nem volt, most meg rendre a kórházba kell mennem. Alapvetően nyugodt és türelmes ember vagyok, de ha valamit megígérnek, s harmadszorra sem teljesítik, akkor felmegy bennem a pumpa. Ma már ott tartok, ha találnék valamint, egyáltalán nem biztos, hogy lehajolnék érte.
Mi lesz a leletek sorsa?
Ha valamelyik múzeum nem fogadja be, akkor visszaadom őket a földnek. Mivel mindent alaposan dokumentálok, így pontosan tudom, hogy mit hol és mikor találtam. Ha úgy érzem majd, hogy lejár az időm, visszaviszem őket oda, ahonnan elhoztam.
S a tengernyi dokumentációnak?
Egy élet munkája fekszik benne. Nem szeretném, hogy illetéktelen kezekbe kerüljön: akkor inkább elégetem…
Facebook
Twitter
YouTube
RSS