Somogyváry Gyula, egy betiltott könyv és a nagyapám – Avagy mit jelent igazán magyarnak lenni?

Mit jelent igazán magyarnak lenni? Mit jelentett Somogyváry Gyula hazafias regénye a két háború között, mit jelentett a kommunizmusban és mit jelent most? Hogyan repít vissza egy sakkjátszma a múltba? Személyes publicisztika múltról, patriotizmusról és egy íróról, akit nem sikerült kitörölni a történelemből. 

Mező nagyapámnál kevesen tudtak jobban hallgatni. Ült a hintaszékben a balatoni kertben, cigarettázott és hallgatott. Cigarettázni is kevesen tudtak szebben, ma is a szemem előtt van, ahogyan kifújja a füstöt. Végtelenül bölcsnek láttam. Mintha sohasem sietett volna sehova. Ő volt a biztos pont. „Játsszunk egy partit?” – kérdezte időről-időre reménykedve, és amikor nem voltam fáradt vagy undok, akkor leültünk sakkozni.

[Az én Madeleine süteményem az a sakk-készlet, amit tőle örököltem, és amellyel tegnap játszottunk egyet a kisfiammal.]

Nagyapám nagyon művelt volt, de később megtudtam, hogy azt a rengeteg könyvet, azt a szobányi szépirodalmat nem ő, hanem nagyanyám olvasta el. Kiskoromban náluk merültem el a Kincses szigetben, aztán a Némo kapitányban, a Pál utcai fiúkban, újra és újra, A szebeni fiúkban, a zseniális A törökfejes kopjában és így tovább. De a legnagyobb hatással az a könyv volt rám, amelyet nagyapám adott a kezembe. A Rajna ködbe vész.

Annak eleje – ahogyan A törökfejes kopja kezdete vagy a Pál utcai fiúk vége – a lelkembe égett. Nem túlzás, nem maszlag, nem máz, egyszerű tényközlés. Ahogyan Nemecsek halálát újra és újra megsirattam – ha hússzor nem olvastam el a regényt, egyszer sem –, ahogyan A törökfejes kopja antréja újra és újra lesokkolt – a törökök kiirtják a gyerek-főhős családjának a faluját, megölik a szülőket is –, úgy emelt fel az égig A Rajna ködbe vész.

Az egész Buda visszafoglalásával kezdődik. a főszereplő egy német katona, a zsoldosok egyike. A külföldi seregek lassan, vitázva, ráérősen, de végre nekiállnak az ostromnak, amikor megérkeznek a szilaj magyarok. Hetykék, hangosak, idegesítők és mérhetetlenül bátrak. Nekimennek a falnak is. A külföldi vezetők lenézik, lekezelik őket, úgy, ahogyan eleinte a főhős is, aki szépen lassan azért elkezdi tisztelni ezt a keleti bandát.

Később megsebesül, végül egy szegényember és a lánya talál rá, akik visszahozzák a halálból, és – nagy meglepetés – a két fiatal egymásba szeret. A regény végére a németből magyar lett.

Az egész művet talán kétszer-háromszor olvastam végig, viszont az első részt, az ostrom-leírást, hát én nem tudom, hányszor. Nem gondolom, hogy a magyar irodalom remekei közé tartozna, Somogyváry Gyula nem írt úgy, mint mondjuk Móricz Zsigmond, de miért is kellene? Somogyváry nem az „értelmiségnek”, nem a „proletároknak”, hanem mindenkinek írt. Leginkább a trianoni magyarság ifjúságának és azoknak – akik vele együtt – végigharcolták az első világháborút. Egy megtört nemzetnek, egy megtört nemzedéknek.

Regényei hihetetlenül népszerűek voltak a két világháború között, szüleink, nagyszüleink generációja az ő könyvein nőtt fel. És tanult hazaszeretetet, patriotizmust, anélkül, hogy a sovinizmusnak akár csak az árnyéka feltűnt volna ezekben a művekben.

A nyolcvanas évek végén járhattunk, amikor nagyapám odaadta ezt a regényt. Később, amikor erre gondoltam, volt ebben valami cinkosság, valami nagyon fontos, hogy ezt most akkor el kell olvasnom. Nem értettem, miért. Ő nem adogatott könyveket, ez viszont mindig ott pihent a saját kis polcán. Aztán a közös polcunkon a balatoni „bungiban”.

Neki is mániája volt a történelem. Talán tőle örököltem. Nagyon sokat beszélgettünk a múltunkról, a királyainkról, Mátyásról és a „többiekről”, az egyik szünidő alatt második világháborús térképeket rajzoltunk, pontról-pontra felvázolva, melyik sereg merre ment.

Akkor még nem tudtam, hogy számára ebben nincs semmi felemelő. Hogy ez valamiféle terápia. Hogy a nagyváradi Gábor Áron hadapródiskola végzőseként került a frontra, de tüzér-hadnagyként már csak a hátrálás és a halál látványa jutott számára osztályrészül. Mindig azt mondta, hogy nem is az emberek halálhörgését, a lovak haláltusáját nem lehetett megszokni. Hogy azt még mindig hallja. Hogy annál nem volt fájdalmasabb.

Imádta a lovakat. Szerintem sohasem lovagolt többé, de olyan gyönyörűen rajzolta őket, amit én hiába is próbáltam utánozni. Az én lovaim kutyák lettek, bumfordi négylábúak.

