Folytatjuk Róna Péter történetét. A külkeres szál után jön a CIA-t érintő rész. Róna Péter két interjúban elárulta, hogy édesanyja az amerikai katonai hírszerzésnek vagy kémelhárításnak dolgozott. A CIC-nek. Tolmácsként. Érthető, ha ’56 után is az amerikai szolgálat segített neki és fiának Amerikába jutni. Sőt, ott jó munkához segítették az asszonyt. Róna Péter után 1961-ben – elmondása szerint – az FBI szaglászott; átment a teszten, mert ezután szerinte a Fehér Háznak dolgozott. Tizenkilenc évesen, az egyik ellenséges országból érkezve. Ami biztos: ezt látva nagyon-nagyon megbízhatónak tartották.
„Anyám nehezen viselte az apám halálát követő éveket, s amikor 56-ban szétlőtték a Mártírok úti lakásunkat, azt mondta, menjünk innen a fészkes fenébe. És elmentünk Washingtonba.
– De ki segítette önöket?
– Anyám a második világháború alatt apámról azt se tudta, él-e, hal-e. Aztán jöttek a szovjet csapatok, és világos lett, a németek el fogják veszíteni a háborút.
Anyám döntött, irány Hollandia. Németországig jutottunk, addigra már ott voltak az amerikaiak, és beállt a szolgálatukba. Az amerikaiaknál akkor már létezett a CIA-t megelőző szervezete, a CIC. Ez volt hivatott arra, hogy próbálja megelőzni a háborús bűnösök, illetve a leendő kémek beszivárgását Nyugat-Európába s az Egyesült Államokba. […]
– Az édesanyjának mit kellett csinálnia a CIC-ben?
– Tolmácsolt. Jól csinálta. Annyira, hogy amikor 56-ban Ausztriában jelentkeztünk az amerikai követségen, és anyám beírta a CIC-t… […]
– Az édesanyja boldog lett Amerikában?
– Nem kifejezetten. Washingtonban telepedtünk le. Ott végeztem el a középiskolát, és onnan mentem egyetemre Philadelphiába. Közben anyám kapott egy rossz alkalmi munkát, aztán kapott egy nagyon jót a repülőgép-szerelők szakszervezetében. A második világháború után ugyanis sok lengyel, cseh, német, sváb és magyar szakmunkás került az Egyesült Államokba. Anyám itt dolgozott, innen ment nyugdíjba, s szinte már másnap hozzáfogott az újságíráshoz a Washington Krónikánál.”
Mit tudunk meg ebből a 2011-es népszavás interjúból?
Róna Péter édesapja a második világháborúban harcolt, édesanyja közös gyerekükkel Hollandia felé menekült, de a német területig jutott, ahol belépett az amerikai katonai hírszerzéshez vagy még inkább kémelhárításhoz (CIC). A történet szerint tolmácsolt, a kelet-európai menekültek átvilágításában segített.
A kép illusztráció. Az Amerikai hadsereg Tizenötödik légierejének egyik alakulata bevetés előtti eligazításon, 1944. Forrás: Fortepan/National Archives
Aztán visszajöttek Magyarországra, majd az „apja halála után” már ’56-ban újra nyugatnak indultak. Ausztriában jelentkeztek az amerikai nagykövetségen, ahol Róna Gizella hivatkozott CIC-es múltjára.
Ez hatott – Washingtonba kerültek, ahol az anyja egy „rossz alkalmi munka után” elhelyezkedett a „repülőgép-szerelők szakszervezetében”, ahol sok lengyel, cseh, német, sváb és magyar szakmunkás dolgozott.
A sorok elolvasása után arra gondoltam [és gondolnának sokan], hogy nyilván a CIC helyezte a Róna Gizellát a fent említett szakszervezetbe, ahol éppen úgy kelet-európaikkal dolgozott, ahogyan a második világháború végétől a CIC-nek. És ez így is volt.
Miskolctól Oxfordig
Az interjúhoz képest két évvel később, 2013-ban adták ki Andrassew Iván „Róna Péter – Miskolctól Oxfordig” című kötetét. A néhai Andrassew közismerten baloldali-szélsőbaloldali újságíró volt, a Népszava munkatársa.
A könyv ennek megfelelően kimondottan támadóan és degradálóan ír mind a Horthy-korszakról, mind az arisztokráciáról, az akkori elitről, jobboldali politikusokról, értelmiségiekről, illetve a későbbi emigránsokról – leszámítva néhány ellenpéldát, például Márai Sándort [akit szerencsére „illik szeretni”]. Ezt azért jegyzem meg, mert a művet olvasva végig érezhető ez a cinkosság a riporter és a riportalany között. Újra és újra ugyanazokkal a közismert [zömmel a huszadik században, a sajtó által felépített] toposzokkal, negatív jelzőkkel jellemzik a magyarságot, amint az ebben a politikai körben szokás.
