1945 óta sikertelen, romboló baloldali kormányzások egész sorozatán van túl Magyarország. A Rákosi-rendszer eszelős rombolását sem szabad elfelejtenünk, amelyet egyes baloldali értelmiségiek máig az ország “modernizációjaként” mernek emlegetni; a Kádár-korszak csendesebb, de ugyanúgy ember- és morál pusztító időszakát sem, amelynek végén a rezsimbe tagozódott bűnözői csoportok, a rendszer harmadik vonala újra ellopta az országot, hogy aztán olcsón eladhassa a nyugati tőkének a büntetlenségéért cserébe. Még csak nem is a nemzeti vagyont adták el, hanem szó szoros értelmében az országot. Miért gondolja bárki is, hogy ezek közvetlen utódai és üzletfelei képesek a nemzeti érdekek érvényesítésére és az értelmes kormányzásra?
Horn Gyula kormánya 1994 után már nyíltan és büszkén privatizált és lopott, habár Horn legalább az OTP külföldi kézbe kerülését megakadályozta, amivel egymagában többet használt az országnak, mint minden egyéb tettével összesen a pályafutása során. A 2002 és 2010 közötti baloldali ámokfutás során pedig mindent el akartak lopni, ami még megvolt. A nemzeti érzés maradékát is ki akarták irtani a lakosságból, amelyet már a végén magyarnak, nőnek és férfinak sem akartak hívni, hiszen már 2009 környékén is 1-es meg 2-es szülőről beszéltek a döntés-előkészítő anyagaikban, és persze “európaiakról”.
A baloldal 2006 után végképp defenzívába szorult, partikuláris sikereken kívül szinte semmiféle politikai eredmény nem jutott nekik. Három alapvető okból léteznek még: a teljesen megőrült nyugati liberalizmusba történő betagozódásuk miatt, mert már szinte minden emberi és anyagi forrásukat külföldről kapják, továbbá azért, mert nálunk is elfoglalták az egyetemek, a kultúra egy jelentős részét és így képesek a fiatalság agymosásával jelentős, habár nem is tömeges utánpótlást nevelni maguknak, amelyhez tudományos alapossággal használják a közösségi média pusztító gépezetét. A legerősebb, harmadik ok pedig az, hogy a rendszerváltás során egy olyan, gátlástalan rablókból álló nagytulajdonosi réteg alakult ki a pártelit harmadik, negyedik, ötödik vonalából, amely szociológiailag nem is igazán ér össze a Kádár-rendszer baloldali értelmiségével, de a közös bűn és a közösen ellopott nemzeti vagyon megvédésének szükségszerűségéből következő kötelék még mindig meghatározó közöttük. Ők is pénzelik még az “összefogást”, és látják el “szakemberekkel” az önkormányzati hatalomba került és a kormányzásban reménykedő ellenzéki párttöredékeket.
Nem véletlen, hogy ez a tulajdonosi réteg lapul, és képviselőiként szinte mindig külföldről visszatérő, magyarságtudattal nem rendelkező janicsárokat küld a politika élvonalába. Pontosan ugyanaz az ellentmondás feszül az ellenzéki értelmiség és politikai elit, illetve a szavazói között, mint 1990 óta mindig. A nyugati embertelen nagytőke kiszolgálását Magyarországon a helyi baloldal vállalta fel. Olyan elementáris erővel, gátlástalansággal, ami még a nyugati rablóvezéreket is meglepte. Azonban intellektuális értelemben magyar embernek már húsz éve nem vonzó baloldali vagy liberális politikai körökbe bekerülni. A saját kiválasztási elveik, a gátlástalan magyargyűlölet elvárása, a mindenkori aktuális liberális nyugati fősodor kritikátlan képviselete tette taccsra őket, mert az Fekete-Győr Andráshoz és Cseh Katalinhoz hasonló képességű és erkölcsű emberekkel töltötte fel a soraikat. Az átlag ellenzéki szavazó nem tudja, kiket támogat, csak azt tudja, hogy ki ellen harcol. Az a bő félmillió elvakult gyűlölködő, aki Márki-Zay Péterből miniszterelnök-jelöltet csinált, tulajdonképpen nemcsak a saját, hanem az egész ellenzéki tábor reménykedését kifejezte, hogy esetleg meg lehet szabadulni az ellenzék többi részétől egy külső ember behozásával. Már ez is jelezte, hogy nem elégedettek az ellenzékkel általában.
De most, a kampány vége felé közeledve az ellenzéki szavazók zöme is szégyelli, hogy Márki-Zay Péterre, Jakab Péterre, Gyurcsány Ferencre, Dobrev Klárára, Karácsony Gergelyre és olyan ismeretlen senkikre kell szavazniuk, akikről csak azt tudják, hogy egyenként sohasem választanák őket. Az ellenzéki lista a bukott ellenzéki politikusok éhségmenete, akik a következő négy évnyi biztos állásért dzsungelharcolták fel magukat a lista elejére. Ezek az emberek még azzal sem fáradtak, hogy valami koherens programot és mondanivalót állítsanak össze három tehetségesebb egyetemistával. Az előválasztás vége óta arra játszanak, hogy áprilisig ne derüljön ki: nem kormányzóképesek, nem fognak nyerni és nem is tudnának, sem nyerni, sem együttműködni. Az ellenzéki szavazók csapdában vannak, és ezért csak az Orbán elleni gyűlöletükre koncentrálnak. Viszont mindeközben a közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a realitásérzék így, a Covid után és háború közben egyre jobban átér az ellenzéki térfélre is. A nagy kérdésekben, a háborúhoz való viszonyban, az Oroszországgal való viszonyban, az energiapolitika kérdésében, a családtámogatási ügyekben, a gazdasági kérdésekben a kormánypártoknak bőséges szavazói kétharmada van. Márki-Zay Pétert a fanatikusokon kívül senki nem tartja alkalmasnak miniszterelnöknek. Orbán Viktort rajtuk kívül viszont szinte mindenki.
Nagyon nehéz helyzetben vannak az ellenzéki szavazók. A Magyar Kétfarkú Kutyapárt az egyetlen menekülőpártjuk, ami csak a végső kétségbeesés esetén politikai alternatíva, vagy azt tehetik még, hogy otthon maradnak és ezzel segítik hozzá az ellenzéket egy megsemmisítő vereséghez. Ez utóbbi az, ami talán lehetőséget teremt a kibontakozásra, arra, hogy egy új ellenzéket építsen fel valaki, aki nem ultraliberális, a nagypapája, dédpapája nem volt ávós kínvallató, kommunista tömeggyilkos és a pénzét nem külföldről kapja, vagy olyan névtelen magyar oligarcháktól, akik a rendszerváltás idején rablóvezérként tevékenykedtek. A politika már csak ilyen, nincsenek könnyű választások és küldetések, nehéz lesz ilyen új, Gyurcsány-mentes ellenzéki elitet létrehozni. Talán azért nincs is ilyen, mert szinte lehetetlen. De egy brutális ellenzéki vereség április 3-án azért megalapozna egy ilyen projektet. Európa és a világ jelenlegi helyzetében egyszerűen nem engedhetünk meg magunknak egy ennyire alkalmatlan ellenzéket.
Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS