Politikai válság és káosz Németországban, jogállami rend Lengyelországban

Nagyon komoly problémák tapasztalhatók a demokrácia működésében az Európai Unió fontos országaiban. Azt most hagyjuk, hogy a francia elnök egy szimpatikus homoszexuális fiatalembert nevezett ki miniszterelnöknek, aki gyorsan fontos minisztert is csinált (ha jól értem) a volt élettársából. Macron ezen lépése maga a kétségbeesés, ugyanis a homoszexualitás a végső védőpajzs jelenleg, hiszen transzszexuálist még ők is csak akkor neveznek majd ki, ha a nép már a Bastille-t ostromolja.

A lengyel kommunisták – mi másnak nevezhetnénk őket – pedig úgy használják a rendes és egyébként nem vitatott eredményű választáson szerzett hatalmukat, mintha forradalommal kergettek volna el egy diktatórikus rezsimet. Semmibe nem került volna nekik úgy tenni, mintha demokraták lennének; jogállami eszközökkel is megszerezhették volna mindazt, ami miatt most áll a bál.

Ez akkor is így van, ha lengyel jobboldali barátaink nem sokat tanultak Orbán Viktor elmúlt 14 évéből. Nem szövetségeseket, hanem ellenségeket gyűjtöttek a hazai fronton, nemcsak a közéletet polarizálták, hanem a választókat is. Lengyelhonban sok olyan ember szavazott Tuskra vagy valamelyik szövetségesére, aki ideológiai és gyakorlati politikai eszközökkel is a Jog és Igazságosság táborába lett volna csábítható. Ideológiai alapon nem szűkítheti a szavazói merítését egy jobboldali párt, akkor sem, ha a kormányzati teljesítménye jó. A Fideszre rengeteg nem konzervatív ember szavaz, mert Magyarországon a normalitást már nem tekintik konzervatívnak az emberek. A PiS azonban túltolta, szinte mindent túltolt, a nyáladzó ukránbarátságtól az abortuszon át a habzó szájú oroszellenességig.

Hiába testvéreink a lengyelek, mi, magyarok nagyon keveset tudunk a lengyel társdalomról, de az azért talán remélhető, hogy a Tusk-féle ideológiai gauleiterséget (bevándorlás és becsicskulás a németeknek) legalább annyira nem veszi be majd a lengyelek gyomra, mint a PiS hülyeségeit. Lengyelországban nem a normalitás vesztett, hanem az azt képviselni próbáló pártok. A lengyeleknek ráadásul nemsokára szembe kell nézniük az ukránok vereségével, persze csak akkor, ha az EU-mainstream által várt csoda elmarad, de erre egyik pártnak sincs terve. Tuskból és bandájából talán könnyebben fognak kiszeretni a választói, mint gondolnánk, különösen akkor, ha a lengyel érdekek egyre jobban elválnak a német érdekektől.

Németországban a politikai válság oka nem a politikában gyökeredzik, hanem abban, hogy majdnem húsz éve egy ostoba ideológiai programot valósítanak meg egyre gyorsuló ütemben. A zöldek ugyanis intellektuális erejükhöz, szavazói támogatásukhoz képest hatalmas hatást gyakoroltak a német politikára. A nagy pártok vezetői már rég csak akkor mertek nekik nemet mondani, ha úgy gondolták, hogy a hosszútávú politikai túlélésüket sem veszélyeztetik a zöldek. Maga a nagykoalíció is arról szólt bizonyos értelemben, hogy csak az (ál)értelmiségben és a véleményvezérek között nagyon erős zöldekkel ne kelljen kormányozni. Ehhez képest Merkel és Scholz kompletten megvalósította a német zöldek programját, tekintet nélkül a nyilvánvaló és sok esetben azonnali tragikus következményekre.

A lengyel ellenzéki Jog és Igazságosság (PiS) párt támogatói az októberi választások eredményeképpen hatalomra került négypárti koalíciós kormány intézkedései miatt tüntetnek a parlament varsói épületénél 2024. január 11-én. Fotó: MTI/EPA/PAP/Radek Pietruszka

Az elmúlt két évtizedben a német társadalom olyan súlyos károkat szenvedett el demográfiailag, hogy már az önmagában előlegezi az összeomlást. A gazdaság állapota is tragikus. A németek még gazdagok, de már tudják, hogy hamarosan még jómódúak sem lesznek, ha nem törnek meg az eddigi trendek. A közbiztonság drámai romlása, a marginális emberjogi őrületek totalizálása, a szólásszabadság brutális ön- és törvényi korlátozása mind-mind azt az érzést erősítik az emberekben, hogy ebben az országban mindenki fontos, csak az átlag német nem. És ez így is van. Az átlagnémet nem hülyült annyit, mint amennyit a politikai elitje, nem is hülyülhetett, hiszen még hazatalál, tehát tudja, hogy a zöldek vezetői a szellemi fogyatékosság határán vannak. Azt is tudja viszont, hogy hallgatnia kell.

