Az egyetlen magyar aranylabdás labdarúgó, Albert Flórián pályafutását bemutató írásunk első részében egészen 1967 végéig jutottunk el. Innen folytatjuk most a zseniális játékos életútjának felelevenítését, feltárva a korszak sajátosságait, szót ejtve a kiváló labdarúgó emberi kapcsolatairól és megidézve gondolatait ferencvárosi kötődéséről, valamint arról, hogy ő maga mire volt a legbüszkébb a saját karrierjét tekintve.
Nem is a kommunista Magyarországon lettünk volna, ha az Aranylabda átadását normális módon sikerült volna levezényelni… Ellentétben más országokkal, ahol az ünnepelt labdarúgó egy-egy komoly mérkőzésen, a szurkolók előtt kapta meg a díjat, hogy átélhesse a nézőközönség megérdemelt elismerését, ovációját, vastapsát, nálunk az állami- és a sportvezetés – szinte, mintha szégyellni kellene – tulajdonképpen zárt körben, egy, a Gundel Étteremben megrendezett vacsora keretén belül adta át az Aranylabdát Albert Flóriánnak.
Brazíliába hívták bemutató mérkőzésre
Pedig a szurkolók a világon mindenütt megsüvegelték a tudását, amit tökéletesen jelez a tény, miszerint az 1966-os világbajnokságon – és különösen a brazilok elleni meccsen – mutatott játéka egy brazíliai meghívást eredményezett számára. Ennek révén 1967 elején két és fél hetet tölthetett a világhírű Flamengo csapatánál, ahová a brazil csapat svéd edzője, Gunnar Göransson hívta meg a Fradi klasszisát. Érdekes mellékszál, hogy egyeseknek nem tetszett Albert brazíliai meghívása. Azon okvetetlenkedtek, hogy szerencsés dolog-e, ha a téli alapozás közepén Albert hosszabb időt távol tölt a csapattól. A vitát Lakat Károly vezetőedző döntötte el, aki a következőt mondta:
„Ha egy magyart a brazilok futballt tanítani hívnak, az olyan, mintha Michelangelo kérte volna meg egy kortársát, hogy ugyan mutassa már meg neki, hogyan kell a Dávid-szobor lábát megformázni!”
Ezzel eldőlt minden, Albert utazhatott. Január 6-án repült el Brazíliába és január 21-én érkezett onnan haza. Vendégeskedése során pályára is léphetett, a Vasco da Gama elleni felkészülési meccseken. Gólt ugyan nem szerzett, de kivívta a helyiek elismerését és jó hírét vitte a magyar futballnak Brazíliába is.
Miközben Albert játékát az egész világ csodálta, még Brazíliába is meghívták, addig a kommunista Magyarországon szinte rejtve adták csak át neki az Aranylabdát. Fotó: MTI/Szebellédy Géza
Az utolsó bajnoki címet súlyos sérülés követte
1968-ban újra bajnoki aranyérmes lett a Fradival – ez Lakat Károly második aranyérme volt a zöld-fehérekkel –, majd jött az 1969-es esztendő, ami sem Albert, sem a magyar futball számára nem hozott jókat. A világbajnoki selejtezőcsoportból nem sikerült közvetlenül kikerülni a mexikói világbajnokságra, így pótselejtezőt kellett játszanunk a velünk azonos pontszámmal végző Csehszlovákia ellen. Erre egy semleges pályán, Marseille-ben került sor, ahol 4–1-re kikaptunk, így bekövetkezett az, ami akkor még elképesztőnek, hihetetlennek hatott: Magyarország nem jutott ki a világbajnokságra. Jellemző a hangulatra Lakat Károly szójátéka, aki úgy fogalmazott, hogy a magyarok három tragikus történelmi helyszíne Muhi, Mohács és Marseille… Erről később még szót ejtünk.
Talán, ha aranylabdás fenoménünk, Albert Flórián ott lehetett volna a pályán, minden másként alakul. Ám ő nem lehetett ott, mert ugyanezen év nyarán, június közepén Koppenhágában lábtörést szenvedett a dánok elleni vb-selejtezőn. Ezzel lényegében véget is ért karrierje érdemi része, mert bár felépülése után néhányszor még eljutott a válogatottságig, de a lába és ezáltal a játéka többé sosem lett már régi.
Székesfehérváron búcsúzott el a válogatottól, 1974. május 29-én, a Jugoszlávia elleni barátságos mérkőzésen. A Sóstói Stadion szurkolóinak vastapsa közepette hagyta el a pályát a 15. percben, amikor Illovszky Rudolf szövetségi kapitány az előzetes megbeszélés szerint lecserélte. A nemzeti csapatban összesen 75 alkalommal szerepelt és 31 alkalommal volt eredményes. Ugyanezen év nyarán a Ferencvárosban is befejezte a játékot.
