Hitvány korunkból nézve fölfoghatatlannak tűnik az aradi tizenhármak áldozata
Hős az, ki önmagán túlmutató, nemes célokért küzd. Mártír, aki emelt fővel fogadja bosszúszomjas legyőzőjétől a halált. Ám az aradi tizenhármak nem csupán hősök, kik a magyar nemzet szabadságáért vívtak megnyerhetetlen harcot. S nem pusztán mártírok, kik – bár elmenekülhettek volna – félelem nélkül álltak hóhéraik elé. Legendává lettek. E minőségükben felbecsülhetetlen erőt adnak nekünk, hogy megvívjuk a magunk szabadságharcait – amelyek cseppet sem könnyebbek, mint eleink harcai voltak.
Október hatodika van, nemzeti gyásznap. Félárbócon a nemzeti lobogó. Százhetvenegy esztendeje ezen a napon végezték ki Pesten hazánk első miniszterelnökét, Batthyány Lajost, Aradon pedig a magyar szabadságharc tizenkét tábornokát és egy főtisztjét. Fontosak a hivatalos megemlékezések, közös főhajtások – de aki jobban meg szeretné ismerni a mártírokat, közelebb akar hozzájuk kerülni, az olvasson. Magam a tábornokok búcsúleveleit olvasom ilyenkor. Újra és újra. Önöknek is jó szívvel tanácsolom.
„Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké! Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni. Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen!”
Ez például Damjanich János búcsúimája halála előtt, melyet felesége vigasztalására szánt. A szerbből teljes szívével magyarrá lett vitézé, aki soha egyetlen csatát sem vesztett. S aki 1848 áprilisában, még főszázadosként e szavakkal teremtette le felettesét, Haynaut, mikor az a magyarokat és Kossuthot ócsárolta:
„Tábornok úr! Én magyar ember vagyok, s nem tűrhetem, hogy jelenlétemben gyalázza a nemzetemet és annak legjobb fiait!”
Damjanich legyőzhetetlen volt, s e kétségbevonhatatlan tényen a kivégzése mit sem változtatott. Sőt, így halhatatlanná is lett. Legenda.
S hová került Haynau, ez a vérszomjas, pszichopata tömeggyilkos? Oda, ahová a vérszomjas, pszichopata tömeggyilkosok kerülni szoktak: a jól megérdemelt üstjébe. (Jelképes: Haynau 2011-ig Budapest díszpolgára maradhatott Sztálinnal együtt, a balliberálisokat ugyanis nem zavarta, hogy a magyar szabadság vérbefojtói a főváros „díszei”.)
Az aradi tizenhárom között az öt magyar (Vécsey Károly, Kiss Ernő, Nagysándor József, Dessewffy Arisztid, Török Ignác) mellett volt még osztrák (Schweidel József, Poeltenberg Ernő), német (Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Lahner György) és horvát származású (Knézich Károly) tábornok, illetve egy örmény származású főtiszt (Lázár Vilmos). Hogy mégis mindannyian a magyar szabadságért harcoltak és adták életüket, örök példázat mindannyiunknak: magyarnak lenni, magyarrá válni nem származás, hanem vállalás kérdése. Bárki a testvérünk lehet, aki sorsközösséget vállal velünk.
Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt
– ezek voltak Vécsey Károly utolsó szavai mielőtt fölakasztották. Haynau bosszúból őt hagyta utolsónak, mivel császári és királyi kamarásként csatlakozott a magyar rebellióhoz. Vécseynek végig kellett néznie a többiek kivégzését, s már nem maradt kitől elbúcsúznia. Így, mikor a bitófához ment, megcsókolta a kihűlőben lévő Damjanich kezét, pedig életükben nem szívelték egymást.
- A tábornokok többsége, bár megtehette volna, nem menekült el a felelősségre vonás elől. Vállalni a felelősséget? A hazáért a legnagyobb áldozatot hozni, ami hozható? Igen. Egykoron ilyen fiai voltak Magyarországnak.
A legendákká lett hősök búcsúleveleiben nem a pátosz, a régies szófordulatok taglózzák le a mai olvasót, hanem a romlatlan lélek megnyilvánulásai. A leírhatatlan hazaszeretet, erkölcsösség és Istenhit. Mai eszünkkel szinte meg sem értjük őket, föl sem fogjuk szavaikat.
A második világháború utáni évtizedek istentelen, lélekpusztító rombolása bizonnyal célt ért. Belefojtottak minket az anyagba. Háromhatvanas kenyér, sör és virsli. Proli irigység és végtelen önzés. A „Ne adjunk a külhoniaknak állampolgárságot, mert idejönnek, és elveszik a munkánkat!” barbársága. A pár ezer forintért új hazába költöző anyagiasság. S a legalja: hogy ellenzékünk önként, dalolva adná át az ország kulcsait, maradék szuverenitásunk morzsáit új-Habsburg gyarmatosítóinknak – ha ne adj' Isten hatalomra vergődnének két év múlva. Már nem Isten, haza meg a család érdekli honfitársaink egy részét, hanem hogy kitűzhesse a szodomita zászlót a városházára, meg hogy állami támogatással levágathassa a nemi szervét... Ez már a káosz kora. Tort ül a hitványság, az őrület.
1849 és 2020. Kifejezhetetlen a kontraszt. Csupán százhetvenegy év telt el, de mintha már nem ugyanazon a bolygón élnénk, nem ugyanaz a létforma lennénk, mint Damjanichék. Bár a díszletek most csillogóbbak, az emberek lelkét béklyóba zárták. A mi harcunk – és ez cseppet sem könnyebb, mint eleinké volt –, hogy megpróbáljunk visszatérni az aradiak eszményeihez, erkölcsiségéhez. Szinte lehetetlennek tűnő küldetés, de az életnek csak nemes célokért küzdve van értelme.
