Nem véletlenül büszkélkedett azzal Péter Gábor, hogy a Politikai Rendészeti Osztály (PRO), a későbbi ÁVO csapatában válogatott klasszisok futballoznak. Tényleg így volt: Bíró Sándor, a világbajnoki ezüstérmes (1938), ötvennégyszeres válogatott legenda volt az egyikük. Bíró az MTK-ban és a PRO-ban is futballozott. Péterék később átvágták a gordiuszi csomót, egyszerűen felfalták az MTK-t, 1951-ben már a frissen felavatott államvédelmi sporttisztek, Hidegkuti századosék köszöntötték Péteréket. Az ávós idők focija (2.)
„A Politikai rendészeti osztály [PRO] tagjai között igen sok kiváló sportember van. Vonatkozik ez főleg a labdarugókra. Az osztály futtballcsapata [így] igen komoly játékerőt képvisel, a csapat tagjai között több országos nevü, válogatott játékos van. Az osztály futtballcsapata eddig minden mérkőzését megnyerte és reménye lehet arra, hogy a budapesti Rendőr kapubajnokságot megnyeri” – írta Péter Gábor az előző cikkemben bemutatott szigorúan titkos belső körözvényében, amelyben a PRO beosztottjait a futballcsapat támogatásra és meccslátogatásra ösztönözte.
Sportújságíróként és a Hálózat kutatójaként is az érdekelt:
kik lehettek ezek a válogatott játékosok?
Az állambiztonsági iratok jelentős részét eltüntették és megsemmisítették az ötvenes években, így már nem is olyan könnyű válaszolni erre. Az újságcikkek szerint a PRO csapata 1945-ben kétszer is összecsapott az V. kerületi kapitányság együttesével – a Népsport mindkét meccsről beszámolt –, mindkétszer könnyedén nyert, és a második találkozó kezdőnévsora most az igazán érdekes. A PRO a Gergő – Kövesdi, Bíró – Kertész, Kornél, Pósa – Gárdonyi, Gyurcsó, Füstös, Kovács, Klint tizeneggyel állt fel.
Az egyik említett válogatott biztosan ott volt a csapatban. Bíró Sándor, az 1938-as világbajnokság ezüstérmese, a magyar futball és az MTK legendás hátvédje.
Bíró és Zsengellér, a kor két legendája / Fotó: Képes Sport/Arcanum.hu
Erre az Arcanum folyóirat-adatbázisának segítségével jöttem rá, hiszen a megfelelő keresőszavak kombinációjára kidobta a következő – már 1946 elején megjelent – cikket, amelynek címe, „Bíró Sanyi is ott akar lenni Londonban 1948-ban”, rámutatott az akkor már korosodó játékos álmára.
„Az elmúlt vasárnap délelőtt szépszámú és kritikus közönség jelent meg a latorca utcai pályán, hogy végignézze az angol katonai misszió és e lap szerkesztőségének labdarúgó mérkőzését. A kitűnő idő sok ismert és nevezetes sportembert vonzott: itt láttuk többek között Dicker Mihályt, Jávor Pált, Takács Gézát. A nézőtéren láttuk Bíró Sándort, az MTK sokszoros válogatottját, valamint Nagy II. Ferencet, a Vasas kitűnő középfedezetét. Beszéltünk Biró Sándorral. Elsősorban egészségi állapota felől érdeklődtünk – írta a Népsport 1946. január 20-án.
– Teljesen meggyógyultam, a pihenő nagyon használt és mondhatom, sohasem éreztem magam ilyen jó erőben, mint most – mondja.
– Szóval, semmi más oka nem volt annak, hogy egyesületének utolsó mérkőzésein nem vett részt – kérdezzük.
– Semmi. Hiszen mondtam, hogy alig várom az idény megkezdését és már addig is résztveszek mérkőzéseken, ha nem is az MTK színeiben, hanem a politikai rendőrségnél, amelynek csapatában szintén játszom. Jövő héten az angol katonai misszió csapatával játszunk barátságos mérkőzést.