Bársony Irén lett az élete párja, a valódi hátország
Nem lenne teljes az Albert Flóriánról megrajzolt portré, ha nem említenénk meg néhány olyan emberi kapcsolatát, amelyről egy egész ország beszélt akkoriban. Elsőként természetesen Bársony Irén nevét kell említeni. A kor egyik ünnepelt színésznője és a kiváló futballista szerelme sokak érdeklődését felkeltette.
Bársony Irén Albert Flórián iránti szerelmét mindennél jobban igazolja a tény, hogy a kiváló labdarúgóval kötött házassága után hátat fordított a világot jelentő deszkáknak, és teljes egészében családjának szentelte életét. Amellett, hogy két gyermekkel is megajándékozta a Császárt – Magdolna 1965-ben, Flórián 1967-ben született –, megteremtette számára azt a hátországot, amely nélkül aligha futhatott volna be ilyen sikeres futballkarriert.
Egymás iránti szeretetük és megbecsülésük később sem csökkent, sőt, az Albert Flóriánhoz közel állók egyöntetűen vallják, hogy Bársony Irén 1999-ben bekövetkező, tragikus halála olyan törést okozott a Császár életében, ami után többé sosem lett olyan, mint volt, mert képtelen volt kiheverni párja elvesztését.
1963. november 30-án a Szent István Bazilikában fogadott örök hűséget egymásnak Albert Flórián és Bársony Irén. Házasságuk életre szólónak bizonyult! Fotó: MTI/Petrovits László
A pályán Varga Zolival és Mátrai Sándorral is megvolt az összhang
Nem kérdés, hogy az 1960-as évek Ferencvárosában Albert Flórián mellett Varga Zoltán volt a másik zseni, akit életkora miatt – négy évvel fiatalabb volt a Császárnál – sokan Albert utódjának láttak. Emiatt a kettejük kapcsolata, vélt vagy valós összetűzései élénken foglalkoztatták a Fradi-tábort. Pedig a viszálykodás messze nem volt olyan mértékű, mint ahogyan azt a legtöbben gondolták.
Kétségtelen, hogy a két játékos szemlélete eltérő volt, ami miatt nem lettek sosem összejáró barátok, és az is igaz, hogy maga Varga Zoltán is kiemelte, hogy részben az Albert körül kialakuló kultusz miatt is döntött a disszidálás mellett. Ám 1991-ben Albert Flórián Vargát is hazahívta az 50. születésnapja tiszteletére rendezett gálameccsre, és amikor 1996-ban Varga Zoltán a Ferencváros vezetőedzője lett, nem Albert Flórián volt az, aki a klubházban igyekezett ellehetetleníteni őt…
Sőt, amikor a 2000-es évek közepén Varga Zoltán kirobbantotta a személyét érintő megfigyelési ügyet – köztudomású, hogy az 1960-as évek kádári titkosrendőrsége rendkívül erős ellenőrzés alatt tartotta a zöld-fehéreket –, Albert utána jó ideig maga sem állt szóba „Nemerével”. Vagyis a kétségtelenül meglévő ellentétek elhalványultak és a két egykori klasszis kapcsolata normalizálódott még a tragikusan hamar bekövetkező haláluk előtt.
Mátrai Sándor és Albert Flórián között szintén közismert ellentét feszült, amelyet a visszaemlékezések egy 1962. januári, dél-amerikai túráról eredeztetnek. Az akkor csapatkapitányi posztot betöltő Mátrai Sándor biliárdozás közben egy „cifrát” mondott Albert Flórián felé, amelyben az édesanyja is említésre került. Az akkor mindössze 21 éves Albert – akinek édesanyja, tragikus módon, mindössze 32 évesen távozott az élők sorából – nem csupán felháborodott Mátrai „cifráján”, de később sem volt képes megbocsátani a kiváló középhátvédnek. [A történetet mindketten megerősítették az 1984-ben megjelent „A Császár és utána a sötétség” című Bocsák-könyvben – K.A.] Ellentétük egészen Mátrai az Egyetértésbe történő távozásáig (1968) fennállt, később, visszavonulásuk után viszont rendeződött, a csatabárdot elásták.