Az AfD tipikus német párt, viszont belülről olyan, persze csak német mértékkel, mint annak idején a Kisgazdapárt nálunk, 1990 után. Fontos tudni persze, hogy a kisgazdákat az állampárt titkosszolgálatai telerakták ügynökökkel és őrültekkel, ami lehetővé tette a túlélő hálózataik számára, hogy a pártban meglévő kétségtelen szavazói potenciált szétzilálják. Az AfD-vel ugyanezt csinálja a német államvédelem, nyilvánvalóan a politika legfelső szintjének megrendelésére. Az AfD mögött azonban nagyobb intellektuális háttér és társadalmi felhajtóerő áll, különösen, amióta a CDU–CSU-ra teljesen felesleges szavaznia egy konzervatívnak. De az AfD a puhuló, de még nem néppártosodó Jobbikra is hasonlít, amely elvileg szilárdnak és küldetéstudatosnak tűnt, de már úgy gondolta, hogy tényleg hatalomra is kerülhet. Ha nincs a Fidesz, akkor ez még össze is jöhetett volna talán, de a németeknek nincs Fidesze, a CDU–CSU amolyan igazkonzervatív pártként funkcionál. Csak abban különbözik egy Pride szervezőbizottságától, hogy náluk csak ajánlott az, ami a zöldeknél már kötelező. Az AfD-képünk persze a német fősodratú sajtó dezinformációin alapszik, de nehéz elhinni, hogy lehetséges lenne azt megcsinálni, amit akarnak, vagy akár azt, amit nem tagadnak elég hevesen, hogy meg akarják csinálni. Mondjuk nem is tudom, hogy a márkát akarják-e vissza éppen?

Persze szívesen megnéznénk, ahogy az AfD választásokat nyer és nekiáll rendezkedni, mondjuk pont azokkal a jogállami eszközökkel, amelyekkel Tusk elvtárs olyan szép eredményeket ér el. A német gazdák és a támogatóik hiába képviselnek jelentős társadalmi erőt, nem fognak az AfD-n kívül politikai támogatást kapni. Azt bizonyosan meg tudja akadályozni az amerikai kézben lévő német mélyállam. A lengyel tiltakozás lehet, hogy ellaposodik, az is lehet, hogy Tuskot pacifikálják valahogy, de a német helyzet csak rosszabbodhat.

A németek – az a körülbelül negyvenmilliónyi, aki még többé-kevésbé németnek tekinthető – elértek a tűrőképességük végére. A jelenlegi Németország válsága az egyik legmélyebb társadalmi krízis, amit valaha megtapasztalt az emberiség, mert nem évszázadok alatt következett be, hanem egy emberéleten belül; talán három nemzedék sem kellett hozzá, hogy a még megtörten is nagy német nemzet népként is megszűnjön, a német államiság pedig önmaga paródiájává váljon és lelkesen ügyködjön a saját felszámolásán. Nem tudhatjuk, mennyi életerő maradt még azokban, akiknek még rémlik a németségük, de már csak az életösztön okán sem tűrhetnek tovább.

Ezek németek, tehát német módra fognak nekimenni a végsőnek tekintett küzdelemnek. Akárhogy is lesz, hosszú, brutális végvonaglásokkal teli válság, vagy haláltusa lesz belőle, ami Európát, nemcsak az EU-t, hanem a kontinenst is, önálló entitásként szinte bizonyosan letörli a térképről.

Vezető kép: A 2024-es támogatáscsökkentések miatt tiltakozó német gazdák akadályozzák a forgalmat traktorjaikkal Ellwangenben 2024. január 10-én. A mezőgazdasági termelõk január 8-án indítottak útlezárásokat is magában foglaló, egyhetesre tervezett országos tüntetéssorozatot Németországban. Fotó: MTI/EPA/Ronald Wittek