– Mik a tervei? – kérdezzük.
– Végső tervem a londoni az 1948-as olimpia. Szeretnék még ezen részt venni, s éppen ezért a következő idő alatt minden edzésem, minden gondolatom erre irányul.
Biró Sanyi igazolja azt a tételt, hogy nincs kiöregedett játékos akkor, ha valakiben van elég akarat és hit. Biró az 1945. évi magyar–osztrák mérkőzésen háromszoros jubileumot ült meg csendben és szerényen. Ötvenszeres válogatott volt ekkor és ezen a napon töltötte be 34-ik évét, sőt ugyanezen a napon házasságának tizedik évfordulóját is ünnepelte.”
birointerjuSosem tudjuk meg, hogy ott lett volna-e az olimpiai csapatban
Egyelőre fogalmunk sincs arról, hogy Bíró milyen minőségben szerepelt a politikai rendőrség csapatában, de az 1948-as olimpiáról végül lemaradt. Hiába játszott még abban az évben is a bombaerős B-válogatottban, a futballcsapat (sport)politikai okokból nem indult Londonban. Pedig ez lett volna pályafutása koronája.
Az 1911-ben született futballistát a legtöbben a magyar válogatott mindenkori legjobb balhátvédjának tartják, alapembere volt az 1938-ban világbajnoki ezüstéremig jutó nemzeti csapatnak, amelyben olyan világklasszisok futballoztak mint dr. Sárosi György és a fenti képen látható Zsengellér “Ábel” Gyula.
Bíró az 1946-ban megjelent cikk után még kétszer szerepelt a válogatottban, így összesen ötvennégyszer ölthette fel a címeres mezt. Két utolsó mérkőzését Ausztria ellen játszotta, a legutolsó meccsén olyan csapattársakkal futballozott, mint Puskás Ferenc, Zsengellér, Deák Ferenc, Szusza Ferenc, Lakat Károly vagy éppen Rudas Ferenc. Jól csengő nevek.
1945. augusztus 19-én, a második világháború utáni első válogatott mérkőzésünkön a két kapitány – Biró Sándor (balról) és Karl Sesta – üdvözli egymást / Fotó: Képes Sport/Arcanum
Ha minden igaz, egészen 1948-ig az MTK-t erősítette – a PRO csapata mellett –, akkor levezetni a III. Kerületi TVE-hez igazolt, de 1948 őszén még a rendőr-válogatottban is fellépett. Az 1945-ben a PRO kezdőjében felsorolt Pósa csapattárs neve itt is feltűnik.
„>Rejtekhelyen< a rendőrlabdarúgók – A honvédség csütörtökön csemegével szolgál a főváros sportközönségének. A sportünnepély főpróbája során a rendőrök és a honvédség labdarúgói mérkőznek egymással. Mindkét csapatban kitűnő az NB-ből is ismert játékosok vannak. A rendőrök Szentendrén, a rendőrség gyönyörű üdülőjében készítették elő 13 tagból álló válogatott keretüket a mérkőzésre. Különösen Pósának tett jót a táborozás. Szerepel a csapatban Bíró Sándor, a sokszoros válogatott is” – írta a Népsport 1948. szeptember 16.
Szinte teljesen eltűnt, nem vitte sokra edzőként
Érdekes, hogy Bíró Sándor ezzel a hátszéllel (MTK, sokszoros válogatott, politikai rendőrségi kapcsolatok) sem vitte edzőként sokra. A fenti interjú készítésének évében – 1946-ban – az MTK egy évre eltiltotta, miután magasabb bérért gyakorlatilag megzsarolta az egyesületet, és nem volt hajlandó pályára lépni. Az akkori szövetségi kapitányról, Gallowich Tiborról (ő vezette korábban a PRO egyik meccsét) szóló futballtörténeti cikkben is megemlítik Bírót, nem épp a leghízelgőbb kontextusban. “[Gallowich] 1946 márciusában ismét klubedzői feladatot vállalt: az MTK 1946. március 17-i, ETO elleni hazai 5–1-es vereségét követően egy időre átvette a csapat játékosainak tréningezését. Csapkay Károly edző betegsége miatt ekkor egy ideje már Bíró Sándor, a csapat hátvédje vezette a csapat tréningjeit.