A kommunista titkosszolgálat és a botcsinálta vezetők felelőssége
Feltétlenül kiemelendő, hogy a csapaton belül kétségtelenül meglévő klikkeket gyakran tudatosan próbálta összeugrasztani a kommunista belső elhárítás, gyakorta gerjesztve is a feszültséget az öltözőben. Mindezek ellenére a kialakult ellentétek alapvetően nem mentek a szereplés, a pályán elért eredmények rovására. Albert és Varga gond nélkül kiszolgálták egymást, ha a másik jobb helyzetben volt, és a Mátrai–Albert ellentét sem látszódott akkor, amikor a csapatnak pályára kellett lépnie.
Világklasszisok, a magyar futball és az FTC csillagai nézik a leendő Üllői úti stadion makettjét. Ha a magánéletben olykor volt is köztük ellentét, a pályán ebből semmi nem látszott. Balról: Albert Flórián, Szűcs Lajos, Novák Dezső és Varga Zoltán. Forrás: Fortepan
A személyi ellentétek felemlítése ráadásul úgy teljes, ha rávilágítunk a magyar futball és az egyetemes magyar sport egyik 1960-as évekbeli rákfenéjére, a vezetők személyének kiválasztására. Anélkül, hogy általánosítanánk – hiszen kiváló és rátermett vezetők is dolgoztak természetesen a honi sportéletben –, el kell mondani, hogy sok esetben a valamiért kegyvesztetté váló elvtársak lefokozása, „parkolópályája” volt a sport, amelyhez legtöbbször nem is értettek az így ide ejtőernyőztetett kommunisták. Mindezek ismeretében nem meglepő, hogy volt olyan elnöke a Ferencvárosnak, aki piros-fehér zászlóval a visszapillantóján közlekedett, mert hát vérbeli Honvéd-szurkoló volt. Az ilyen típusú sportvezetők is tehettek arról, hogy ezeket az ellentéteket nem sikerült megfelelően kezelni, illetve elsimítani.
Dr. Lakat Károllyal teljes volt az összhang
A Ferencváros immáron 120 évnél is hosszabb történelmének – és az egyetemes magyar futballnak is – az egyik legnagyszerűbb edzője volt az egykor játékosként is ferencvárosi, Dr. Lakat Károly. [A kiváló edző és nagyszerű magyar ember életéről és pályafutásáról itt írtam hosszabban! – K.A.] A tanár végzettségű kitűnő szakember zöld-fehér játékosmúltja és ragyogó edzői eredményei okán került az FTC kispadjára 1966 végén.
A nagy formátumú tréner és a csapat első számú játékosa azonnal megtalálta a közös nevezőt. Kettejük közös munkájának eredménye két bajnoki címben (1967, 1968) és egy VVK-döntőben (1969) öltött testet, valamint abban, hogy az ezredforduló tájékán egy szavazáson Albert Flórián minden sportágat tekintve minden idők legjobb magyar edzőjének nevezte Dr. Lakat Károly tanár urat. A kölcsönös tiszteleten túl Albert Flórián a legkendőzetlenebb kritikát is elfogadta Lakattól, aki olykor kíméletlenül le is dorongolta aranylabdás támadóját.
A kiváló tréner, Lakat Károly és aranylabdás középcsatára, Albert Flórián között mindig remek volt az összhang! Fotó: MTI/Petrovits László
A legnagyobb szidalmat egy mexikói túrán kapta Albert az edzőjétől, amikor is a házigazdák ellen vívott bemutató mérkőzésen jelentősen tudása alatt teljesített. Albert – noha szemrebbenés nélkül végighallgatta edzője kritikus kirohanását – később bevallotta, hogy ha ki tudta volna lopni az intéző, Dóka Gyuri bácsi paksamétájából az útlevelét, talán még aznap hazautazott volna. Ennek az ominózus összecsapásnak van egy másik, sajtótörténeti különlegessége is. Igazolva, hogy Lakat tanár úr bíráló szavainak komoly alapja lehetett, talán az egyedüli mérkőzés volt, amelyen Albert a sajtótól is erősen kritikus szalagcímet kapott. A mexikói sportújság a mérkőzés másnapján
„Borja egy Hérosz, Albert egy fiaskó!”
főcímmel jelent meg, utalva arra, hogy bár mindenki az újsütetű aranylabdástól várta az extra futballt, ő gyengén muzsikált, miközben a hazaiak tehetsége, Enrique Borja mesterhármast ért el.
Borja egy Hérosz, Albert egy fiaskó! – hirdeti a mexikói újság szalagcíme. Igazi sajtótörténeti kuriózum, mert Albertről általában hozsannákat zengtek a lapok. Forrás: Apám regénye, avagy egy edző a Tizedes utcából (szerző: Lakat T. Károly)
Milyen korszakban lett ő sztárjátékos?