Sajnos nincs már meg a térkép. Sem a lovak. És persze nagyapám sincsen. Nem élte meg, hogy a kommunizmus kutatója lettem, így nem mutathattam meg neki, mit írtam az ő – és egy nemzet – Gyula diákjának a haláláról. Akit egyébként ismert, a nagybátyja, Nagylucskay Sándor révén.

Ismert? Fogalmam sincs, hogy találkoztak-e. Talán igen, sohasem tudom már megkérdezni.

Nagylucskay Sándor vezérkari ezredes volt, vélem, ugyanúgy náci-ellenes és angolbarát, ahogyan nagyapám [róla tudtam] és Somogyváry Gyula. Utóbbi legitimista volt, mind a szélsőjobboldalt, mind a szélsőbaloldalt nyíltan elutasította, ennek megfelelően előbb a mauthauseni koncentrációs táborba vitték a nácik [két nappal Magyarország német megszállása után], majd Kistarcsára az ÁVH.

Róluk kellene egyszer illőn megemlékezni: akiket mind a nácik, mind a kommunisták elvittek. Utóbbiak persze csak akkor, ha egyáltalán túlélték Hitler ölelését.
A vörösök Somogyváry családját sem kímélték. Lányát koholt vádak alapján tíz év Gulagra ítélték, fiát hadifogolyként a Szovjetunióban tartották. Lányával már nem is találkozott – hiszen az írót 1951-ben letartóztatták, majd 1953-ban „szívroham következtében” meghalt.

Még pár éve kértem ki ÁVH-s, állambiztonsági dossziéját. Abból kiderült, hogy sokszor kihallgatták, de nem tudták megtörni. Pedig nagyon sokat tudott. Ezután jobbnak látták „megszabadulni tőle”. Ezt persze nem írták így le. De azt egy sorstársa igen, hogy szándékosan elvették tőle a szívgyógyszerét.

Aztán egyszer a kórházba szállítás közben meghalt. És akkor megfogták a radírt.

Somogyváry könyveit még 1950-ben betiltották. Az író neve 1990-ig egyáltalán nem szerepelt a magyarországi sajtóban. Ennek oka nyilvánvaló: túlságosan népszerű volt korábban és a kommunisták semmit sem tudtak volna rábizonyítani. Még lejáratni is nehéz lett volna. Maradt inkább az elhallgatás. A másik csodafegyver.

Egy majdnem tökéletesen sikerült terv arra, hogy egyszerűen kitöröljék a történelemből. Mintha sohasem létezett volna. Sem ő, sem az a szellemi elit, amely mind a kommunistákat, mind a nácikat és a nyilasokat gyűlölte. Amely nagy részt vállalt abból, hogy Magyarország egyáltalán megmaradjon. Hogy most magyarul írjam ezeket a sorokat.

Ma már értem, mi volt az a cinkosság nagyapámban akkor, amikor átadta azt a könyvet. Az a regény akkor be volt tiltva. Még be volt tiltva. Egy régi példány volt amúgy – ha magamba nézek, látom a borítóját valahol.

Egyszer megvettem a nagynénémnek és akkor is magamnak is rendeltem egy új példányt belőle. Időről-időre előveszem és beleolvasok az elejébe. Múltkor már a szerelmi szál közepéig is eljutottam. Amint belenézek, visszarepülök abba az időbe és visszarepülök a gyerekkoromba. Ülök a fotelben nagyapáméknál, fekszem az ágyon és kezembe a könyv. Éppen megtanulom, hogy mit jelent magyarnak lenni. Hogy nekünk nem „térkép e táj”. Hogy miért nem bírjuk „idegen földön”.

Csak pár éve tudtam meg, hogy Somogyváry Freissberger Gyula néven született. Ő volt az a német lovag a történetben. Ő – azaz a családja, az ősei – alakultak át magyarrá, hogy emellett mindig kitartsanak. Nagylucskay Sándor eredeti neve Volosin volt. Ruszin származású volt – részben én is az vagyok –, de ez már egy másik történet. Egyszer elmesélem, mert a család két ága Kárpátalja ügyében ellentétes oldalán állt, és nem is voltak ismeretlenek.

Amikor ezt a szöveget írom, a nagyszüleim karosszékében ülök, amit Balatonról hoztam fel. Nem tudom, hogy valóban ilyen kényelmes vagy csak én érzem annak. De olyan nyugodt vagyok, amikor ebben terpeszkedem. Mintha a saját kis váram lenne, ami megóv a külvilágtól, mindattól a mocsoktól, árulástól és szennytől, amit el kell olvasnom, amit meg kell írnom.

Egyszer ideültetem a kisfiamat, majd később a még kisebb lányomat és a kezükbe adom ezt a könyvet. Addig csak mesélek. Hogy mit jelent igazán magyarnak lenni. Nem mások ellen, hanem önmagunkért magyarnak lenni.

A lelkemben ott ül egymás mellett Radnóti Miklós és Somogyváry Gyula és a hazájukról beszélgetnek. Nagyon sok mindent máshogy látnak, de a legfontosabbat ugyanúgy. Nagyapám őket hallgatja cigarettázva, én meg csendben várom, hogy újra leüljünk sakkozni.

Vezető kép:: Somogyváry Gyula / Fortepan.hu