Tradicionalizmus vagy modernizmus? Mit rejthet valójában XIV. Leó lelke?
2025. május 8-án, este 18 óra 8 perckor felszállt a fehér füst a Vatikánban, megválasztották a Katolikus Egyház 267. pápáját. Az amerikai Robert Francis Prevost lett az első észak-amerikai egyházfő, aki XIV. Leó néven, sorsdöntő és nehéz időkben kezdi meg a rábízott feladatot. Tudjuk, a kereszténység rengeteg megpróbáltatáson ment keresztül két évezreden keresztül, ám mégis, most, a modern és egyre fejlettebb világban dühöng újra érthetetlen módon a keresztényüldözés, miközben mást sem hallunk, mint a nagy elfogadást és egyenlőséget hajtogatni. Közben nagyon sok a kiüresedett, Egyházát elhagyó hívő és az európai társadalmakban egyre több az ateista, önimádó hedonista, akinek csak a kényelem számít. Mégis, időről időre látunk biztató jeleket, amelyek talán csodaszámba is mennek egy olyan időszakban, amikor az ember már jobban szereti önmagát, mint az Istent, aki teremtette, csak most az ószövetségi aranyborjú helyett önmagát jelölte ki imádandó istenségnek. Változnak-e a folyamatok XIV. Leó trónra lépésével, jó, vagy rossz irányba megy majd a kereszténység ügye, vajon milyen irányt jelölt ki magában a pápa?
A 20. században nem csak a világ, az Egyház is sokat változott. A világháborúk és a társadalmi felfordulások időszakát a hidegháború "boldog békeidőket" idéző hangulata lengte be a vasfüggöny nyugati oldalán. A keleti blokkban azonban a kommunista vallásüldözés évtizedei következtek. Míg nyugaton a bőség és az önimádat pusztította a keresztény hagyományokat, addig keleten a békepapokat csatasorba állító, hagyománypusztító kommunista uralom ütött mély sebeket a kereszténység testébe. Ezen kívül az ember - ahogyan mindig is hajlamos volt rá - ismét egyre inkább elkezdte Istennek képzelni magát, és önnön imádatát zengte. Sajnos a Katolikus Egyház sem maradhatott ki a negatív folyamatokból, a sokszor és sokak által vitatott II. Vatikáni zsinat során ugyanis az alkalmazkodás került az előtérbe, a modernizálódott emberiséghez akart idomulni az az Egyház, melynek alapjai, liturgiája kétezer éve, Jézus Krisztus által hitelesítve lettek lefektetve. Utóbbi nem lenne elég nekünk útmutatónak?
Lehet persze a társadalommal történő párbeszéd megújításáról beszélni, ám a reformok mégsem érték el a kellő hatást, a tradicionalisták és modernisták között azonban az 1962 és 1965 között zajló zsinat végső töréspontot jelentett. A csordogáló évtizedek pedig továbbra se hoztak valódi eredményeket, lelki megújulást, a Katolikus Egyház pedig tovább gyengült és erodálódott, elsősorban Európában, amely a történelem során mindig központi szerepet játszott az Egyház életében. XVI. Benedek pápasága némileg meglepő módon tradicionalista fordulatot hozott ezekbe a folyamatokba 2005-ben, azonban 2013-ban Benedek addig nem szokványos módon lemondott posztjáró. Ezt követően érkezett I. Ferenc, aki mindenképpen valami újat hozott Szentatyaként az Egyház életébe. Teljesen egyértelmű, hogy a szerénység és alázatosság mintáját állította mindenki elé a pompával szemben, amely frissességet és hitelességet mutatott a külvilágnak, azonban a negatív folyamatokat nem tudta befolyásolni és talán bátorsága se nagyon volt hozzá. Sokszor hangoztatta magánvéleményét pápaként, amelyet mindenki az Egyház véleményének tartott, pedig sokszor elütött attól. Ez zavart okozott, hiszen rögzíthető tény, hogy az Egyház nem változtatja a dogmáit, tanítását. Ferenc megengedőbb volt a homoszexualitással szemben, valamint a migráció tekintetében is és bár alázatosságot hirdetett, kemény centralizációs politikát folytatott. Halálával pedig ismét felmerült a kérdés, hogy merre tovább.
Robert Francis Prevostról, azaz most már XIV. Leóról hazánkban nem sokat lehet tudni. Egyike volt azoknak a bíborosoknak, akiket Ferenc pápa emelt erre a rangra, mindez 2023-ban történt. Az amerikai származású pápa jövőbeli munkája rengeteg kérdést vet fel, hiszen részben progresszívnek tartják, elsősorban Peruban töltött misszionárius ideje révén, ahol Ferenchez hasonlóan a szegények segítését tartotta szem előtt, emellett különösen érzékeny a társadalmi igazságosság témájában. Megválasztását követően tartott beszédében elfogadásról, hidak építéséről beszélt, amely a II. Vatikáni zsinatot idézi. Azonban a modernista éremnek van egy tradicionalista oldala is, melyet akár a névválasztással is kezdhetünk, hiszen ennek minden pápánál egyértelmű üzenete van. A Leó név a hagyományokhoz való ragaszkodást jelentheti, hiszen ezen a néven uralkodó pápák között igen jelentős hatással bíró személyek voltak, és a gyakori nevek választása a tradíciók tiszteletére is utalhat. XIV. Leóról azt is lehet tudni, hogy az egyházi tanítások és alapvetések nagy tisztelője és ebben abszolút konzervatív, nem hajlandó nyitni például a nők diakónussá szentelésének kérdésében.
Bemutatkozása és első szavai tehát megerősítik a fenti kettősséget, hiszen egyrészt érezhető volt az igazodás Ferenc pápa gondolkodásához, kiemelte a szegényekhez való hozzáállást és a befogadó Egyházat, a kitárt karok politikáját hallhattuk tehát tőle, másrészt egy markáns, kevésbé alázatos, határozott és erőskezű vezető képének lehetősége bontakozott ki első benyomásként. Ebben az érzésben talán a Leó név eredete és múltbeli viselőihez való viszonyulás is szerepet játszhat, ám mindenképpen jelzésértékű lesz, hogy miért választotta ezt a nevet. A valóságot azonban csak maga a pápa és a Jóisten tudhatja, mi pedig reménykedhetünk és árgus szemekkel figyelhetjük XIV. Leó első lépéseit és hozzáállását, mert újból sorsfordító idők jöhetnek, nem csak a katolikusok, hanem az összes keresztény szempontjából. A Leó által említett egységes Egyházra pedig szükség van, de ne felejtsük, a kitárt karok mellett az önvédelemnek és a tekintélynek is megvan a helye és az ideje.
Vezető kép: MTI