Ennél fontosabb, hogy a portrékötetben bővebben beszélt gyerekkoráról. Apja egy elszegényedett orosz-ruszin nemesi családból származott, anyja is szegény volt, de egy holland arisztokratának köszönhetően egy ideig Hollandiában élt, ott dolgozott és közben megtanult több idegen nyelvet. Hazajött, összeismerkedtek a későbbi férjével, összeházasodtak és 1942-ben megszületett a fiuk. Majd a második világháború végjátékban az anya a kisgyermekével elindult. A CIC-es munkáról a könyvben ezt mondta:
„Amikor átértünk, jelentkezett az amerikai csapatoknál tolmácsnak, hiszen tudott németül is, angolul is. A CIA elődjéhez, a CIC-hez került. Annak az osztálynak, ahol dolgozott, az volt a feladata, hogy szűrjék a Kelet-Európából és Magyarországról érkező nyilasokat, nácikat és kommunistákat. […]
Több kommunista volt, mint gondolnád, mert a szovjetek kezdték átdobni és beépíteni a leendő ügynökeiket. Ezek nem a magyar kommunista mozgalom tagjai voltak, hanem általuk kiképzett emberek. Nem feltétlenül magyarok, hanem szlovákiaiak, kárpátaljaiak, olyanok, akik Romániából érkeztek. Anyám tolmácsolt a kihallgatásukon.”
Elmondása szerint közben az apja is hazajött a háborúból, az anyja nővérén keresztül „jött az üzenet”. „Anyám fogott engem, és negyvenhat januárjában elindultunk haza.”
A kép illusztráció. Magyar menekültek és a tolmács, 1956. Forrás: Fortepan.hu/ETH Zürich
Az apja haláláról több történetet elmesélt
Egy korábbi – 2009-es interjú szerint az apja hamar meghalt: „Betegen jött haza és már a korai békeévekben meghalt szívtágulatban.” Ezután az édesanyja nevelte – nagy szegénységben:
„itthon segédmunkásként dolgozott a budai Ganz Gyárban. A negyvenes évek végén, ötvenes évek elején roppant szegénységben éltünk.”
A portré-kötetben más volt a történet. „Apám egyszerűen kibírhatatlan volt. A háború elvesztését és az azt követő állapotokat és körülményeket nem bírta elviselni és feldolgozni.
Igazi katona lett, és bizonyos értelemben ez volt életének második nagy kudarca. Vele a történelem egyszer már kitolt, és most megint. Igazából nem ismertem, nem tudom pontosan, mit gondolt, de nem úgy tűnik, hogy német-, esetleg nácibarát lett volna.
Azt mindenki mondja, hogy imádott repülni, de a politikai nézeteiről nem tudok semmi megbízhatót.”
„Amikor hat éves voltam, elhagyott minket, és soha többé nem láttam őt.
Kilencszázhetvenben halt meg. Anyám tájékoztatta arról, hogy mi történik velem, arról is, hogy elvégeztem az egyetemet. Azt nem tudom, hogy válaszolt-e, de nálam soha, semmilyen formában nem jelentkezett. Igen, nyolc éve volt erre.”
A kép illusztráció. A Magyar Királyi Honvéd Légierő Reggiane Re-2000 Falco (Héja) típusú vadászgépe. 1942. Forrás: Fortepan.hu; adományozó: Vargha Zsuzsa
Eleinte még a háború után halt meg
Említettük, hogy a 2009-es interjúban még arról beszélt, hogy a „korai békeévekben meghalt szívtágulatban”, és ugyanezt erősítette meg 2011-ben: „Apám akkor már nem élt. Meghalt a háború után. Szívnagyobbodás.”
Az is „változás”, hogy életrajzi könyvében anyja már nem egyszerű segédmunkás végig: „Ganz-gyárban dolgozott Budán […] Először mint segédmunkás. […] Aztán az ottani kis külkereskedelmi osztályon lett belőle titkárnő.”
Külkereskedelmi osztályon. Amúgy nem lenne fontos, de a későbbiek ismeretében – Fekete János barátsága, az állítólagos cipőüzlet – mégis az.
„Kriptofasiszta mellékíz” – szétlőtt lakás
A korábbi interjúkban nem részletezte, miért mentek el ’56-ban. Ekkor már igen: „Novemberben egy szovjet tankoszlop szétlőtte a lakásunkat. Akkor anyámból megint előjött az a kettősség: a hollandiai tapasztalatok alapján »utálom-szeretem Magyarországot« betegségben szenvedett. Megbánta, hogy visszajöttünk. Egy házasságért, ami nem volt életképes… úgyhogy… menjünk!”
Sokatmondó, hogy maga Róna Péter akkor gyerekként – és később, öregen – hogyan ítélte meg a forradalmat és szabadságharcot:
„És azt is értettem akkor – Isten bocsássa meg! –, hogy ennek az ötvenhatos lázadásnak volt egy kriptofasiszta mellékíze. Erről ma nem szabad vagy nem illik beszélni, de ez így volt. Ez a »magyar« vonal igenis akkor is ott volt, és ma is tovább él. És ez összefüggésben van az úgynevezett úri Magyarország világával és értékrendjével. Elmentem egy munkásgyűlésre anyám gyárába. Kezdtek fölállni, ordítozni, hogy vissza Erdélyt.”
