„Milyen érzések kavarognak most benned?” „Hogy élted meg belülről?” „Milyen érzés kimondani, hogy kint vagytok az olimpián?” Ilyen veretes szakmai kérdésekkel bombázzák a meccsek, illetve versenyek után a sportolóinkat a pályaszéli riporterek. A sport persze tele van érzelmekkel, szóval teljesen helyénvaló ezeket is megkérdezni egyszer-kétszer… Na, de mindenkitől, és szinte kivétel nélkül csak ezt?! Ember, hát ennyire nem érdekel a meccs, amit éppen láttál? Ennyire csak az eredményért nézed a sportot?
A férfiak után a női kézilabdázóink is kijutottak az olimpiára, az utolsó selejtező után pedig sorban kapták meg a játékosaink nagyjából ugyanazt a kérdést, ami most már teljesen kezdi elborítani a sportesemények utáni villáminterjúkat. A szavak persze elfogynak ilyenkor, és az ismétlődő kérdésre ismétlődő válaszokat adnak a sorban érkező, tehát egymást nem halló játékosok, a néző pedig hiába örül együtt a csapattal, ásít.
„Igen, nagyon boldogok vagyunk, hogy sikerült”
– ugye, milyen izgalmas ötödjére is meghallgatni? Azoktól a sportolóktól érdemes ilyet kérdezni, akiket érzelmesebbként ismernek, és tudható róluk, hogy rokonszenves elragadtatással beszélnek majd a győzelemről. De, kicsit visszanyúlva a közelmúltba, Tomori Zsuzsannától például hiába várt bárki ilyesmi megnyilvánulást, ugyanakkor ő az, aki még a pálya szélén, lihegve képes leadni egy teljes taktikai értékelést a meccsről. Azzal, hogy ő már kifelé tart a kézilabdából, a műfajnak nem kell megszűnnie, utána is jönnek a pályán jól látó, intelligens játékosok, akiket érdemes faggatni a játék folyamatáról. Ahhoz azonban, hogy kiderüljön, kik ezek, időnként fel kéne tenni a sportolóknak a „mit érzel most?”-nál bonyolultabb kérdéseket is.
Ehhez pedig olyan újságíró kell, aki képes a „mit érzel most?”-nál bonyolultabb kérdést megfogalmazni az adott sportágban.
A sport olyan dolog, mint a világon minden: lehet érteni hozzá. Senki sem születik úgy, hogy bármihez értene, úgyhogy ezeket a dolgokat meg szokás tanulni, sőt, ha a munkájáról van szó, már-már elvárható, hogy megtanulja.
Felmerülhet persze, hogy a nézőket az érzelmek érdeklik igazán. Nos, ez valamennyire biztosan így van, ezért nem kell száműzni a cikk elején idézett kérdéssort sem, ám az, hogy csak erre lenne igény, nyilvánvaló porhintés. A leghitványabb bulvár szenny legyártói szokták azzal mentegetni a színvonal egyre mélyebbre süllyesztését (és magukat, akik ezt csinálják), hogy erre van igény. A valóság ezzel szemben az, hogy a jobbra, a sokkal szakmaibb kérdésekre is van igény, ám tudatos munkával hozzá lehet szoktatni az embereket a színvonal süllyedéséhez a sportújságírásban is.
A jó riporter mellett a néző is megérti, amit néz
Sorsdöntő pillanat már a kiválasztás is. Elképzelhető, hogy a sportújságírás hasonló gondokkal küzd hazánkban, mint a Mezey György legfőbb szakmai tekintélye által irányított egykori magyar futball. Az edzőképzés egykori feje vélekedett úgy kitartóan, hogy ha kiképeznek százezer labdarúgót, akkor azok közt − a nagy számok törvénye alapján − lesz legalább egy nemzetközi klasszisjátékos, attól függetlenül, hogy azt a százezer játékost milyen tudású edzők milyen minőségben képezték ki. Lehet, hogy a magyar sportújságírásban és a riporterek közt sincs meg a kritikus létszám, amennyi közt már csak úgy magától teremne néhány kiemelkedő.
Ha néha akadozott is a támadójáték az olimpiai selejtezőtornán, a csapat így is bőven jobb teljesítményt nyújtott, mint akik interjúztatták a játékosokat. Fotó: MTI
Ehelyett inkább az látszik, hogy a sportújságíró az újságírók pincére. Ma már pincérré sem az teszi az embert, hogy egy karján el tud vinni négy tányért vagy a tenyerén egy tálcát rengeteg itallal, és udvariasan kiszolgálja a vendéget, hanem az, hogy ráadnak egy fekete nadrágot és inget. Ugyanígy sportújságíróvá is mindössze attól válik valaki a kortárs közfelfogás szerint, hogy sportról ír, beszél.
Szerencsére nincs azonban okunk csak negatívan vélekedni az iparágról, hiszen vannak pozitív példák. Amikor Szántó Dávid közvetített úszást (fájó hiány, hogy abbahagyta), ifj. Knézy Jenő kosárlabdát és kerékpárt, Horváth Mariann vívást, vagy Mohay Bence birkózást, akkor elhangzottak, elhangzanak olyan szakmai részletek, amelyekre még a sok olimpián túl levő, tapasztalt, ám laikus sportnéző is kellemesen meglepődik, hogy hasznos adalékot kapott, amire nem is gondolt volna.
A személyes érintettség okán hozzáértő, vagy a tanulni nem rest, önmagát fejlesztő sportújságíró, sportriporter (no, meg persze szakkommentátor) a nézőnek is öröm, mert hozzáadott értéke van tőle a sporteseménynek. Ha viszont rogyásig ismételgetett, unalmas közhelyek hangzanak el csupán, akkor a néző adott esetben lehalkítja a tévét, esetleg inkább kimegy a konyhába az egy kaptafára készülő játékosinterjúk alatt, és csak katasztrófaturistának tér vissza, amikor Bozsik Péter megszakérti a labdarúgást.