Albert Flórián életét és pályafutását mindenképpen érdemes egy kicsit tágabb értelmezésben is megvizsgálni. Albert Flórián egy nagyon különleges időszakban tűnt fel a magyar labdarúgásban.
Az 1960-as évek ugyanis a magyar futball egyik legérdekesebb és talán leginkább ellentmondásos korszaka. Még tolonganak a világklasszisok a magyar pályákon. Albert mellett ott van Göröcs János, Tichy Lajos, Mészöly Kálmán, Farkas János, Sándor „Csikar”, Bene Ferenc, majd az évtized közepére feltűnik a színen az extraklasszis Varga Zoli és a másik gólgyáros, Dunai II Antal is. És akkor az olyan nagyságokról, mint Komora Imre, Szűcs Lajos, Rákosi Gyula, Csernai Tibor, Básti István, Páncsics Miklós, Ihász Kálmán, Sipos Ferenc, Machos Ferenc vagy az ifjú Fazekas László, még szót sem ejtettünk. Vagyis látható, hogy se szeri, se száma a különleges képességű játékosoknak a magyar pályákon. Mégis: a szurkolók szemében ez már a hanyatlás korszaka is, mert ők Albertéket nézve – és olykor csodálva is – a „tegnap futballját”, azaz Puskásékat, Hidegkutiékat, Bozsikékat, Cziborékat sírják vissza.
Akik közül többen – Puskás, Kocsis, Czibor – ekkor már nem is élnek itthon, ami fokozza a szurkolók velük kapcsolatos hiányérzetét. Mai szemmel nézve – tudva azt, hogy az utolsó, világszerte egyöntetűen megsüvegelt klasszisunk az a Détári Lajos volt, aki már huszonöt éve visszavonult – szinte elképzelhetetlen, hogy ennyi kiváló játékos megléte ellenére sokan a régmúltat sírták vissza. Kiváltképp akkor, ha hozzávesszük, hogy azért két olimpiai győzelem, egy Eb-bronz, klubszinten pedig egy VVK-siker fémjelezte ezt az időszakot, vagyis hihetetlen sikereket szállított a magyar futball!
Az 1966-os világbajnokságra készülő magyar labdarúgó-válogatott keret tagjai, edzők, orvos és Baróti Lajos (szül. Kratochfill Lajos), a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya (b, öltönyben) a Népstadionban. Ülő sor: Varga Zoltán, Molnár Dezső, Göröcs János, Bene Ferenc, Varsányi Tibor, Farkas János, Albert Flórián, Nagy Antal, Máté János, Korsós István, Fenyvesi Máté; középső sor: Baróti Lajos, Szentmihályi Antal, Komora Imre, Bakos Sándor, Mathesz Imre, Nagy István, Fister Ferenc, Dunai Lajos, Volentik Béla edző, Illovszky Rudolf edző, dr. Botár Zoltán, a csapat orvosa; hátsó sor: Juhos László, Mátrai Sándor, Káposzta Benő, Mészöly Kálmán, Gelei József, Solymosi Ernő, Géczi István, Sóvári Kálmán, Rapp Imre, Orbán Árpád. Fotó: MTI/Kovács Gyula
Mégis ott volt a szurkolókban egyfajta hiányérzet, amelyre ráerősítettek az 1960-as évek világbajnokságai, amely ennek a generációnak a fénykorára esett, és amelyekben nem sikerült megismételni az 1954-es döntőbe jutást. Az 1962-es chilei szereplés után még jött az 1964-es olimpiai győzelem és az Eb-bronz, ami némi gyógyírt jelentett az elmaradt vb-siker miatt sajgó lelki sebekre, ám aztán az 1966-os búcsú újabb nagy csalódást hozott. Pedig Angliában is nyolcaddöntős volt válogatottunk. Amikor ezután bekövetkezett a korábban már említett, Csehszlovákia elleni vb-pótselejtező 4–1-es veresége, az tragédiával ért fel.
Mindezek még inkább ráerősítettek a korábban már említett Aranycsapat-nosztalgiára, hiszen Puskásék ugye még vb-döntőt játszottak, 1970-ben viszont már Magyarország nélkül rendezték meg a mexikói seregszemlét. 1954 óta ez volt az első alkalom, hogy nem jutottunk ki a vb-re, amit hatalmas katasztrófaként élt meg minden magyar futballszerelmes. Albert Flórián pályafutását is csak ezen a szemüvegen keresztül szabad értékelni. Összességében pedig elmondható, hogy a mostani ínséges idők csak tovább növelik Albert Flórián futballpályán elért, rendkívüli sikereinek értékét.
Élete alkonyán jelentős elismeréseket kapott
Albert Flórián sosem lett a Ferencváros vezetőedzője. Ez saját elhatározása volt, önmagát ugyanis túlzottan játékospártinak tartotta. Különböző szerepkörökben azonban mindvégig a Ferencváros kötelékében maradt. A rendszerváltozás után jó néhány elismerést is kapott. 2004-től elhunytáig a Nemzet Sportolója cím birtokosa volt. A Ferencváros aranydiplomás örökös bajnoka, a Halhatatlanok Klubjának tagja. 2007 decemberétől az ő nevét viselte a Ferencváros stadionja. A jelenleg Groupama Aréna névre hallgató stadion mellett ma is ott áll egész alakos, hatalmas szobra, az egykori Gyáli út egy részét pedig ma már Albert Flórián utcának hívják. Még életében megkapta Budapest, valamint szülőhelye, Hercegszántó díszpolgári címét, hetvenedik születésnapja alkalmából, 2011-ben pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. Bármilyen kitüntetést is kapott, bárhol bármilyen elismerést vehetett is át, ő elsősorban és mindenekelőtt mindig fradista volt és maradt. A klubhoz való kötődéséről így vallott:
„Mint Kosztolányi fái, úgy tartoztam az Üllői úthoz. A rosszakaróim azt mondhatták, úgy álldogál Albert a Fradi-pályán, mint az Üllői úti fák, csak azoknak nincs csípőn a kezük. Hát igen, valóban ott álldigáltam, még néha csípőn is volt a kezem, de két álldigálás között bemutattam néhány cselt, rúgtam néhány gólt, szereztem némi örömöt több százezer futballbarátnak. Nekem a Fradi-pálya jelentett mindent, én, a vidéki kissrác, ott lehettem-lettem valaki. Jó sorsom oda vezényelt, mert valahol fenn úgy döntöttek rólam, hogy a Ferencváros legyen az életem. Örömök értek, csalódások – még vén fejjel is –, barátok hagytak el, de talán nem túlzás, ezrek jártak miattam meccsre. Ez volt a bázis, a futballanyaföld, ahová, mint a fel-feldobott kő, mindig visszahulltam.”
A korábbi Albert Stadion klubház felőli kapufájánál 2011-ben. Fotó: MTI/Illyés Tibor
Élete végéig mindennap kijárt az Üllői útra, a régi klubházba. A 70. születésnapján nagyinterjút készíthettem vele a Magyar Fórum számára. Ebben elmondta, hogy amióta az általa csak „Vakond Expresszként” hívott metró megáll a Népligetnél, ő bizony azzal jár, mert sokkal gyorsabban kiér, mintha a csúcsforgalomban araszolgatna. Amikor megkérdeztem tőle, hogy mire a legbüszkébb az életében, a következőt felelte:
„Elsősorban büszke édesapa és nagypapa vagyok, hiszen két gyermekem és három unokám van. Lányom és fiam is tisztességes, remek emberek. Személyes értelemben pedig az emberek szeretetére vagyok a legbüszkébb. Rendszeres tömegközlekedőként a mai napig gyakran megszólítanak az utcán. Előfordul, hogy egy-egy régi meccsről kérdeznek, és az is, hogy a hogylétem felől érdeklődnek. Nemrégiben egy idős hölgy szólított meg. Gratulált a kitüntetéshez (a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje, amit azokban a napokban kapott meg – K.A.), majd elmondta, hogy én voltam a férje kedvenc játékosa. Azt is hozzátette, hogy most majd milyen boldog lesz az ura, ha elmeséli, hogy velem találkozott. Az ilyen gesztusokra lehet szerintem a legbüszkébb az ember, mert ezek azt mutatják, hogy talán elért valamit az életében.”
Tíz éve már annak, hogy a számára bázist és futballanyaföldet jelentő Ferencváros és az egyetemes magyar labdarúgás elveszítette egyetlen aranylabdás játékosát. Tíz éve már, hogy Albert Flórián nem száll ki a Népligetnél a „Vakond Expresszből”, és nem megy ki a róla elnevezett stadionba. A feledés homályába azonban soha nem merül majd a személye.
A Császárok nevét ugyanis az idők végezetéig megőrzi a történelemírás – még a labdarúgásban is!
Vezető kép: Albert Flórián a 70. születésnapján. Fotó: MTI/Illyés Tibor
Facebook
Twitter
YouTube
RSS