Bécs, Graz, Salzburg, Amerika
„Viszonylag korán elkerültünk Bécsből. Graz egy hét volt. Amíg nem jött meg az információ Amerikából, addig eltelt három hónap. Ezt az időt Salzburgban töltöttük egy nemrég kiürített amerikai katonai létesítményben.”
„Amerikában egy menekülttáborba kerültünk New Jersey-ben. Később találtunk valakit, aki hajlandó volt minket befogadni. Pontosabban: a CIA segített, keresett valakit, aki Washingtonban segített elhelyezkedni, és az átmeneti időre befogadott minket. Anyámnak a többi magyar emigránshoz képest viszonylag hamar volt állása.
[…] Anyám elment egy üzletházba kozmetikai eladónak, amit borzasztóan gyűlölt. Aztán a CIA segített neki, szerzett egy állást a gépészek szakszervezeténél. Ez tisztes, rendes megélhetést adott.
A CIA-világkép szempontjából fontos, hogy aki nekik egyszer tisztességesen és becsületesen dolgozott, azt az élete végéig segítik, ha tudják. Ez a mítosz része – és nem csak mítosz.”
Tehát ahogyan gondoltuk: a CIA helyezte el a gépészek szakszervezeténél. Ahol – bár most már nem tette hozzá – zömmel kelet-európaiak dolgoztak.
A kép illusztráció. Philadelphia, 1962. Forrás: Fortepan; adományozó: Gergely György
És akkor megkereste az FBI
Róna Péter a középiskolát Washingtonban végezte, majd a Pennsylvaniai Egyetemen tanult, ahonnan a Fehér Házba került. Így:
„Közben volt egy közel sem életformáló, de érdekes tapasztalatom. Hruscsovnak volt egy mániája – ami nem idegen az oroszoktól –, hogy mindenre talált valami jó közmondást. Amikor Amerikába jött ezeket vetette be. Ez engem bosszantott kicsit. De ugye a közmondások jellemzője az, hogy van egy mondás erre is, meg az ellenkezőjére is.
Beültem a könyvtárba – még egy kicsit tudtam oroszul –, és szótár segítségével összeállítottam egy kis indexet, füzetkét, vagy minek nevezzem, amiben leírtam a közmondást, persze angolra fordítva, és annak az ellenközmondását is. Harminc-harmincöt ilyen párt gyűjtöttem össze. Elküldtem a Fehér Házba azzal, hogy ha Hruscsov legközelebb ilyenekkel áll elő, akkor ellenközmondással vissza lehet vágni.
Semmiféle hátsó szándékom nem volt, csak arra gondoltam, hogy érdekes lehet. Akkoriban esténként eljártam egy egyetemi könyvesboltba dolgozni két-három órára. Azért volt erre szükség, mert a dolgozók kaptak huszonöt százalékos kedvezményt. Így az ott végzett munkámmal meg tudtam szerezni az összes, számomra szükséges könyvet. A fizetésemet könyvekben vettem ki. A tulajdonos igen rendes ember volt.
Egyszer nagyon idegesen behívott: »csináltál valamit, amit nem kellett volna?« »Biztos, de nem tudok róla.« »Mert két pasi érdeklődött utánad az FBI-tól.« »Mit kérdeztek?« »Hogy iszol-e, kártyázol-e, buzi vagy-e…«.”
Állás a Fehér Háznál
„Rá pár hónapra az egyetemen a dékán rendelt magához, és elmondta, hogy érkezett hozzájuk egy érdeklődés rólam a Fehér Háztól. Megválaszolta, és minden jót kíván nekem. Hamarosan jött egy ajánlat, hogy nyárra menjek oda dolgozni. El is mentem hatvanegy nyarán gyakornoknak. Kennedy utolsó időszakában, a halála előtt.”
Tehát egy magyar ötvenhatos emigráns, akinek édesanyja a CIC-nek dolgozott, majd fia szerint a katonai kémelhárítás segítette a jó álláshoz, szóval egy alig 19 éves, Kelet-Európából, az egyik ellenséges országból átjött fiatalember munkát kapott a Fehér Háznál.
Mindezt 1961-ben, a Hidegháború talán legkeményebb időszakában, amikor felépült a berlini fal, majd egy évvel később jött a kubai rakétaválság. Azért ez – pestiesen szólva – nem semmi! És mindezt egy levélnek köszönhetően, amellyel tulajdonképpen magának Kennedynek adott tanácsot.
Folytatjuk.
Vezető kép: Átadták 2002-ben a NABI Rt. új gyárát Kaposváron. A gyáravatón részt vett Kovács László, az MSZP elnöke, külügyminiszter és Róna Péter, a NABI Rt. alapító elnöke. Fotó: MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS