Pixelmámor a külvárosban – Ellenzéki panaszáradat minden miatt

AMBRÓZY ÁRON – VÉSEY KOVÁCS LÁSZLÓ

A néha jókat is mondó Puzsér Róbert szokott arról üvölteni egy-egy jó pillanatában, hogy a magyar közélet az internetes mémek színvonalára esett vissza, ahol nem érvek és ellenérvek vívnak egymással, hanem végletekig lebutított szlogenekkel köpik arcon a választópolgárokat. A modern tömegkommunikációs eszközökkel hadilábon álló, papíralapú ellenzék ezeket a visszamaradott politikai üzeneteket nyomtatta óriásplakátra és bocsátotta közszemlére Zugló egyik kevésbé vidám részén mindenki okulására. A mémkészítés az internetes népművészet egyik kedvelt ága, gyakorlatilag 40 éves kor alatt mindenkinek van Photoshop a gépén, és készített már ilyesmit. Nem liberálisként viszont nem tudjuk elképzelni, hogyan lesz ebből alapítvány, pénztarhálás, cégek noszogatása támogatásért, kuratórium és díjeső.

És hogy minden rosszban legyen valami még rosszabb is, az egészet felöntötték a Közös Halmaz Alapítvány kiállításával, amelyben a magyar történelem néhány ötletszerűen kiválasztott eseményét írták le annyira primitíven, hogy ahhoz képest a Wikipédia egyetemi segédanyag, hátha ettől mindenki megérzi, több az, ami összeköt minket, mint ami szétválaszt. Szó se róla, az ő kiállításuk legalább kinézetben és technikai-grafikai megoldásaiban hozta azt, ami elvárható egy ilyesmi vállalástól, de tartalmilag olyan nyomorúságos volt, hogy nem lógott ki az ARC kiállítás elkeserítő környezetéből. A kiállítás formai részét megalkotó munkatársaknak viszont innen kívánunk sok szerencsét, mivel ügyesek, tehetségesek és valóban képesek valamit létrehozni. A tartalmi részével foglalkozó félműveltek pedig inkább menjenek felháborodni, tüntetni, közösséget szervezni, vagy kezdjenek bármi olyanba, amit csak nagyon keveseknek kell megtekinteniük!

A legjobbak

Nehezen megfejthető, milyen elvek mentén válogatták össze és nyomtatták óriásplakátra a már milliószor látott Facebook- és Instagram-mémeket. Az elsöprő többségük persze a NER fikázásáról szólt, ezek között elvétve még akadt tényleg jópofa is. Az elmúlt évek egyik legvicessebb kormányközeli felsülését, az ominózus Dózsa–Pruck esetet többen feldolgozták; a Delacroix híres nőalakját a zászló átszínezésével és egy évszám odabiggyesztésével schmidtmáriásító mém még pacsit is érdemelne, ha a Facebookon jött volna szembe, nem pedig egy óriásplakáton.

Könnyen el tudjuk képzelni, hogy Schmidt Mária arcán is elindult egy félmosoly a kép láttán, ahogy Mészáros Lőrincből se néznénk ki, hogy különösebben felháborodott azon, hogy őt gazdag emberként ábrázolják.

Egy-egy jó ötlet szerencsére feltűnt, amikor már túl fáradtak voltunk a panaszáradatban.

A Három óriásplakát Ebbing határában című remek film mindenkinek megvan, erre rímelve adta magát a választások során felkent plakátok tolakodó és idegesítő jelenlétén való gúnyolódás. A kivitelezés is ügyes, óriásplakát-méretben sem volt béna.

Pimasz, de mégsem erőltetett cinkelése az ország fővadászmesterének, ráadásul grafikailag is jó anyag. Így kell dolgozni. Nem pedig így:

Ha már a Paint és a Photoshop rangon aluli, akkor tanuljátok meg rendesen használni az Illustratort, mert ennyire gányul vektorozni még embert nem láttunk!

A közös halmaz

Sajnos sokadik nekifutásra se látható, hogyan kapcsolódik a plakátok zöme a kiállítás fő témájaként meghatározott Unfake! kategóriához. Az Orbán Viktoron, Mészáros Lőrincen, Habony Árpádon, Tiborcz Istvánon meg úgy általában a kormányon, a politikán, a lopáson szorongás megbízhatóan hozta azt a kiábrándító szintet, ami naponta olvasható a HVG-ben is. Erre tényleg nem volt érdemes pazarolni a festéket, ha ugyanarról csak ugyanazt tudják elmondani. Még hervasztóbbak voltak az ország, az egészségügy vagy akár az utak állapotán picsogások a panelházak lakógyűléseinek elviselhetetlenül panaszos, proli hangvételében.

A kép üzenete, hogy vannak romos házak az országban, ami egészen elképesztő. Ilyen sehol a világban nincs. És természetesen saját arcunk mutogatása. A címe lehetne A nárcisztikus, ostoba kékharisnya, aki mások nyomorával lájkokat gyűjt, és akkor a jó alkotások közé soroltuk volna.

Arról, hogy a közös halmaz valóban közös legyen, az életformaszerű ellenzékiek mellé felzárkózó Jó Emberek gondoskodtak. Megjöttek a keresztény morál mibenlétét a keresztényeknél sokkal jobban tudó migránssimogatók…

…az embervérre szomjazó vegánharcosok…

…a fűszagban néhány háborúellenes angol mondatnyira szűkült szókincsű hippik…

…a magányos feministák, akik megtehetik, hogy szőrt növesztenek a lábukra, mert úgyis mindegy…

…a harcias férfigyűlölő feministák, akik elmondják, hogy a férfiak bántják a nőket, és elmondják, hogy a gyerekek is bántva vannak, azt viszont valamiért nem szokták elárulni, hogy a gyerekeket többnyire kik bántalmazzák…

…és a hajthatatlan disszidensek, akiktől hosszú évek óta várjuk, hogy egyszer nemcsak fenyegetni fognak, hanem tényleg fogják a vándorbotot és a vándorfelnőttképzős diplomát, és megmutatják, hogy Londonban, a színtiszta kapitalizmusban mekkora ászok. Mondjuk onnan szétmosogatnák a NER-t.

Mindannyiuknak köszönjük, hogy demonstrálták: a migránssimogatók, a vegánjógások, a hippiskedők, a feministák, az álságos jogvédők és a kivándorláson rugózók a megrögzött Orbán-fóbiásokkal közös halmazban dolgoznak azon, hogy elcsesszék az idehaza iparkodók maradék életkedvét és éltefeltételeit.

A proliság, ha beindul

Már a fentieknél is gyöngyözhetett „a humor baloldali műfaj” tételre a plakátok nagy részével ismét rácáfoló alkotók homloka, viszont az Izzadságszag-díj nyertese kétségtelenül a Hussia című kép lett. Kár, hogy nem ábrázolták azt is, ahogy Orbán leszopta Putyint, mert annak szellemességén egy emberként hahotázhatott volna az igényes haladó közönség.

Kénytelenek vagyunk Mélyproli-díjat is osztani, mert a születő gyerekekkel, a családokkal és a népszaporulattal szembeni gyűlölet egyre nagyobb mélységeket ér el:

Jó Emberek

Az egészet végül ez a kép foglalja össze maradéktalanul:

Ebben minden ott van, amire egy kortárs haladó fel szokta építeni a létezését munka helyett: mindenekelőtt tarhálás valami tökéletesen felesleges, de társadalmi aktivizmusnak hazudható pótcselekvésre, aztán Open Society Foundations, gazdag támogató techcégek, morális nyomásgyakorlás, hevenyészett közösségépítéssel leplezett politikai ötlettelenség. Ezért megérte kizarándokolnunk a csillogó szemű ellenzékiek közé, megtekinteni a Galápagos-szigeteken műanyag zacsiba tekeredett lábú óriásteknősökön aggódó környezettudatosok által ezerszámra eldobált csikkeket, és annyit lenyelnünk a területet alapjövedelemként ellepő porból, hogy még másnap reggel is feketét fújtunk az orrunkból.

Aki pedig kiment a helyszínre, és a plakátok szorgalmas végignézésével, elismerő hümmögésekkel, gunyoros, kínjában kárörvendő mosolyokkal járult hozzá Orbán Viktor vágyott megbuktatásához, az némi jutalmat is érdemel. A műfaj eléggé behatárolt, hiszen a tarhálás világában a jutalom csakis szellemi természetű lehet, továbbá az ügyfélben elégedettséget kell kiváltania.

Itt még tüntetést se kell kockáztatni az egyébként mostanában az agresszióra is elképesztő szelídséggel reagáló rendőrök gyűrűjében. Elég csupán közel jönnöd, hogy felismerd a saját arcodat a homályban, és máris visszaigazolást kapsz, hogy te Jó Ember vagy. Esetleg utalhatnál is egyszeri összeget, vagy beállíthatnál rendszeres támogatást. Köszi, tesó vagy!

Mi lakájpropagandistaként nem mertünk közel menni a plakáthoz, csak a homályos sziluettünket nézegetve gondolkodtunk azon, mennyi MRI készülék kijött volna a vasállványzatok bérleti díjából és a nyomtatási költségekből.

Képek forrása: 18. ARC közérzeti pályázat