Elkerüli egymást a sporttudás és a sportmédia
Analfabétaként sokkal kisebb élmény a sportot is nézni. Régebben nemhogy a szakújságírók, de velük együtt a nézők is mélyrehatóbban értették, hogy mi zajlik például a focipályán. Nemcsak a lőtt és a kapott gól meg a pörgős vagy unalmas játék érte el az ingerküszöbüket, hanem részleteiben is képesek voltak meglátni a történéseket. A hőskorban az is megesett, hogy rendőrségi fogalmazó írt futballszakkönyvet, hiszen egyszerű szurkolóként is eljutott arra a szintre. Ilyen téren sem kell a kardunkba dőlni, hiszen nem reménytelen a helyzet.
Fórumokon és szakblogokon ma is olyan mélységű tudás érhető el egy-egy sportág magyar vonatkozású eseményeivel, szereplőivel, kulisszatitkaival és hátterével kapcsolatban, hogy azt az átlagos sportújságíró nem is gondolná.
Valami azonban akadályozza a csí áramlását, mert az újságírók, riporterek és szakkommentátorok sokasága (tisztelet a kivételnek) írja és beszéli a semmit a lapokban és a stúdiókban, a valós tudás és információ viszont nem jut el azokba a médiumokba, amelyek éppen ezt lennének hivatottak terjeszteni. Ehelyett arról kérdezik meg Szoboszlai Dominikot, hogy beöltözött volna-e, ha elment volna az őt meghívó kisfiú álarcosbáljába.
@_x_random.x Szoboszlai Dominik otthagyta az M4 Sport riporterét😂 #szoboszlai #szoboszlaidominik #m4sport #foryou #fy
Eközben Marco Rossi nem kap érdemi szakmai kérdéseket a sajtótájékoztatóin, sőt, Szabó Gergő, a futballválogatott sajtófőnöke arra kénytelen panaszkodni, hogy úgy általában alig kap kérdéseket. Ha mégis, akkor érzésekről, élményekről kérdezik a szövetségi kapitányt, illetve a játékoskeret és a kezdőcsapat, netán a csapatszerkezet iránt érdeklődnek. Nevek, számok, adatok, amelyekre bárki rá tud kérdezni, és egyáltalán nem kell hozzá érteni a focihoz.
Nem érdekli az újságírókat a játékstílus, a játékszervezési elgondolások, a taktikai húzások, amelyek Rossi válogatottjának eredményei mögött állnak, sem az egyéni szerepek ezekben a taktikai megoldásokban. Mintha azon múlnának a sikerek, nálunk papíron (sokkal) erősebb csapatok legyőzése, hogy 4−4−2-ben vagy 3−5−2-ben játszunk, illetve hogy Rossi mester hogy éli meg a helyzetet érzelmileg.
A sportújságírónak is lenne dolga őrkutyaként
Ha lenyűgözően fejlődik a válogatott focink (a klubfutballunk felelősei még nem szánták rá magukat, hogy elkezdjenek dolgozni), akkor az újságírótól és a szurkolótól is elvárható, hogy kapja össze magát, és vegye fel az iramot. Több évtizednyi kéz a kézben hanyatlás és felelősségérzet nélkül együtt dagonyázás után elérkeztünk ahhoz a váratlan helyzethez, amikor a focink állva hagyta a sportújságírásunkat. Évtizedeken át hangoztathatták a futballedzőink és játékosaink következmények nélkül, hogy a labda gömbölyű és bármi megtörténhet, hogy az első gól megzavart minket (akár kaptuk, akár lőttük), hogy fejben elfáradtunk, hogy tanulni kell a hibákból, hogy sportemberek vagyunk és talpra kell állni, hogy ezt a meccset el kell felejteni és menni kell tovább, és nem szóltak rájuk az újságírók, hogy elég a mellébeszélésből.
A hollandok elleni 8:1 utójátékaként nemcsak Szalai Ádámnak, hanem ifj. Knézy Jenőnek is volt egy emlékezetes megszólalása, amikor az Andorra elleni meccs félidejében végighallgatta Csank János bölcsességeit, aztán már ment a második félidő, ő pedig nem szólalt meg, csak az hallatszott a mikrofonban, ahogy nyeli vissza az indulatot, de aztán szerencsére kitört belőle:
A sportújságírónak nemcsak a sikereken lelkesedés és a kudarcokon szomorkodás a feladata – ezekre a szurkoló önmagától is képes.
Az ő dolga, hogy részletesen belekérdezzen, miért történt a siker és miért történt a kudarc, és ne engedje, hogy a sport körül tébláboló kóklerek, a sport pénzcsapjain csüngő simliskedők meghülyítsék a közvéleményt a hiteltelen szövegelésükkel. És főleg nem a nyilvános egóhizlalás a dolga, mondjuk Milák Kristóf kóstolgatásával, amiért nem állt meg interjúzni a vegyeszónában, vagy akár tiszteletlenül be is mutatott a méltóságos sportújságíróknak, akik pedig nagyon szerették volna megkérdezni tőle az országos bajnokságon elért győzelmei után, hogy milyen érzések kavarognak most benne, illetve hova tűnt el az elmúlt hónapokban. Ugyanez a Milák ugyanakkor hosszasan osztogatta az autogramokat a gyerekeknek ugyanott, tehát úgy tűnik, nem mindenkivel van problémája. Megkérdezik-e a sportújságírók a másik felet, hogy ugyan, mondja már el, de úgy tényleg őszintén, porhintés nélkül, miért lépett le Milák majd’ egy évre?
Facebook
Twitter
YouTube
RSS