Bíró azonban nem felelt meg az elvárásoknak, sőt, a klubvezetés szerint kifejezetten visszaélt a bizalommal, anyagi okokra hivatkozva nem lépett pályára a Győr elleni mérkőzésen.
A csapat bomlását megelőzendő a vezetés gyorsan lépett: felkérték Gallowichot, hogy Csapkay betegsége alatt vezesse az MTK edzéseit.”
Az MTK csapata a Csepel legyőzése után. Balról, felső sor: Bodola, Bíró, Sándor, Börzsei, Kovács II.; guggol: Hoffting. Mészáros, Hidegkúti, Kovács I., Hegedűs, lent: Gellér, Forrás: Képes Sport/Arcanum.hu
Bírót ezután eltiltották, és feltehetően ezért került aztán pályafutása végén a III. Kerülethez. Nem lehetett könnyű ember: keménységét mindenhol kiemelik, és minden forrás egyetért abban, hogy a szövetségi kapitány azért bontotta meg az 1938-as világbajnokság döntőjére a már bevált Korányi Lajos-Bíró kettőst, mert a két játékos a svédek elleni elődöntőben csúnyán összeveszett. Sokak szerint már csak ezért sem lehetett igazán esélyünk az amúgy is gyorsabb, magabiztosabb olaszok ellen.
És akkor Péter Gáborék megalapították a Bástyát
Bíró 1949-ben visszavonult, két évvel később (miután megalakult a másik két fegyveres erő, a hadsereg – Honvéd – és a Belügyminisztérium csapata – Dózsa), 1951. február 23-án létrehozták az ÁVH egyesületét, a Bástya SE-t.
Péter Gáborék belátták, hogy a szinte teljesen ismeretlen PRO csapatánál több kell az önreklámhoz, azzal a gárdával néhány barátságos meccsen kívül nem sokra mentek. Ráadásul egyre inkább szükségük volt némi fényre, hiszen az elvakult kommunistákon kívül már mindenki jól ismerte a diktatúra és az ÁVH természetét. Bár igazából ekkor (1951-ben) már az elvakult kommunisták, sztálinisták is, főleg az a része, amely megjárta már a börtönt.
Elvtárs-seregszemle: Megyeri út, Magyarország-Olaszország 1:1 (1949). A díszpáholyban balról Dobi István, Szakasits Árpádné, Szakasits Árpád, Gerő Ernő, Marosán György, a második sorban Farkas Mihály, Kádár János, a negyedikben Ries István, Marosán mögött Hegyi Gyula, a harmadik sorban bal szélen Kállai Gyula. Dobi Istvántól balra, egy sorral lejjebb Ortutay Gyula és Péter Gábor /Fotó: Fortepan.hu
Az se hallgassuk el, hogy nem véletlenül választották az MTK-t (akkor már Textiles SE), amely a Horthy-korszak legvégén már üldözött csapat volt, sőt, 1940-ben megszüntették, majd 1941-ben feloszlatták, a közkedvelt elnök-mecénás, Brüll Alfréd pedig nem is élte túl a holokausztot. Ez a közös üldözöttség, közös “illegalitás” volt az egyik ok.
A másik is nyilvánvaló: mivel a vezető ÁVH-sok többsége (ahogyan maga Péter Gábor) is zsidó származású volt, adta magát, hogy zsidóság egykori csapatát kebelezzék be. 1951 májusán aztán felavatták az ÁVH első sporttisztjeit, az egykori MTK játékosok nevében Hidegkuti Nándor százados mondott köszönetet.
Mertek volna nemet mondani: az újpesti Szűcs Sándort, a válogatott egyik legjobbját a következő hónapban végezték ki „disszidálási” kísérletért. De ez már egy másik történet.
Folytatom.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS